Ferenc pápa 2023-ra püspöki szinódust hirdetett meg a közösség, a részvétel és a misszió jegyében – egy szinodális egyház építése céljával. Ezt a három jelszót állítják üléseik középpontjába a katolikus világegyház püspökei a következő évben, hogy munkájukkal segítsék az egyház ilyen irányú megújulását. Az ehhez szükséges iránymutatást a szinóduson születő dokumentumok tartalmazzák majd. A szinódus, a szünodosz eredendően közös (szün) úton levést (hodosz) jelent, és a kereszténység ősi gyakorlatát folytatja. Az ősegyház keresztényei ugyanis a válságok idején vagy a megújulás érdekében közös helyzetfelmérésre, döntéshozatalra gyűltek össze. A szinodalitás (együttgondolkodás, együtt haladás) az egyház természetét, megnyilvánulását, stílusát és küldetését fejezi ki. A szinodális egyház tehát az egymásra figyelő, egymás terhét közösen hordozó tagokból álló közösséget feltételezi.

Az előző püspöki szinódusok gyakorlatához képest Ferenc pápa most újítást vezetett be. A püspöki üléssort egy kétéves folyamattal vezetteti fel, melynek során a katolikus egyház minden szinten meg lesz szólítva – a pápa ugyanis azt szeretné, hogy az említett kérdések mentén az egyház minél több tagja mondja el véleményét, és ezek a gondolatok épülhessenek be a tulajdonképpeni szinódus munkafolyamataiba. A püspökök aztán a valós helyzetből kiindulva, azt értelmezve, elemezve dolgozzák ki a megújulást segítő irányelveket. Ez a közel kétéves „szinodális út” valóban forradalmi újításnak számít a katolikus egyházban. A folyamatba egyházmegyei és plébániai szintű munkacsoportok kapcsolódnak be. A pápa a fordított piramis képét használja ennek a folyamatnak a szemléltetésére: az egyház feje és annak vezetői legalul helyezkednek el, a tagok pedig legfelül, legelöl. Ezzel azt is jelzi, hogy mindenki számít, és mindenki fontos, és hogy a klérus tagjai se fontosabbak senki másnál.

A szinódusi folyamat munkacsoportjai igyekeznek minden területet és minden csoportot lefedni, és 2021 októbere és 2022 augusztusa között azok minél több képviselőjét megszólítani. A megszólítás alkalmával nem kérdőív-kitöltés történik, hanem – ez is a pápa rendelkezése nyomán – igazi találkozásban kibontakozó meghallgatás, amely során a „papír” elő sem kerül. Nem a papírnak, hanem az embereknek, a bennük működő Szentléleknek szánja a főszerepet ezen a szinóduson a pápa. Alulról induló folyamatról, ahogyan hivatalosan is hirdetik, „együtt haladásról” van tehát szó, amelynek során tényleg lehetőség kínálkozik minden gondolat kimondására.

Hitoktatók és hittanosok is a szinodális úton

Az „átvilágítandó” területek között a hitoktatás/katekézis is fel van tüntetve, annak minden szereplőjével együtt. Ez azt is jelenti, hogy a szinódus a hitoktatás revideálását is fontosnak tartja, s ilyenformán lehetőséget is teremt arra. Ha a tervezett „menetrendet” nézzük, mondhatnánk, hogy igazi megújulásra talán csak két-három év múlva lesz lehetőség, de hadd ne így gondolkozzunk erről! A szinódust tekintsük inkább apropónak ahhoz, hogy szembenézzünk hitoktatói hivatásunkkal, nyúljunk le annak gyökereihez, vegyük számba örömeit és nehézségeit, vállaljuk mindezek megosztását és egyúttal a megújulás útján való elindulást is! Merthogy minden bizonnyal szükség van az ilyen jellegű „szellőztetésre”, s ha már az egyház keretet is teremt hozzá, vállaljuk be bátran! Itt is az út a lényeg, s ez az út nagyon szépnek van elképzelve.

A pápa a fordított piramis képét használja ennek a folyamatnak a szemléltetésére: az egyház feje és annak vezetői legalul helyezkednek el, a tagok pedig legfelül, legelöl. Ezzel azt is jelzi, hogy mindenki számít, és mindenki fontos, és hogy a klérus tagjai se fontosabbak senki másnál.

A szinodális folyamat 2021. október 10-én tartott ünnepélyes megnyitóján Ferenc pápa ismertette ennek az útnak a három fő feladatát: találkozni, meghallgatni, felismerni. A helyzetfelmérésnek tehát ilyen módon kell történnie: mély találkozásokban, amelyek célja a meghallgatás. A felismerés már ezek következményeként történik, hiszen sok esetben a meghallgatás vezeti el az embert önmagához, ahol mélyebb rálátást nyer saját dolgaira, felismeri a változtatás lehetőségeit. De a meghallgató is mélyebb felismerésekre jut, ha feltárulnak előtte az addig nem érzékelt gondok, problémák, jó gyakorlatok és örömök, vagy éppen a meghallgatottal való kapcsolatát értelmezi újra.

