Megszólalt a héten az Új Szóban Ablonczy Balázs történész, aki abból az alkalomból adott interjút a pozsonyi magyar napilapnak, hogy június 4-én a nemzeti összetartozás napjával emlékezünk a trianoni békeszerződés aláírására.

A téma egyik legelismertebb szaktekintélyének számító historikussal Tokár Géza beszélgetett el egyebek mellett arról, hogy az idei évforduló, mennyiben találja más helyzetben régiónk magyar közösségeit, mint a korábbiak, vajon valóban átértékelődött-e az elmúlt tíz-húsz évben az, hogy miként érzékeljük és értékeljük Trianont és melyek a békediktátumhoz kapcsolódó újabb tévhitek, illetve miért mosódtak egybe mítoszok és tények az emberek fejében.

Pontosan öt évvel ezelőtt, egy igazi szellemi csemegét jelentő, konfessziós kerettörténetbe ágyazott esszéjét ismertettem Ablonczy Balázsnak a Maszolon. Akkor a közel három évtizedes sorsdöntő erdélyi emlékét felidéző vallomástevő arról számolt be, hogy egy 1992-es székelyföldi buszozás során, friss érettségizőként beszédbe elegyedve egy bajszos, szalmakalapos útitárssal, akiről kiderült, hogy tanárember, az életútját döntően befolyásoló és egyben meghatározó élményre tett szert.

Rádöbbent ugyanis arra, hogy az a beszédmód, amit eddig megtanult a Trianon kérdéssel kapcsolatban, tökéletesen érvényét veszti a Tolvajos tető környékén, meg másutt is Székelyhonban. Mert itt, ahol a vele egy nyelvet beszélőknek nap, mint nap meg kell tapasztalniuk egy hajdanvolt igazságtalan nagyhatalmi döntés miatt a kisebbségi létbe kényszerítés összes negatív következményét, az ő jól-rosszul megtanult jelszavaival szemben olyan elemi igazságvárások állnak szemben „amelyek talán másutt, egy éteri és szép világban érvényesek, de itt és most, a máréfalvi alkonyatban bizonyosan nem azok.”

Amit ehhez megkapó őszinteséggel hozzáfűzött, az is üzenetértékű és beszédes volt:

„Nem mondom, hogy itt döntöttem el: történész leszek, de az bizonyosan elkezdett motoszkálni bennem, hogy megértsem a kiáltó ellentétet az egyéni igazságkeresés igénye meg az úgynevezett nagyhatalmi realitások és a nemzeti érdekek között. Miért van ez még mindig így, és miért kell/lehet/nem lehet/botorság kimondani az igazat?”

Akkor felidéztem egy másik olyan emlékezetes kijelentését is, amelyik azóta se vesztett jottányit sem az érvényességéből. Elmondta: annak ellenére, hogy mára pontosabbak lettek az ismeretek Trianonról, e magyar sorstragédiát illetően a tisztánlátás sajnos továbbra se következett be a magyar közgondolkozásban, sőt az idő elteltével egyre nagyobb a káosz a fejekben. Ennek okát abban látta, hogy azt az érzelmi és átpolitizált megközelítés teljességgel ellehetetleníti. Hozzátette még azt: ha mindez nem lenne épp elegendő akadálya a nemzeti traumánk oldódásának és feldolgozásának, jelentkezik egy másik tehertétel is: a hiteles Trianon-képet a politika és a közvélemény-formálók többsége tudatosan meghamisítja. Leginkább, azzal, hogy „a jobboldal nagyítani, a baloldal kicsinyíteni igyekszik a történteket.”

Most a 106. évfordulón szót kapva az Új Szóban, amikor az ő szóhasználatával élve „az információk mennyisége nő, ezzel párhuzamosan a valódi tudás viszont csökken”, és a valóságalappal is rendelkező legendák „egymással párhuzamos igazság-változatokként vertek gyökeret, úgy látja, hogy fordulóponthoz érkezett az 1920. június 4-éhez kötődő hiteles múltfeltárás és múltértékelés. Azt sem hallgatja el, konkrét elképzelése is van a hogyan továbbról. A javaslata, mely felhívás, de egyúttal iránytű is egyben, így köszön vissza az interjú címében: „Trianon kapcsán eljött a személyes és helyi történetek ideje”.

A dialógusuk elején egy, az aktuálpolitikától sem mentes időszerű kérdés tisztázására kéri fel Tokár a beszélgetőpartnerét: az idei trianoni évforduló „mennyiben találja más helyzetben a magyar közösséget, mint a korábbiak, van-e valamilyen változás az előző évekhez képest a társadalmi folyamatok fényében?”

