Szögezzük le már az elején: a probléma nem (annyira) az egyszeri trágárkodással van/volt – bár elég sokan vannak/vagyunk olyanok, akik úgy gondoljuk, egy egyetemi tanártól ennél sokkal civilizáltabb és kiegyensúlyozottabb megnyilvánulás várható el, akármilyen feszült vagy konfliktusos szituációról lenne is szó.

„Tudatosan rájátszott a társadalmi hátrányokra, hierarchiákra, a meglévő előítéletekre: a túlsúlyosakkal a súlyukra, az alacsonyakkal a magasságukra, a szegényesen öltözködőkkel az anyagi helyzetükre, a falusiakkal a származási helyükre célozgatva gúnyolódott.” Egyebek mellett ezt olvashatjuk abban a petícióban, amelyet több mint száz, zömében erdélyi magyar egyetemi oktató és értelmiségi kezdeményezésére mintegy ezren írtak alá novemberben annak kapcsán, hogy kiderült: a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Pszichológia és Neveléstudományok Karán (igen, pont ott!) Szamosközi István professzor immár több mint harminc éve terrorizálta környezetét. A petícióban azt kérték, a BBTE etikai bizottsága vizsgálja ki az ügy hátterét, és mielőbb akadályozza meg, hogy az a fajta megnyilvánulás és viszonyrendszer, amelynek kiépítésével és fenntartásával a professzort vádolják, továbbra is hétköznapi valóság legyen az egyetemen.

Bár a sajtóban nagyot szólt, és sokakhoz eljutott a botrány híre, érdemes röviden vázolni a történteket, hogy megértsük, mégis miért is fontos beszélni erről egy iskolai oktatásra fókuszáló folyóiratban, még akkor is, ha már tudjuk, az etikai bizottság azóta egy évre felfüggesztette a professzor mindennemű aktivitását az egyetemen, amire válaszlépésként az amúgy is nyugdíj előtt álló tanár felmondott.

Szamosközi István 1990 óta volt tagja a Pszichológia és Neveléstudományok Tanszék tanári karának, önéletrajza szerint az elmúlt 31 évben volt dékánhelyettes, az egyetemi szenátus tagja, az egyetem alelnöke, rektorhelyettes, mi több, évekig az Országos Felsőoktatási Minőség-ellenőrző Tanács (ARACIS) tagja is. Mint a felsorolásból is látszik, magas beosztású, valós hatalommal rendelkező tényező volt az egyetemi közösségben.

A botrányt egy zoomos tanórából rögzített néhány perces kisvideó robbantotta ki, amelyben az hallható, hogy a munkatársa órájára bekapcsolódó Szamosközi épp szüneten találja a diákokat, annak ellenére, hogy korábban jelezte, be fog lépni, mert rövid megbeszélnivalója van velük. Elhangzik néhány b@zmeg, majd a videó végén az, hogy a frusztrált tanerő „gyúrná beléjük” a nemi szervét.

Ennyi az egész. Ki ne b@zmegelt volna életében, kinek nem volt még rossz napja, mikor egy kis káromkodással próbált könnyíteni magán? – kérdezték többen is a felháborodást látva, amely bizony forgószélszerűen kavarta fel az erdélyi magyar közélet őszi avarba burkolózott állóvizét.

Szögezzük le már az elején: a probléma nem (annyira) az egyszeri trágárkodással van/volt – bár elég sokan vannak/vagyunk olyanok, akik úgy gondoljuk, egy egyetemi tanártól ennél sokkal civilizáltabb és kiegyensúlyozottabb megnyilvánulás várható el, akármilyen feszült vagy konfliktusos szituációról lenne is szó. A probléma ott kezdődött, hogy a fenti nem egy kirívó, egyszeri eset, hanem maga a „business as usual” – ez derült ki a következő napok reakcióiból. Harminc évre visszamenőleg egykori diákok tucatjai írták le, mondták el, hogyan és mire emlékeznek Szamosközivel kapcsolatban, s ebből a trágárság volt a legkevésbé aggasztó.