A hitoktatás kérdésével kapcsolatos találkozások és meghallgatások sokkal több személyt érintenek, mint amennyire elsőre gondolunk. Mert nem csak a megbízott referens és a hitoktatók között létrejövő – négyszemközti – találkozásokról van szó. A hitoktatók meghallgatását, amennyiben mindenki komolyan gondolja ezt a kérdést, meg kellene előznie annak, hogy ők hallgatják meg diákjaikat. Valós képet ugyanis csak akkor tudnak közvetíteni, ha valóban mélyére nyúlnak a saját diákjaikkal való kapcsolataiknak. Az ilyenfajta revideálás ismét jó felkiáltójel, hiszen ezt nem csak a szinódus kapcsán kellene megtenniük/megtennünk.

A meghallgatás „szentsége”

A szinodális folyamat egyik munkatársaként magam is sokat gondolkodom a meghallgatás kérdésén. És minél többet gondolkodom rajta, annál inkább azt érzem, hogy a hitoktatók számára ez biztosítja a legnagyobb esélyt a hivatás- és mindenféle kapcsolatbéli megújulásra. A meghallgatni tudás nemcsak az iskolai vagy plébániai munkához, de az egész keresztény élethez alapvető „kompetencia”. Mert ez olyan mélységekbe vezet, ahol valóban „történik az élet”, bennünk és a körülöttünk is. Amennyiben valóban belátjuk ezt, és hittantanárokként tényleg komolyan vesszük a ránk bízott gyermekek és fiatalok meghallgatását, minden bizonnyal jelentős, a jövőbeli munkánk szempontjából iránymutató tapasztalatokra teszünk szert.

De a meghallgató is mélyebb felismerésekre jut, ha feltárulnak előtte az addig nem érzékelt gondok, problémák, jó gyakorlatok és örömök, vagy éppen a meghallgatottal való kapcsolatát értelmezi újra.

Belső életünket illetően pedig legalább ekkora ereje van annak is, hogy mi válunk meghallgatottakká. Ráadásul ahhoz, hogy jól tudjunk másokat meghallgatni, szükséges, hogy mi is átéljük a meghallgatás élményét. „Mások meghallgatásának szépsége talán éppen abból ered, hogy nekünk is szükségünk van arra, hogy meghallgassanak bennünket, mert tudjuk, mit jelent az, amikor nem hallgatnak meg bennünket” – mondja a taizéi ökumenikus szerzetesközösséget alapító Roger testvér egy interjúban. Bár a szinódus esetében az információszerzés is jelentős szerepet játszik ebben a kérdésben, nem ezt látom a legfontosabbnak, hanem azt, hogy a meghallgatás által más szintre kerülhetnek azok az emberi kapcsolatok, amelyek nemcsak hogy megkerülhetetlenek, de meghatározóak a tanítási-tanulási folyamatban és a kollegialitás szintjén.

Ferenc pápa a Szentlelket mondja a szinódus főszereplőjének. A jezsuita pápa nagyon jól tudja, hogy a Lélek nem az emberi világon kívül, hanem éppen az egyes emberekben, az egyes emberek által működik. Amennyiben működni hagyjuk… Az ego uralmától mentes, egymásra figyelő, átlátszóan tiszta emberek lelkében élő Szentlélek ez a főszereplő. A meghallgatási folyamatokban is ő áll a középpontban, hiszen a legigazibb megnyílások ott tudnak megtörténni, ahol a meghallgató egészen háttérbe tud húzódni. Itt „tör előre” a Lélek, aki által lesz igazán felszabadító és mindkét fél számára ajándék a beszélgetés. – Ilyen „módszertant” ajánl tehát Ferenc pápa a katolikus egyház megújításához…

Hittanórák – csak meghallgatással

A hitoktatás esetében a meghallgatás nem csak a szinodális út hatékony „munkamódszere”, ennél sokkal több. A hitoktatás/katekézis elsődleges célja ugyanis a gyermek vagy fiatal igazi önmagához, a benne élő Istenhez való elvezetése. A facilitátor-hitoktató eddig a „kapuig” tudja őt kísérni, az „azon túl” létrejövő intim találkozásnak ő csak előkészítője. De ez a „munka” is meghatározó a tényleges kapcsolat létrejötte szempontjából. Ennél a kapcsolatnál nem lehet semmi sem fontosabb az iskolai és a plébániai hitoktatásban. Az ismeretek fontosságát sem vitathatjuk el, de azok semmiképpen sem előzhetik meg mindazt, ami valóságos élményhez, igazi istentapasztalathoz vezet.