Nem könnyű erre egyértelmű választ adni – derül ki a historikus által adott válaszból, melyben meg is indokolja miért is nehéz számára az igényelt helyzetértékelés:

„Nehéz megmondani. Nyilván kihat, bár én őszintén szólva az új kormányzat emlékezetpolitikájában nem látok olyan markáns különbségeket az előzőekhez képest. Határon túli incidensekből akad elég, a hétvégén Szabadkán magyar zászlót égettek, a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatban pedig volt egy hangos pengeváltás a még kormányra sem került Magyar Péter és Robert Fico között. A határon túli magyar pártvezetők is hamar megjelentek az új miniszterelnöknél, a nemzetpolitikai fókusz érzésem szerint ugyanúgy megvan. Más kérdés, hogy ehhez mennyiben társulnak később erős szimbolikus gesztusok, gondolok itt akár a Trianon-emlékműre, a kapcsolódó emléknapra.”

Ezt követően az kerül terítékre, hogy vajon valóban átértékelődött-e az elmúlt két évtizedben a trianoni trauma érzékelése és értékelése a magyar közvéleményben?

Ablonczy Balázsnak erről határozottan igenlő a véleménye. Úgy látja e téren elsősorban az iskola és a független sajtó tett jó szolgálatot. És persze azok a történész kollégái, akik korábban nem kutatott területeit vették nagyító alá a legnagyobb nemzeti tragédiánknak:

„Ha 10-20 éves távlatba tesszük, akkor azt gondolom, hogy igen. Egyrészt jóval intenzívebben jelen van a gondolkodásban az oktatás, meg a már említett emlékezet nemzetpolitikai aktusok révén. Azt is látom, hogy már nagyon erőset kell mondani ahhoz, hogy az emberre felfigyeljenek Trianonnal kapcsolatban, ezt néhány véleményvezér meg is teszi, de a szakmai viták elhalkultak.

Fejlemény – és ezt szerencsés fejleménynek tartom – hogy a magyarországi, mondjuk Fideszhez közel álló média mellett a független, vagy liberális, baloldali sajtó egyaránt jelentős munkát végzett Trianon értékelése kapcsán. Ez húsz évvel korábban nem elképzelhetetlen, de meglepő lett volna. Születtek jó cikksorozatok, olyan történeteket elevenítettek föl, amik korábban nem tartoztak a repertoárjukba, innovatívabb megközelítéssel, erős vizualitással.

A közgondolkodásban is van egy fordulat. Magyarországon előtérbe kerültek olyan mozzanatok, mint például a trianoni menekültek kérdése, vagy a helyi történetek. Utóbbiakból Szlovákiában is kitűnő feldolgozások születtek, például Szeghy-Gayer Veronika, Simon Attila, Czáboczky Szabolcs történészek, vagy mások révén.”

Hogy az egyre inkább erőre kapott újszerű megközelítéseknek milyen jelentősége van, azt a történész egy bizonyára sokaknak hihetetlennek tűnő, de mégis igaz esettel demonstrálja.

Csak egy példa, Simon Attila leírja a kassai impériumváltás történetét, amiből kiderül, hogy a város magyar polgársága hívja be a csehszlovák katonaságot a városba, mert elegük van a rablásból, meg a fosztogatásból. Azt gondolják, Kassa sorsáról úgyis a párizsi békekonferencia fog dönteni. Ráadásul a helyi parancsnok, aki ehhez hozzájárult, Berzeviczy Béla, később a Nemzeti Hadsereg első vezérkari főnöke lesz. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a kassai magyar polgárok hazaárulók voltak, hanem a történet árnyalja a motivációikat – ráadásul Berzeviczy karrierjét sem akadályozta a döntés.

Ezek a helyi történetek szerintem sokkal többet hozzáadnak a diskurzushoz és arra jók, hogy megkerüljük a sokszor politikai háttérrel keletkező nagy nemzeti narratívákat azzal kapcsolatban, hogy akkor mi is történt. Én részt vettem, a kudarcba fulladt szlovák-magyar közös történelemkönyvnek, pont a Trianonnal kapcsolatos fejezetének megírásában, ami traumatikus tapasztalat volt.

Amikor nem lehet értelmesen beszélni dolgokról, hanem sorjáztak az értéktelített lózungok a magyar feudalizmus elítéléséről, ezzel nem tudok mit kezdeni. Jónak tartom, hogy egyének: nők, gyerekek, menekültek történetei felé fordult a figyelem.”

