Nem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál - filmkritika

Az elegáns, fehér minimalizmus és a sivár, szürke szegénység váltakozik Adrian Sitaru Fixeur című új nagyjátékfilmjének jeleneteiben. A kettő nagyon közel áll kromatikában és ugyanígy leheletnyi határ választja el egymástól az abúzus különböző formáit is.

A román rendező, előző filmjeihez hasonlóan, hétköznapi morális kérdést feszeget: szentesíti-e a cél az eszközt? Bár nem kapunk egyértelmű választ, a film elég határozottan kijelöli azt a kérdéskört, amin a nézőnek érdemes lenne elgondolkodnia saját életével kapcsolatban. Ha nem is tudjuk megváltani a világot, a közvetlen környezetünkhöz viszonyulhatunk másképp, erre a következtetésre jut a film főszereplője és vele a néző is.Dramaturgiai felépítésben a Fixeur Hajdu Szabolcs Ernelláék Farkaséknál című filmjére emlékeztet: „ráközelít” főszereplőjére, akinek az életében a filmben jól beazonosítható ponton túl változás következik be. Hajdu esetében ez egy „szeretetcsepp” volt, ami hirtelen feloldotta a családtagok közötti konfliktusokat, Sitarunál pedig egy mondat, amitől a főszereplő rájön, hogy ő sem jobb azoknál, akiket megvet.

Adrian Sitaru sokszor foglalkozott már a család vagy más mikroközösségek pszichológiájával, például az erőszakos szeretettel (Din dragoste cu cele mai bune intenții, 2011) vagy a testvéri szerelemmel (Ilegitim, 2016). A Fixeur-ben – miközben az embercsempészet, szexrabszolgaság témáját érinti – a mindennapi viszonyainkról, például a szülő-gyerek viszonyról beszél, amelyben a simogató vagy segítő kéz néha üt is.

A film egy uszodai edzésen kezdődik, a fülledt, zajos környezetben a kamera ráközelít Radura, a harmincas apukára, aki az üveg mögött stopperrel méri kisfia teljesítményét. Másfél órával később ugyanitt válunk majd el tőlük, amint ismét beolvadnak a társadalom egynemű, lassan szaggatott szaxofonszólóvá alakuló zajába.

A két jelenet között elkísérjük Radu-t egy bevetésre. Egy bukaresti francia hírügynökségnél próbaidős, de alkalomadtán külföldi újságírók helyi közvetítőjeként, fixeurként dolgozik. Bizonyítani szeretne, ezért mindent megtesz, hogy egy francia tévéstáb kezére játssza a 14 éves Ancát, aki nemrég menekült egy Franciaországban dolgozó strici kezei közül. A feladat nem könnyű, mert Ancát egy zárdában helyezték el, a pszichológus minden interjútól tiltja.A Tudor Istodor alakította Radu eleinte nem túl szimpatikus, kegyetlenül célorientált, hirtelen haragú yuppie benyomását kelti, aki a parmezános tészta mellett leszidja 7-8 éves kisfiát, amiért nem összpontosít eléggé az úszóverseny megnyerésére. Közben úgy tudja, hogy elvei vannak, kitartó munkára neveli a gyermekét, mélyen elítéli a prostitúciót, udvarias, stb.Sitaru gondoskodik arról, hogy a néző időnként megérezze benne az agresszort, de ne tudjon egyértelműen negatív képet alkotni a szereplőről. Minden helyzet relatívnak tűnik, ítéletmentes keresztmetszetet látunk – látszólag.

A rendező azért finoman irányítja a néző értékítéletét: amikor a francia tévések, Radu segítségével alkut kötnek a helyi rendőrfőnökkel egy kedélyes vacsora mellett, a hasonlat a kiskorú lányok testéből élő gazemberekkel nyilvánvalóvá válik. „Remélem, sikerül elkapnotok a lányt” – hangzik el az egyértelmű utalás az egyik helyi közvetítő szájából.Tudorban csak akkor rendül meg valami, amikor másnap öt percet kap arra, hogy kettesben maradva Ancával, meggyőzze, hogy adjon interjút a stábnak, és a lány váratlan mondata után rájön arra, hogy módszerei milyen kevéssé különböznek az sticikétől. Mit is ér el, ha megszerzi az interjút? Pénzt, elismerést, nézettséget egy híres francia tévének? A történet persze nem az oknyomozó újságírás elítéléséről szól, ugyanúgy lehet egy filmrendező dilemmája is: meddig lehet elmenni a művészet nevében? Ahogy ezt a kérdést Sitaru már Művészet (Arta) című rövidfilmjében is feltette.

Mivel ez alapvetően a román realista újhullámhoz illeszkedő film, ne számítsunk drámai változásra. Miközben a tévések újra elmondatják a lánnyal megaláztatása részleteit, a kamera Beszterce szép, nyugodt és közönyös utcaképét mutatja. A megfelelő ideig kitartott kamera többször bizonyul hatásos eszköznek a film kulcsjeleneteiben.

Mindent összevetve: Adrian Sitaru ismét húsbavágó dilemmára tapintott rá és biztos kézzel irányítja a nézőt affelé, hogy ezt a dilemmát ne csak az újságírók vagy a filmkészítők problémájának gondolja, hanem a sajátjának is. Romániában játszódik, de nemzetközi fesztiválkörútját valószínűleg nem az egzotikus kelet-európaiságának, hanem hiteles problémafelvetésének köszönheti.

Fixeur – román film, 100 perc. Rendezte: Adrian Sitaru. Szereplők: Tudor Aaron Istodor, Mehdi Nebbou, Nicolas Wanczycki, Diana Spătărescu, Andreea Vasile, Adrian Titieni, Cristian Ilinca.

Kapcsolódók

Kimaradt?