Dávid István 1978-ban született Marosvásárhelyen. A marosvásárhelyi Al. Papiu Ilarian Elméleti Líceum diákjaként érettségizett 1997-ben. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem filozófia szakán végzett, később ugyanitt hermeneutika és kultúra mesterképzésen. 2000 őszétől a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet hallgatója, ahol 2006-ban tette le első lelkészképesítő szakvizsgáját. 2006-2011 között a márkodi és a kendői gyülekezet lelkipásztora volt. 2011-től az Erdélyi Református Egyházkerület alkalmazásában a Kolozsvári FIKE (Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület) egyetemi lelkésze. 2012-től Babeș–Bolyai Tudományegyetem filozófia doktori iskolájának tagja. Kutatási területe a protestáns spiritualitás. 2017-től betanító vallástanár a Talentum Református Iskolában. 2020-tól lelkigyakorlat- és lelkivezetői képzésben részesült.

Valahogy úgy ítélem meg, hogy egy iskolalelkésznek, hittantanárnak mintha nehezebb dolga lenne manapság a nevelés, oktatás terén. Sokféle korosztállyal dolgozik, a plurális értékrendek vagy akár az értékek hiánya okozhatja ezt a nehézséget. Hogyan látod ezt? Milyen kihívásokkal találkozol leginkább a pályádon?

Úgy gondolom, minden gyermek sajátos világból jön. Ezek a világok több csápon keresztül kapcsolódnak a nagy világhoz, amiben élünk, de nagyon törékeny és töredezett az egész. Egyszerre teher és lehetőség is ez a töredezettség. Teher, mert nem lehet eltekinteni attól, hogy minden egyes gyermek egy külön világ, és egy külön világként működő családi körbe ágyazódik be, de lehetőség is arra, hogy észrevegyem, mennyire sokszínű minden, és mennyire nem lehet kisajátítani ezt a sokszínűséget, csak részesedünk belőle.

Amikor az értékekre gondolok, akkor ezt is ennek a sokszínűségnek és töredezettségnek a figyelembevételével teszem. A gyerekek, a fiatalok nyitottak. Ha valaki meg tudja nyerni őket, akkor már nagyon vagány dolgokat lehet csinálni velük, és ehhez nem szükséges nagyon nagy módszertani arzenált bevetni.

Hittantanárként talán a figyelmes és érdeklődő jelenlét a legfontosabb. A gyerekek szeretnek a mese/történet részesei lenni, és én nem félek attól, hogy a Szentírás történeteit ilyen értelemben tárjam eléjük. Az értékek pluralizálódását nem tartom egyértelműen rossznak, hanem inkább tényként kezelem, amiből rengeteget tanulok, például azt, hogy egyikünk sincs a nagy igazság birtokában, hanem ehhez kapcsolódunk mindannyian valamilyen formában. A hasonló értékrend esetén a gyermek úgy érkezik az iskolába, hogy az, amivel foglalkozunk, már ismerős számára. Jár templomba, vallásórára, imádkozik. És vannak, akikben megszólalnak azok a hangok is, miszerint ez az egész, amivel foglalkozunk, butaság. Ilyenkor arra hívom meg őket, hogy adjanak esélyt. Hiszek abban, hogy ami ott történik, az nemcsak az enyém, nemcsak az övék, és nemcsak a szülőké, hanem ott tényleg Isten dolgozik.

„A büntető istenképet például nehéz heti egy órában közösségben oldani. Az egyetemistákban sokszor már hangosabbak a kételyek. De szép látni, ahogy helye és tere lehet ennek, a kételynek is, a keresésnek is, és annak is, mindenki a saját személyes élettörténetében megszólítva érezze magát.”

