Egy török iskolában zászlóval ajándékoztak meg, az iráni fiatalok elsírták nekem a kétségbeesésüket, Indiában pedig palotának is beillő iskolaépületet láttam. 2019 szeptembere és 2020 márciusa között körülbelül 4 ezer kilométert gyalogoltam a Kőrösi Csoma Sándor által inspirált és az ő emlékének szentelt utazás során. Utam java részét Törökországban, Iránban és Indiában tettem meg, ami által sokkal behatóbban ismertem meg ezen országokat, mintha egy szokványos turistautat tettem volna.

Utazásom során főleg fiatalokkal kötöttem közelebbi ismeretséget, ráadásul két iskolát is felkerestem, ahol személyesen szereztem fölöttébb érdekes tapasztalatokat a helyi oktatásról. Mindkét iskolalátogatásra Törökországban került sor, meghívóim angoltanárok voltak.

Török diákok angoltudása

Keremmel az Anatóliai-félsziget központi részén fekvő Akdagmadeni nevű kisvárosban hozott össze a sors. Felvetette, hajlandó volnék-e beugrani a közelben található Pazarcik falu iskolájába, ahol angolt tanít, amire, mivel utamba esett, igent mondtam. Kerem azért látott fantáziát a látogatásomban, mivel véleménye szerint a diákok többsége még sosem látott külföldit.

Odahaza pedagógusoktól sokat hallottam az erdélyi diákok fegyelmezetlenségéről, a néha a pofátlanság határát súroló megnyilvánulásaikról. A pazarciki iskolában azonban ilyesmivel nem találkoztam, bár a hátizsákos idegen betoppanása az osztályba, akiről ráadásul kiderült, hogy gyalog szeli át Törökországot és Indiába tart, igencsak felvillanyozta Kerem tanítványait. Az angoltudásuk tekintetében azonban a török diákok nem konkurálhatnak a mi gyerekeinkkel. Talán hetedikeseknél jártam, akik első osztály óta tanultak angolul, ennek ellenére a tudományuk kimerült a „Good morning”-ban és a bemutatkozásban. Ugyanez volt a tapasztalatom pár nappal később, amikor egy Sivas városában levő külvárosi iskolát kerestem fel. Oda a Couchsurfing internetes szálláskeresőn talált házigazdám, Serdar invitált meg. Ő szintén angolt tanít, a motivációja hasonló volt a Kereméhez. Serdar tanítványai szintén általános iskolások voltak, az ő angoltudásuk is nulla körüli volt.

Egyébként Törökországban általános jelenség, hogy a külföldi turisták által nem járt vidékeken az angolul tudó ember olyan ritka, mint a fehér holló, annak ellenére, hogy az állami iskolákban Shakespeare nyelvét mindenki tanulja kötelező módon. Kerem és Serdar elmondása szerint, amit később mások is megerősítettek, a magyarázat a tanítás módjában rejlik, a hangsúlyt ugyanis kizárólag a nyelvtanra helyezik, azt sulykolják a diákok agyába, amíg megutáltatják velük, akiknek szókincs hiányában egyáltalán nem fejlődnek a kommunikációs készségeik.

Egyszer, amikor a szokásosnál korábban keltem útra, arra lettem figyelmes, hogy az utcán megállnak a járókelők, miközben a távolból énekszó hallatszik. Utóbb megtudtam, hogy a hazafias nevelés jegyében a török iskolákban reggelente közös himnuszénekléssel kezdődik a program. Egykori, ’70-es, ’80-as évekbeli románórák jutottak eszembe, melyeket a Trei culori kezdetű himnusz eléneklésével zártunk. Szerencse, hogy Romániában ez már kikopott a gyakorlatból. A Törökországban dívó hazafias nevelés megnyilvánulásának tudtam be azt is, hogy a pazarciki iskolában egy nemzeti lobogóval ajándékoztak meg.

Ha visszaforgathatnám az idő kerekét, s választanom kellene Románia, Törökország Irán és India között, ismét Erdélyben lennék fiatal.

A török társadalom egyébként konzervatívabb, mint az erdélyi magyar, és a konzervativizmus foka nagyvárosból a falu, illetve nyugatról kelet felé haladva nő. Egy török fiatal számára a szülők, a család értékrendjétől való elhatárolódás sokkal problematikusabb, mint idehaza, de így van ez az idősebb családtagok által nem támogatott döntések felvállalásával, véghezvitelével is. Kelet-Törökországban, Van városában megismerkedtem egy Ahmet nevű fiatalemberrel. Pszichológiát végzett, az a vágya, mint sok más fiatalnak, hogy Isztambulban éljen és dolgozzon. Bevallotta nekem, sokat gyötrődik emiatt, mivel a szülei ellenzik a tervét, azt akarják, hogy odahaza maradjon. A szülei nem túl idős és nem is magatehetetlen emberek, ráadásul Ahmetnek több testvére van, akik nem költöztek sok száz kilométerre a szülői háztól. Ahmet esete egyáltalán nem különleges, és abban is szinte biztos vagyok, a szülei nem tudnak róla, hogy a fiuk, mértékkel bár, de szokott sört fogyasztani.

Szigorú szegregáció Iránban

A török és főleg a keleti, illetve vidéki török társadalomra jellemző konzervativizmus ugyanakkor laza liberalizmus ahhoz képest, ami Iránban van. Míg Törökországban az állami oktatás koedukált, addig Iránban szigorúan szegregált, kivételt kizárólag az egyetemek képeznek. Egy ismerősöm mesélte, hogy serdülőként a barátaival el-eljártak leányiskolák környékére, hogy lássák, milyenek a másik nem tagjai, ismerkedésről, vonzalmak bimbózásáról, korai szerelmek szövődéséről azonban szó sem lehetett.