Ha valamit, akkor a hitoktatást maximálisan a személy-, azaz diákközpontúságnak kell jellemeznie, itt ugyanis nem „holt” ismeretek átadásáról van szó, hanem olyan történésekről is, amelyektől nem egyebet várunk, mint az életszemlélet és az életvitel változását. Igazi változás pedig igazi megérintődés nyomán várható. Ettől nyílik ki az az előbb említett „kapu”… Ahogyan a nemrégen elhunyt neves magyar származású katekéta, Fogassy Judit szerzetesnővér mondta: „a hitoktatás/katekézis során többször kell gyógyítanunk, mint tanítanunk”. Az elszemélytelenedő világban egyre magányosabbak, zárkózottabbak, kedvtelenebbek gyermekeink – mindez komoly „gyógyításra” szorul. A hitoktatónak el kell érnie, hogy neveltjei felfedezzék magukban az élet forrását, az öröm és az erő forrását. Az életnek, önmaguknak és másoknak örülni tudó, szerető gyermekeket és fiatalokat kell nevelniük, de ezt csupán ismeretek átadásával nem fogják elérni. Sokkal inkább elérik, ha olyan módszereket alkalmaznak, amelyek lehetőséget teremtenek a neveltek csoportban vagy négyszemközti meghallgatására.

Nem akarjuk megváltoztatni vagy valamire rábeszélni a diákot, csak egyszerűen engedni, hogy ő nyilvánuljon meg. Ekkor tud teret kapni mindaz, ami belőle fakad. Ilyenformán azt közvetítjük: lehetsz az, aki vagy. A meghallgatott pedig ösztönösen érzi, milyen lélekkel figyel rá a másik.

Amint azt a 20. század neves pszichológusa, pszichoterapeutája, Carl Rogers is hangsúlyozta, a meghallgatáshoz elengedhetetlenül szükséges a feltétel nélküli elfogadás és bizalom, és az, hogy a meghallgató empátiával forduljon a meghallgatott felé. Rogers szerint minden igazi tanulás (nem tanítás!) felé ilyen út vezet. Diákjainknak ugyanis mindig van elmondanivalójuk, részben olyasmi, amit közösség előtt is vállalnak, részben olyasmi, amit nem. Mindkét formában fontos meghallgatni őket. A rájuk figyelés által saját személyük fontossága, értékessége is tudatosul bennük. „Ha a hitoktató ránk figyel és meghallgat, hogyne figyelne ránk és hallgatna meg bennünket a Jóisten...” – igen, ezt is közvetíteni tudjuk.

Igazi meghallgatás viszont csak akkor tud létrejönni, ha hitoktatókként szabadok vagyunk elvárásainktól, nem várunk el teljesítményt se magunktól, se mástól. Akkor lehetséges a meghallgatás, ha nem mi akarunk mondani vagy tanítani valamit. Nem akarjuk megváltoztatni vagy valamire rábeszélni a diákot, csak egyszerűen engedni, hogy ő nyilvánuljon meg. Ekkor tud teret kapni mindaz, ami belőle fakad. Ilyenformán azt közvetítjük: lehetsz az, aki vagy. A meghallgatott pedig ösztönösen érzi, milyen lélekkel figyel rá a másik. És később tudatosul benne, hogyan hatott rá annak jelenléte, aki meghallgatta. Az igazi meghallgatásnál ki kell lépni a tanárszerep megtévesztő biztonságából, abból az elvárásból, hogy nekünk kell tudni a megoldást vagy a biztos választ.

Személyes tapasztalat

Talán nem vagyok egyedül, aki tanári hivatása gyakorlásának legszebb élményei között tartja számon azokat a tanórákat, alkalmakat, amelyek a diákok, egyetemi hallgatók meghallgatására adtak lehetőséget. Azt sem sajnáltam, sajnálom, hogy több ilyen alkalomnak még hosszú folytatása lett. Drága kincsként őrzöm valamennyit. A közelmúltban épp egy olyan ünnepen voltam, amelynek keretében azt a fiatalembert szentelték pappá, akinek életét és hivatásra készületét számos vargabetű árnyékolta. Több helyen érzékeltették vele, hogy az, ahogyan ő van, nem jó. Már-már ő is elhitte ezt magáról. Semmit nem kellett tenni, csak elfogadni – úgy, ahogyan van – és hagyni, hogy elmondhassa mindazt, ami benne van. Megerősödött, majd megtalálta az új utat. És célba ért…

A katolikus egyház szinodális folyamata számos ilyen találkozásra ad lehetőséget és ezek jelentőségére irányítja a figyelmet a hitoktatás keretében is. Értékeljük ezt és éljünk vele!

(A szerző a leendő római katolikus hittantanárok módszertani képzésének felelőse a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen.)