Sokfajta viszonyulást látok a gyermekek vagy a szülők részéről. Felmerül bennem a kérdés, hogy az én felelősségem mekkora, és meddig terjed? Mi az, amit én meg tudok tenni? A nagyobb gyerekek esetében a hitbeli kérdésekkel szembeni ellenállás főleg egy többnyire egészséges tudományos világképből származik. Minden szépsége mellett ennek is megvannak a veszélyei. Viszonylag korán, már 6., 7. osztályban olyan kérdések foglalkoztatják őket a világgal kapcsolatosan, amit a lelkük nem bír el. Foglalkoztatja őket például a globális felmelegedés. Olvasnak, tanulnak róla, és formálódik is bennük valami, ami meghívja őket a felelős életre. Ugyanakkor nő és dagad bennük a szorongás is, ami viszont terhes és káros is tud lenni. Van az a gyerek, aki nagyon határozott istenképpel érkezik. És ez is legalább annyira nehéz.

A büntető istenképet például nehéz heti egy órában közösségben oldani. Az egyetemistákban sokszor már hangosabbak a kételyek. De szép látni, ahogy helye és tere lehet ennek, a kételynek is, a keresésnek is, és annak is, mindenki a saját személyes élettörténetében megszólítva érezze magát. Sok mindent megteszünk, de az erőt mégis csak az adja, hogy a háttérben valaki tart, megtart.

Nagyon megengedőnek és el- vagy befogadónak érzem a hozzáállásod, ami szimpatikus és szívet melengető egyszerre. Szerinted mi a hitoktatás célja? Van-e olyan, hogy spirituális kompetencia?

Azt gondolom, hogy a hitet nem lehet tanítani, mert az egy ajándék. Tudok viszont hittartalmakat tanítani. Minden vallás egy sajátos világnézet. Egy szemléletmód, ahonnan magamra és a világra ránézek. A zsidó-keresztény szövegvilág olyan kultúrtörténeti kincs, amit akkor is érdemes megismerni, ha történetesen az ember nem hitigazságokként kezeli. Különösen fontosnak tartom, hogy visszatérjünk a szentírási szövegek világához. A Szentírás olyan érzékenységre tanít, amire különösen most is szükségünk lenne.

„Az iskolában színes és változatos vallási háttérrel rendelkező kollégákkal, gyerekekkel együtt alkotunk egy közösséget, ami szép leképezése
a társadalomnak és annak, hogy hogyan tudunk ebben együtt lenni.”

Fontosnak tartom, hogy a Szentírás szövegei és történetei alapján és nem azoktól függetlenül tanuljuk újra és erősítsük meg a világhoz, az emberekhez fűződő viszonyunkat. A hittanoktatás legkézzelfoghatóbb, és mindenki számára többé kevésbé elfogadható célja tehát megismertetni a diákokat azzal a zsidó-keresztény szövegvilággal, ami nélkül az a kultúra, amiben élünk nemcsak szegényebb lenne, de nehezebben is érthető. Nos nemcsak ennyiről szól a hittanoktatás. Egyfajta tanúságtétel is. Nem csak egy kultúra melletti tanúskodás ez, hanem egy sajátos készség, attitűd bemutatása.

A spirituális kompetencia kategóriájában szerintem nagyon sok minden beletartozik. Egyfajta sajátos és érzékeny rálátás arra a világra, amiben élünk, egy sajátos viszonyulás, aminek a hátterében a kereszténység esetében röviden az áll, amit a megváltásról, a megbocsátásról és a megszentelődésről gondolunk. Hogyan tekintek rá magamra, társaimra és a világra annak az Istennek a viszonylatában, akit a Szentírás szövegeiből megismertem. Mindezek mellett a hitoktatás számomra harmadsorban mégiscsak egy olyan szabad és nyugodt közeg biztosítását jelenti, ahol hitem szerint Isten munkálkodhat, és a tőle kapott élet bennünk, közöttünk szabadon növekedhet.

Mivel hamarosan itt a karácsony, kíváncsi lennék, mit látsz a fiatalokon, mi a legjellemzőbb mostanság a gyerekek, kamaszok karácsonyra való lelki készülődésére? Az iskolalelkész vagy hittantanár miként próbálja a gyerekek figyelmét afelé terelni, hogy a karácsonyi ajándékozás elsősorban nem az anyagira kellene irányulnia? Mondanál példát, módszert arra a saját tapasztalatodból merítve: milyen lépései vannak az adventi lelki készülődésnek?