A maga körül állandó feszült légkört fenntartó, a hatalmával egyértelműen visszaélő, gyakran bosszúálló vezető, a csak a saját kedvenceit támogató erős ember képét festik le nemcsak régi diákjai, de egykori kollégái is, már azok, akik vállalták a nyilvánosságot. A kétértelmű vicceket pufogtató, a jó ízlés határain messze kívül maradó, szexista megjegyzéseket eregető tanár válogatás nélkül terrorizálta környezetét, mindegy, hogy neki kiszolgáltatott diákokról vagy vele kvázi egyenrangú kollégákról volt szó. Nagyon hamar sikerült kialakítani az „így megy ez” kultúráját, ahol az érvényesülésnek, az előrehaladásnak, de sokszor már a megmaradásnak is ára volt: tűrni. Annak, aki nem volt még soha, semmilyen bántalmazó kapcsolatban, talán idegennek és érthetetlennek tűnhet, hogyan telhetett el annyi év anélkül, hogy bárki is panaszt tett volna, bárki is felemelte volna a szavát. De aki kicsit ismeri az abúzus természetét, az tudja azt, amit Péterfy-Novák Éva dráma- és regényíró így fogalmaz meg: „(…) évtizedek óta (időtlen idők óta) vannak, akik úgy gondolják, hogy az egyetlen érvényesülési lehetőség, ha nem állnak ellen (…). Mert természetesnek veszik, hogy a nagyhatalmú embereket nem lehet visszautasítani, mert annak negatív következményei lehetnek. Tűrik és hallgatnak. Mivel pedig ez évtizedekre (időtlen időkre) visszanyúló probléma, az alapoknál kell, kellene elkezdeni a lebontását.”

Én az időtlen időket kiegészíteném egy bárhollal is – és akkor már érthető, hogy miért fontos nekem most szülőként egy közoktatással foglalkozó lapban tulajdonképpen a volt tanáromról írni.

Én is jártam egy évig Szamosközi professzor órájára heti egyszer, a kilencvenes évek közepe táján. Így hát pontosan tudtam, hogy a sajtóban névvel vagy anélkül nyilatkozók kiről és miről beszélnek. Pontosan emlékeztem a gyomoridegességre, amivel beültünk az órákra, a kényszeredett nevetésre a „paradicsommadár-virágos” poénok hallatán, a kiszámíthatatlan hangulatú tanárra, arra, hogy fohászkodtam: ma ne legyen nagyon zabos kedvében.

És pontosan emlékszem arra is, hogy eszembe, eszünkbe sem jutott erről beszélni bárkinek is, hogy megfordult volna a fejünkben, hogy ez így annyira nincs rendben, hogy ezen változtatni kellene. Tudtuk: ez így megy. Vannak ilyen emberek, vannak ilyen tanárok. Akik mérgesebbek. Akik mindig morognak valamiért. Akik káromkodnak, és magától értetődően kipécéznek minden órán valakit, akit aztán piszkálnak, sírásig vagy ameddig ki nem csengetnek. Tényleg azt hittük: így megy ez.

A félelem pocsék dolog. De a kilátástalanság még inkább az.

Gyanítom, a harmincévnyi hallgatást nem a félelem számlájára kell írni Szamosközi ügyében, s mindazon ügyekben, amelyek egyetemeinken és szinte valamennyi iskolánkban zajlottak és zajlanak. A kilátástalanság, a rendszerbe vetett bizalom teljes hiányának kell a számlát benyújtani, annak, hogy hiába van etikai bizottság, hiába lehet írásban panaszt tenni, hiába vannak szülőbizottságok és diákképviselők és igazgatótanácsok – mindig van lehetőség a megfélemlítésre, mindig van lehetőség a hatalmi játszmára. S végső soron, ha a hivatalos játékszabályokat betartjuk, soha nem lesz bizonyíték arra, hogy egy tanár rosszul bánik a diákjával.