Ablonczy Balázs sokat foglalkozott a Trianonhoz kapcsolódó tévhitekkel, több könyvet is írt a témában, melyekben annak járt utána, hogy miért mosódtak egybe az emberek fejében mítoszok és tények. Ezekben a kötetekben tisztázódik több olyan legenda is, melynek ugyan van némi minimális valóságmagva, de ezeknek a generációkat túlélő önbecsapós történeteknek egyike sem hitelt érdemlő.

A legendagyártás ma is töretlen, ami nemcsak azért elfogadhatatlan, mert semmibe veszi a tényeket, hanem önbecsapást okozva fokozza káoszt a magyar elmékben. Rákérdezésre említ is két olyan tévhitet, amelyek mostanában terjedtek el:

„A legfrissebbek közül a fiktív Apponyi-beszéd. Az interneten, vagy facebookon bukkant először fel az állítólagos vádbeszéde, amelyben kimondja, az idegen hatalmak megásták Magyarország sírját, de Magyarország majd ott lesz mindazon államoknak a temetésén, amelyek most megpróbálják őt eltemetni. Ezt Apponyi sosem mondta, de mostanára már emlékműveken is szerepel, mint autentikus beszédrészlet. Egyébként is elég nehéz elképzelni azt a szituációt, hogy Párizsban arra kéri a delegációkat, ne csonkítsák meg Magyarországot, és egyébként meg odaveti nekik, hogy majd köp a sírjukra.

Bizonyos értelemben a Nagy-Magyarország térképet is egy ilyen téves képzetnek tartom. Belevés egy olyan dolgot a fejünkbe, amit egyébként a korszakban sem feltétlenül gondoltak így. A Nagy-Magyarországot ábrázoló autós matrica, meg a térkép, az valójában a Szent Korona országait ábrázolja, amibe beletartozik a Horvátország is. Nem véletlen, hogy Trianon idején, de akár az elcsatolást követően a legvérmesebb magyar nacionalisták sem gondolták azt, hogy Horvátországot vissza kéne csatolni, talán valamilyen társországi formában esetleg. De azt, hogy „Ez a miénk volt” biztosan nem gondolták. Ez a pontos történelmi tudásnak a része volt. Teleki Pál vörös térképén nincsen rajta Horvátország. Nem azért, mert nem volt helye a papíron, hanem egyrészt azért, mert Teleki jogvégzett emberként tudhatta, hogy ez a követelés közjogilag minimum billegne. Horvátország egy társország volt, saját horvát nyelvű honvédséggel, horvát nyelvű közigazgatással. Másrészt az etnikai arányok sem mutattak volna jól a magyarok javára.”

Kifejezetten szlovákiai-felvidéki érintettséggel bíró érdekes tévhitek is terítékre kerültek az interjúban, melyeket megosztott velünk a történész-szakértő, aki amúgy jelenleg a trianoni menekültek integrációját kutatja, mert – mint mondja – ez is egy fontos, de sajnos mindmáig megíratlan történet.

Jómagam már csak azért is fontosnak tartom e példázatait közreadni, mert „Clemenceau minket magyar menye miatt gyűlölt” meg „a jajozható Ipoly”-féle durva trianoni mítoszokat manapság is tényekként emlegetik sokfelé a honfitársaink a Kárpát-medencében, de azon kívül is a nagyvilágban.

Az elsőről, hisz erről egy könyvében már korábban részletekre terjedően szólt, most csupán tömören összegez: „Nemrég Michnay Idáról rendeztek egy kiállítást a galántai múzeumban, aki Georges Clemenceau francia miniszterelnök menye, tényleg elváltak, de a családdal maradt és mindenki imádta, a politikus is meleg hangú leveleket küldözgetett neki. Az a magyarázat, hogy Clemenceau azért gyűlölte a magyarokat, mert a menye magyar volt, minimum árnyalásra szorult.”

A másiknak, a hajózható Ipoly-teóriának viszont már sokkal nagyobb teret szentel, és jól teszi, mert ez ügyben a fejekben aztán sokfelé végképp nagy a zavar:

„A probléma az, hogy a csehszlovák delegációban ilyen követelésnek nincs nyoma: a csehszlovák igények nem az Ipolyra koncentrálódtak, az általuk elképzelt határ a Vác-Gyöngyös-Tokaj vonalon húzódott végig, a hajózhatóság pedig fel sem merült az Ipoly kapcsán. A határszakaszokon Ipolyságnál, Balassagyarmaton valóban van vita, de elsősorban a vasútvonalak miatt. Részben Balassagyarmat megszállása is ahhoz kötődik, hogy Csehszlovákia irányítása alá akarta vonni a vasútvonalat és Sátoraljaújhelynél is hasonlóképp alakultak a dolgok. A sorompó a határvonal, konkrétan méterekre van a határ a vasúttól.”