Elsősorban lelkésznek, ezen belül is egyetemi lelkésznek tartom magam. Református egyetemi lelkész lennék. Hetente egyszer van alkalmam találkozni a gyerekekkel. Hivatásomnak a kerete az a szentírási történet, amit a vallásos tapasztalat és megélés a heti, havi, évközi lebontásban igyekezett ritmizálni. Az egyházi év ismétlődésének a kérdése, és a vallásos életben betöltött szerepe egy fontos vallásfenomenológiai, vallástudományi kérdés.

Abban a szentírási történetben, ami a keresztény világlátás és önismeret alapszövetét megadja, a Jézus születése nem egy naptári ünnepre szűkített tantétel. Nemcsak karácsonykor beszélünk arról, ami karácsonykor történt. A gyerekek korosztálytól függően viszonyulnak ehhez az ünnephez. Az izgatott várakozástól a kiábrándultságon át az anyagias birtoklásvágyon keresztül el egészen a szinte felnőttes nyitottságig, amiben a csodák és szelídségek, az alázat és adakozás öröme is megszületik. Az iskolában színes és változatos vallási háttérrel rendelkező kollégákkal, gyerekekkel együtt alkotunk egy közösséget, ami szép leképezése a társadalomnak és annak, hogy hogyan tudunk ebben együtt lenni.

A kereszténység történetei úgy működnek, mint egy háló, ami kifog, és olyan szavakkal, mondatokkal ajándékoz meg, amelyekre szükségünk van. Valahogy így képzelem el a történeteken keresztül a gyerekekkel való foglalkozást. Ebben természetesen sok a játék, nemcsak bibliaismeret van, hanem helye van a személyes kapcsolódásnak is. Van egy liturgikus évünk, ami adventtel kezdődik. Ez több szempontból is fontos, de leginkább a hitgyakorlat szempontjából. Végigjárjuk ezt az egyházi évet, és függetlenül attól, hogy karácsony van, vagy nem, a kérdés, hogy tud-e ehhez a jelenlét egy Krisztus központú jelenlét lenni. Ez egy izgalmas kihívás számomra, hogy nyilván karácsonykor beszélünk a történetről, meg készülünk rá, de nem ez a kereszténység legnagyobb ünnepe, ha éppen ezt nézzük, hanem inkább a húsvét. A karácsonyi készülődés mégis fontos minden olyan gyermek számára, aki még valami kézzelfoghatót kap ebből a spirituális dimenzióból. Ez része az iskolai rítusnak is.

„Szoktunk beszélgetni a gyerekekkel az értékekről, pénzről, ajándékozásról, egymás megbecsüléséről, de nemcsak karácsonykor. Nem érzem azt, hogy erre különösen karácsonykor kellene összpontosítanunk.”

A ferencesekhez kötődő gyerekek honosították meg az iskolában a „szentcsaládozást”. A járvány kitörése előtt a gyerekek egy általuk készített betlehemessel vonultak végig az iskolán, mindennap más osztályba került, amit az osztály néhány napig magánál tartott, és kiegészített valamivel, majd így vitte tovább a következő osztálynak. Ez is része az iskolában az adventi készülődésnek, és a gyerekek szeretik, felemlegetik.

Szoktunk beszélgetni a gyerekekkel az értékekről, pénzről, ajándékozásról, egymás megbecsüléséről, de nemcsak karácsonykor. Nem érzem azt, hogy erre különösen karácsonykor kellene összpontosítanunk. Más dolgok vonatkozásában is adott a téma. Nyilván most hangsúlyosabb, a 7. osztály például felállított egy kis összeszerelhető fenyőfát, így erről is tudtunk beszélni, hogy ez miért fontos. Az ajándékozás anyagi vonzata főleg a nagyoknál jön elő, a gyerekek beszélnek róla, érdekli őket, hogy egy-egy családban mennyi a jövedelem, ki is alakul, vagy legalábbis tetten érhető, egyfajta versengés, hierarchizálódás, amit mindig megbeszélünk.

