Filmkritika: Kína, te drága

Papíron az ilyen filmek ritkán buknak meg: történelmi idők, a világ egyik legnagyobb turisztikai látványossága, borzongás, szerelem. A Nagy Falat nézve igazából csak azon kezdünk komolyan töprengeni, hogy miért nem hamarabb jutott eszébe az ötlet a készítőknek.

Talán meg kellett várni azt az időt, hogy a pénz elcsábítsa az amúgy sem hajthatatlan kommunizmust, amely jó kapitalistaként ma már alig mond nemet, hiszen tudja, hogy mi fán terem az országimázs.A Nagy Fal ugyanis belevaló propagandafilm. Olyan, hogy igazából fel sem tűnik, gondtalanul végig lehet nézni a másfél órát, még a kukoricát se nyeljük félre, amikor a két kultúra találkozik. Az ilyesmit régen kalandfilmnek hívták és egészen jól kitöltötte a vasárnapi délelőttöt, még az az érzése se volt a nézőnek, hogy elment a nap, most viszont fantasy névre hallgat, látványosabb és testesebb lett, de továbbra sem szabad komolyan venni. De hát nem a mese lenne a mozi legfőbb varázsa?

Néhány szerencsevadász a fekete por miatt kiruccan a kies Ázsiába, ám a Nagy Falnál komoly honvédő háborúba pottyan, amiről csakhamar kiderül, hogy a falon nem csupán a szikár hazát, hanem az egész emberiséget védi a színes sereg. Méghozzá nem is akárki ellen: az űrből pottyant szörnyű fajzatokat (egy meteorit termékenyített vagy zöldített meg egy hegyet, és onnan jönnek a kimondottan csúf szörnyek) kell miszlikre aprítani, és izzadtan szert tenni a veszni látszó becsületre. Mert nem is a lények a legnagyobb ellenség, hanem saját magunk, elkurvult énünk, amelyik már nem képes csak a kereskedelmi hasznot nézni a morális dilemmák esetén.Nem, azért a film nem ennyire rossz. Csak nem szabad nagyon megkapargatni az amúgy tetszetős felszínt. A falon teljesítő tarka sereg (a Névtelen Rend) szervezettsége, a tériszonyosokat próbára tevő látvány a film igazi erőssége (bár néha bele-belecsúsznak az átlagos vidéki lagzikat idéző giccsbe), a szörnyek eleven szőnyegként hömpölygő serege csak ezután következik. A leggyengébb láncszem maga az ember, pontosabban a színészi munka, de hát nem is erre fizettünk be igazán.

A tűzgolyók fénye, a nyílvesszők surrogása és a puskapor villanásai, vagyis az akció viszi előre a filmet, ezekből meg tényleg van jó sok és emlékezetes is, a jellemábrázolás, a régi erények megtalálásának villámfilozófiája csak illusztratív munka. De nem is nagyon bánjuk. A Nagy Fal ugyanis valóban szórakoztató, könnyed, cseppet sem lomha, és mindig hoz annyi pluszt, hogy ne süllyedjen le a tucatfilmek szintjére. Igaz, felfelé se nagyon van út. Ahhoz túl sok közhelyes fordulatot használ.Az kimondottan érdekes, hogy a Matt Damon alakította íjásszal eladott filmet épp Matt Damon húzza le (mintha a megfáradt Jason Bourne tévedt volna el egy jelmezbálba), sokkal nagyobb figyelmet érdemel a társát alakító Pedro Pascal, akinek szerencsére jóval több jutott az egyszerű önmarcangolásnál. A Damonnal közös jeleneteik adják a humort és a felszabadultságot, a szerelmes, majd becsületére ébredő Damon és Lin tábornok pedig a kidobható ballasztot. Tian Jing ráadásul annyira érzéki és élettel teli amazon a vásznon, mint egy túlöltöztetett próbababa a kirakatban.Ha csak ketten döntenek úgy, hogy idén megnézik a Nagy Falat, akkor már nyert ügyünk van. Szinte hallani a mondatot a film mögött (ahogy Dan Brown is megdobta a Louvre-t látogató amerikaiak számát a Da Vinci-kóddal), de becsületükre legyen mondva, azért odafigyeltek a végeredményre is.

A Nagy Fal gördülékeny alkotás, amelyben a nyugati dekadencia találkozik az innovatív kelettel, már ahogy az lenni szokott, és a végén mindenki jól jár. Tudjuk ezt már Az utolsó szamuráj óta, hála Tom Cruise-nak. A becsület itt is megmarad és a barátság sem szenved csorbát.

Mi pedig azzal a jó érzéssel megyünk haza, hogy juszt sem megyünk Kínába. Mert rajtunk nem fog se szörny, se szépség.

A Nagy Fal – amerikai–kínai kalandfilm, 94 perc. Rendezte: Yimou Zhang. Szereplők: Matt Damon, Willem Defoe, Pedro Pascal, Tian Jing

Kapcsolódók

Kimaradt?