Egy másik ismerősömtől hallottam, hogy a fiatalok elsöprő többsége az interneten köt ismeretséget, általában a párok ott jönnek össze. Ennek nagyon praktikus oka van, más módja ugyanis nemigen létezik annak, hogy fiatal nők és férfiak egymás közelébe kerüljenek. Az egyetemi hallgatókra ez természetesen nem vonatkozik, ők kivételezett helyzetben vannak. Iránban törvénytelennek minősül, hogy egy férfi és egy nő táncoljon egymással, hacsak nem házastársakról van szó, a kormány propagandagépezete időnként beszámol arról, hogy a hatóságok illegális bulikra csaptak le. Míg Törökországban megszokott látvány, hogy fiatal, valószínűleg nem házas párok kézen fogva járnak, fiúk és lányok puszival, öleléssel üdvözlik egymást az utcán, Iránban ez erkölcstelennek számít, és tiltott.

Számomra az tűnt leginkább visszatetszőnek, hogy a hatóságok a kislányokra is fejkendőt kényszerítenek. Az országban hatályos iszlám törvénykezés értelmében egy nő nem mutatkozhat nyilvános helyen fedetlen fejjel, ezért kendőt viselnek, ami általában fekete, bár a színe nincs törvényileg szabályozva. A kislányok esetében a kendő fehér. Körülbelül egy hónapig tartó iráni tartózkodásom során egyetlen lánnyal találkoztam, egy egyetemi hallgatóval, aki nem kendőt, hanem élénk színű, narancssárga sapkát viselt. Üdítő látvány volt egy szürke országban.

Utam kelet-iráni szakaszán több helyi fiatallal is megismerkedtem, egyetemistákkal, illetve egyetemre készülőkkel. Többségük arról ábrándozott, hogy örökre otthagyja Iránt. Egyikük, amint meghallotta, hogy Romániából jöttem, azonnal rákérdezett, miként lehet oda elmenni, ott dolgozni, letelepedni. Ez az izgalommal vegyes érdeklődés nem a konkrét országnak szólt, mondhattam volna Szlovéniát vagy akár Bulgáriát, a reakció ugyanaz lett volna. Tapasztalataim szerint sok iráni fiatal bárhová elmenne Nyugaton, csak ne kelljen hazájának fojtó légkörű teokratikus diktatúrájában élnie. Iránban a pedagógusok élete sem könnyű. Bár az élet viszonylag olcsó, legalábbis a romániai bérekhez képest, a tanárok olyan keveset keresnek, hogy közülük sokan másodállást vállalnak, taxisofőrként egészítik ki a jövedelmüket.

Nyomor és palota

Indiát szokás a világ legnagyobb, pontosabban szólva a legnépesebb demokráciájaként emlegetni, s való igaz, hogy Iránhoz képest a szubkontinens a szabadság hona. Indiában szabadság van, pénz azonban annál kevésbé, százmilliók élnek olyan körülmények között, melyekhez képest egy hazai minimálbéres élete maga a fényűzés. Többször haladtam el olyan üzemek előtt, melyek kapuján nagybetűs felirat hirdette, hogy gyerekmunkásokkal nem dolgoztatnak. Nem vagyok biztos benne, hogy ez minden esetben igaz volt, főleg hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) szerint Indiában közel 13 millió 7 és 17 év közötti dolgozó van. Meglehet, hogy ez nagyon optimista becslés, egy másik szerint ugyanis a 15 és 17 év közti fiatalok 20 százaléka dolgozik rendszeresen.

Indiában ingyenes az elemi és a középiskolai állami oktatás, azonban helyiek elmondása szerint a színvonala kritikán aluli. Ezért a középosztály inkább magániskolába járatja a gyerekeit, ami nem olcsó mulatság, a tandíjak magasak a bérekhez viszonyítva.

Indiában, azon belül Amritszárban áll a leginkább lenyűgöző iskolaépület, melyet valaha láttam. Khalsa College a neve, a brit uralom idején, a századfordulón épült mogul stílusban. Ha nem tudom, hogy oktatási intézmény működik benne, arra tippeltem volna, hogy egy maharadzsa palotája volt, nem véletlen, hogy egy sor hollywoodi film díszleteként szolgált.

A Khalsa a kivétel, egy átlagos indiai iskola romániai mércével is nyomorúságosan néz ki, pedig falusi tanodát nem is láttam, de el tudom képzelni őket. India északnyugati vidékein, Hariána, Pandzsáb, valamint Dzsammu és Kasmír szövetségi államokban megfordultam néhány faluban, sok olyan házat láttam, amelyeken nyílászáró nem is volt, legfeljebb egy lelógatott pokróc szolgált ajtóként.

Visszagondolva az iskolai és az egyetemi éveimre, a sajtóból, valamint pedagógusok, szülők és fiatalok elmondásaiból értesülve az oktatás jelenlegi állapotáról, biztos vagyok benne, hogy mélyreható reformra volna szükség az ifjúság- és az oktatáspolitika terén. Abban is biztos vagyok ugyanakkor, hogy ha visszaforgathatnám az idő kerekét, és választanom kellene Románia, Törökország, Irán és India között, ismét Erdélyben lennék fiatal.