Fontos volt számunkra a ferences rendi templomban történő heti rendszerességű kenyérosztáson való részvétel. Ahogy ehhez a gyerekek, tanárok hozzájárultunk, a szociális érzékenységünk is formálódott. Ilyen módon próbáljuk érzékenyíteni őket, és nem hatásvadász mondatokkal (pl. A karácsony a szeretet ünnepe, csináljunk valamit, stb.), ennél fontosabb, hogy a hétköznapoknak legyen része ez a lelkület.

A pandémia immár több mint másfél éve tart, ez meghatározza a szeretteinkhez, a családhoz, a lehetőségeinkhez, az értékekhez való viszonyulásunkat. Hogyan alakul ez a fiatal generáció esetében? A veszélyérzet és a borús kilátások miatt megváltozni látszik-e a fiatalok értékrendje?

A nagyobb gyerekeknél inkább felértékelődött a kapcsolatok fontossága. Bár ők inkább megengedhették maguknak, hogy a járvány alatt is találkozhassanak. Azt látom, hogy miközben nagyon sok kapcsolat sérült ebben az időszakban, bizonyos esetekben mégis szorosabbá váltak, felértékelődtek.

Sok esetben érződik viszont a meghittség és a bizalom hiánya. A bezártság miatt sokan csak egy oldalból, a család részéről kaptak az impulzusokat, a kamerán keresztül tanárként nem tudtunk úgy jelen lenni az életükben, és ők sem tudtak egymás életében olyan mértékben részt venni, mint azelőtt. Sok helyen csak a család tudta volna hozni ezt a meghittséget, ahol viszont nem volt ez meg, sokkal nagyobb felületen sérült.

„Az értékek pluralizálódását nem tartom egyértelműen rossznak, hanem inkább tényként kezelem, amiből rengeteget tanulok, például azt, hogy egyikünk sincs a nagy igazság birtokában, hanem ehhez kapcsolódunk mindannyian valamilyen formában.”

Az egyetemisták talán még jobban szétestek, elfáradtak az online tértől. Egy részük a félelem miatt már akkor sem jött vissza, amikor lehetett. De ugyanúgy a lustaság is fontos tényező lett. Mivel szűkültek a lehetőségek, nincs annyi szórakozási lehetőség, előadások, koncertek stb. azok számára, akik megmaradtak, felértékelődtek a személyes találkozások.

Idén jelent meg, a Koinónia Kiadónál Isten szótagolva című könyved. Hogyan született az ötlet, mire vonatkozik a cím, kiknek ajánlod?

Mindig is elbűvölt a kicsik erőfeszítése, ahogyan igyekeznek olvasni, írni vagy rajzolni, ahogyan teljesen bele tudnak feledkezni abba, amit éppen csinálnak. Ez a gyermeki lelkület engem lenyűgöz. A címben szereplő szótagolás többek között ebből is jött.

Eredetileg nem gondoltam konkrét célcsoportra, igazából ez a könyv egy személyes gyakorlatból lett. Alternatív áhítatos könyvnek nevezném. Azokat szólítja meg, akik kedvelik az irodalmat, a fotókat, és azokat, akik nyitnak arra, hogy újszerű eszközöket, módszereket használjanak egy-egy szentírási rész megközelítésekor. Nem olyan rég a kiskamaszokkal is kipróbáltam azt, ami a könyvben megjelenik. Kiindulunk például egy bibliai történetből, a gyerekek csoportban írtak róla egy haikut, majd készítettek egy fotót.

Nagyon érdekes és fontos felismerések történtek, de még ennél is fontosabb volt az, ahogyan ők egymáshoz viszonyultak, amikor rájönnek arra, hogy dolgokat mennyire finoman ki lehet fejezni. Ennek az 52 hétre osztható áhítatos könyvnek sok minden tudott a része lenni: a Szentírásból vett mondatok, fotó, haiku, zene, hanganyag. Célja, hogy akkor is, ha valaki érti a Szentírás szavait, kicsit meghökkentse, gondolkoztassa el, másrészt keresse azokat az alternatív módozatokat az olvasatra, ami segít összekapcsolni a Szentírás szövegét az élet a hétköznapiságával, az égit a földivel.