Filmkritika - Szabad egy táncra?
Mindenütt azt olvasni, hogy a jövő évi nagy Oscar-esélyest tisztelhetjük a Kaliforniai álomban, vagyis ennek megfelelően üljünk le a vászon elé. Ezt egyrészt az eddigi díjeső (nyolc elismerést hozott el az amerikai kritikusok díjátadójáról, plusz a legjobb női alakítás babérkoszorúja a velencei fesztiválon), másrészt maga film szüzséje és műfaja garantálja.
Egyrészt Hollywood imádja a részben vagy egészben saját magáról szóló filmeket, másrészt él-hal a régi szép időket (most épp a Gene Kelly-s, Fred Astaire-es és Ginger Rogers-szes kort) megidéző alkotásokért, amelyek ráadásul egy halódó műfajba pumpálnak új vért. Hiszen a 2002-es, agyondíjazott Chicago vagy a 2007-es Hajlakk óta nem láttunk figyelemreméltó zenés filmet, musicalféleséget, holott valamikor épp ez volt a húzóágazat, a sikk maga.Ráadásul a Kaliforniai álom nem csupán feléleszt, de újra is fogalmaz, zárójelbe tesz, ironizál, és ami a legjobb: drámai színekkel rajzolja át a szokásos csiricsáré világot. Azok közé tartozom, akiket az agyvérzés kerülget, ha indokolatlanul dalra fakadó színészt lát a vásznon, vagy ha önfeledt emberek táncikálnak a saját autójukon a csúcsforgalomban. Másoknak pedig épp ezt jelenti a mozi varázslata, és valóban a Kaliforniai álom képes erre. Olyan könnyedséget és eleganciát csempész bele Ryan Gosling és Emma Stone mozdulataiba, hogy tényleg csak a legnagyobbak jutnak eszünkbe róluk.
Persze van azért felvállalt giccs is bőven (a csillagvizsgálós jelenet nem kevés émelygéssel élhető túl), viszont jófajta humor is (ahogy eljátssza az alkalmi zenekar az A-ha slágerét egy bulin, az az év legviccesebb tíz perce).
Damien Chazelle a Whiplash váratlan és nagyot durranó sikere után (három Oscar-díj, köztük a legemlékezetesebb: J. K. Simmons alakításáért járó) szinte bármihez nyúlhatott volna, ám ő nem akart teljesen letérni a megkezdett útról. Egy megalkuvásra képtelen jazzbolond zongorista (Gosling) vissza akar nyúlni a jazz aranykoráig, hogy életben tartsa a már kissé avíttnak és különcnek tartott műfajt, álmodozásai és szerencsétlenkedései során összefut a színészkedésről álmodozó kávéáruslánnyal (Stone). Nem lesz belőle első pillantásra nagy szerelem, de a véletlen elvégzi azt, amit a hőseink nem akarnak tudomásul venni.
Jó érzékkel nem erről, nem csak erről szól a film. Hanem az álmokról, amire a magyar cím már a plakáton felhívja a figyelmet. Illetve arról, hogy nem minden álom vezet a boldogsághoz. Talán a biztos egzisztenciához, a képeslapra illő és sikeres élethez, de hogy közben ki kell dobni néhány dolgot a légballonból, az biztos. És mi van, ha épp azt, ami eljuttatott az álom beteljesüléséig? Ha épp azt, ami hajtott, vitt előre láthatatlanul, ami nélkül a becsvágy üres sóvárgás csupán?
És bizony épp ettől lesz kivételes alkotás a Kaliforniai álom. Ahogy a legjobb pillanatokban ellentart a musical giccsességének, a szivárványos önfeledtségnek, ahogy becsempészi a valóságot ebbe a cintányéros, mézszínű világba. Ahogy leleplezi az álmok valódi természetét. Kell ehhez egy kiváló Emma Stone is, aki helyenként bizony elhalványítja az egyre remekebb Goslingot, mert érzékeny és törékeny, mert arcának minden rezdülése a helyén van. Persze Goslingnak is jól áll a különc művész, a hetykén szerető férfi szerepe, de ő csak jó marad, míg Stone már kezdheti írni a köszönőlevelét.Rajongani viszont mindezek ellenére sem tudok a Kaliforniai álomért. Kicsit túl sokat bíz a szerelem, a kidobott és elhullajtott szerelem szimbólumának számító dallamra (van, egy pillanat, amikor komoly összeget adtam volna, csakhogy ne halljam még egyszer), néha lomha és kiszámítható (a kávéáruslány épp akkor adná fel, amikor már küszöbön a nagy áttörés).
Azoknak viszont, akik szeretik, ha új köntösbe csomagolják a régi nosztalgiájukat, ha végigzongorázzák rajtuk az érzelmek skáláját, a nevetéstől a kesernyés belátásig, azok egy kicsit sem fognak csalódni. Nekik az év filmje lesz a Kaliforniai álom. És nem is tudnánk teljes szívvel tiltakozni, hogy nincs igazuk. Csak ne énekeljenek, ha kérhetem.