Gondoljunk bele, gyerekeink egyik elementáris emléke az iskolából az, hogy vannak olyan igazságtalan helyzetek, amit mindenki elfogad. Mindenki tud róla, de jobb nem szóvá tenni, mert úgy sem változik semmi. Kérdezném az olvasót, tud-e olyan iskoláról, ahol egész biztosan nincs ilyen helyzet? Én nem.

Ezek a fiatalok így kerülnek egyetemre, hogy már tudják: ha a tét a saját karrierjük, a saját boldogulásuk, ha rá vannak utalva az oktatók jóindulatára, akkor a lelki épségük védelme amolyan úri huncutságnak tűnik, amivel a talpraesett fiatal felnőtt nem foglalkozik, hiszen bizonyítania kell: ő mindent kibír, terhelhető, bírja a strapát.

Sokat gondolok mostanában azokra, akik az elmúlt hetekben azért ragadtak tollat, hogy megvédjék Szamosközi professzort, hogy elmondják, mennyi mindent köszönhetnek neki, milyen nagyszerű szakember, milyen szívósan harcolt az egyetem magyar tagozatáért. Mindannyian szót ejtettek stílusáról, egyikük azt mondta, hogy az „nem tűrt soha nyomdafestéket”, másik, hogy „nem finomkodott”, harmadik elmondta, őt is lehülyézte, de hát megérdemelte. Kíváncsi lennék, ezek az emberek a mai szakmai és személyes környezetükben vajon mit tartanak normálisnak, mit tűrnek el, miért gondolják, hogy ha valaki tesz valami jót, akkor joga lenne valami rosszat is elkövetni minden következmény nélkül. A történetben ez a legaggasztóbb rész. Ugyanis ne feledjük: mindez a Pszichológia és Neveléstudományok Karon zajlott, ahol ugyebár pszichológusokat, fejlesztő pedagógusokat, óvókat, tanítókat képeznek, de nyilván megfordul itt minden olyan diák, aki a későbbiekben bármilyen szinten tanítani szeretne.

Sokat gondolok most azokra, akik az elmúlt harminc évben erről az egyetemről kerültek a mi iskoláinkba. Hogy vajon nekik mi a normális, mi az, ami még belefér, hol a tűréshatáruk? Mi az agressziónak, az abúzusnak az a szintje, amire felkapják a fejüket? Milyen játszmákat játszanak, és kikkel játsszák újra azokat, amelyeket velük játszattak el?

A bántalmazásban az a borzasztó, hogy újratermeli magát. A bántalmazott könnyen válik maga is bántalmazóvá, ha nem tudatosítja, hogy az, amit ő átélt, az nem normális, hétköznapi. Hogy nem vele van a baj, hogy nem megérdemelten hülyézték le, mert egyébként senkit nem kellene lehülyézni. Igen, ha erről nem beszélnek, ez nem mindenki számára egyértelmű, sőt mint Szamosközi volt kollégája is megjegyezte: ez is, mint sok más visszaélés – megszokható.

Nem tudhatom, a megtisztulásra esélyt kapó pszichológia fakultás fog-e élni a lehetőséggel, megpróbál-e változtatni szervezeti kultúráján, ad-e lehetőséget diákoknak és ott dolgozóknak, hogy közösen valamilyen előremutató lépést tegyenek a változás felé. Csak remélhetem, hogy a botrány keltette nagy zajban tisztán és érthetően hallatszik a legfontosabb üzenet minden intézménynek, ahova tanulni járnak kis- vagy nagy gyerekek, fiatal felnőttek vagy bárki: az emberhez méltó bánásmód mindig mindenkinek kijár.

(Nyitókép forrása: Magyar Közoktatás)