Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Dabis Attila a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) volt külügyi megbízottja és beszámolt arról, hogy miként élte meg eltávolítását a székelyföldi autonómiáért küzdő civil szervezetből, miután úgymond „főbenjáró bűnt” követett el azzal, hogy a Tisza párt választási győzelme után gratulálni merészelt Magyar Péternek.

Az Ablonczy Bálintnak adott nagyinterjúból többek közt kiderül: annak a menesztése, aki kulcsszereplője volt az SZNT-törekvések nemzetközi népszerűsítésének és a nemzeti régiókért indított európai polgári kezdeményezésnek „jelképe egy törésnek, amely a magyarországi választók és az erdélyi magyarok egy része között kialakult.”

A Dabis által megfogalmazottak alapján az őt kérdező joggal veti fel: „Adódik tehát a kérdés: van-e egyáltalán értelme küzdeni a székely autonómiáért, ha sem Bukarestben, sem Brüsszelben nincs rá fogadókészség? Ráadásul mintha maguk az érintettek sem lelkesednének: kevesen vesznek részt a székelyföldi autonomista tüntetéseken.” Az SZNT most kipenderített szakértője egyebek mellett azt is elmondta, hogyan látta belülről az emlékezetes Simion-ügyet.

„15 éven keresztül töltöttem be a Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízotti tisztségét. Ez most véget ért. 2011-ben, amikor elkezdtük felépíteni az önálló székely diplomáciát Izsák Balázs SZNT-elnökkel, akkor olyan kihívásokkal találkoztunk, hogy sem leírni, sem kiejteni nem tudták külföldön a „Székelyföld” kifejezést angolul, nemhogy tudjanak bármit a közösség sajátos problémáiról vagy akárcsak a földrajzi elhelyezkedéséről. Mára feltettük a székely autonómiatörekvést Európa térképére. Ma már számolnak velünk baszk, katalán, flamand, tiroli, sziléziai partnereink. Ismeri a székely szimbólumokat a nemzetközi közvélemény.

A nemzeti régiós polgári kezdeményezésen keresztül Székelyföldért megmozgattuk Európát, 1,2 millió aláírást gyűjtve azért, hogy e régiók sajátos problémái jobban látszódjanak Brüsszelben. Megmutattuk az Európa Tanács és az ENSZ számára is a székelységgel szembeni politikailag motivált diszkriminációt és jogsértéseket árnyékjelentések tucatjaival, monitoring-folyamatokba való bekapcsolódással. Ezek súlyát a román területi állam szempontjából az szemléltette igazán, amikor válaszlépésként Románia kormánya 2018-ban 3 évre kitiltott engem az országból, mint nemzetbiztonsági kockázatot. A kollégáimnak sok sikert és kitartást kívánok a további munkához. Büszkén viseltem az általuk rám ruházott »székely külügyminiszter« címét.”

A nemzetközi jogász és egyetemi oktató Dabis Attila április 15-én ezekkel a szavakkal búcsúzott el a Facebookon mindazoktól, akik mifelénk, meg Európa szerte is sokfelé ismernek és nagyra becsülnek azért a munkájáért, amelyet 2011 és 2026 között az SZNT külügyi megbízottjaként elkötelezetten végzett.

Elköszönő üzenetében Dabis nem árulta el, miért ért véget a közös munka. Viszont ennek oka nem volt titok, hisz már korábban bejárta világhálót, hogy mi áll távozása hátterében. Történt ugyanis, hogy miután Orbán Viktor miniszterelnök, Macron francia elnök, Merz német kancellár, Meloni olasz, Starmer brit, Sanchez spanyol miniszterelnök és mások is szerte a nagyvilágból gratuláltak Magyar Péternek a választások éjszakáján, ugyanezt megtette az egyik vezetőségi tagtársával együtt Dabis Attila is. Izsák Balázs pedig nem habozott, és azonnal bejelentette, hogy menesztette a külügyi megbízottat.

Érdemes őt szó szerint idézni, mert Izsák megszólalása „kitűnő politikai érzékről” tanúskodik, hisz abból kiderül: miközben egyértelmű lett, hogy Magyarországnak új kormánya lesz, számára még mindig a választáson alulmaradt és így ellenzékbe szorult politikus a nemzeti konszenzus letéteményese:

„Az a nemzeti értékrend, amely meghatározta a Székely Nemzeti Tanács tevékenységét, megalakulásától kezdve, változatlanul érvényes. Ezzel ellentétes az a levél, amelyet Dabis Attila és László György aláírásával terjed az interneten, a közösségi médiában, amely nem élvezi a támogatásomat. Dabis Attila külügyi megbízását ezennel visszavonom. Orbán Viktort tekintjük változatlanul a nemzeti konszenzus hordozójának, és a jövőben is építünk a vele való együttműködésére.”

Abban a beszélgetésben, amelyet Ablonczy Bálinttal folytatott, a most lapátra tett „székely külügyminiszter” már kevésbé diplomatikus, mint a bejegyzésében és erre jó oka is volt. Mert ebből kiderül: nem követett el se etikai vétséget, se hazaárulást, amit az interneten többen is felróttak neki. Ez a „felelőtlen lépése”, ami a kenyértöréshez vezetett, és amellyel csupán azt akarta jelezni, az SZNT-nek elemi érdeke, hogy jó partneri viszonyra törekedjen a mindenkori budapesti kormányokkal, legyenek azok bármilyen színezetűek – az csak a jéghegy csúcsa volt, hisz a szakítás már rég érlelődött.

Ha tömören akarnám összegezni, hogy mi vezetett el idáig, akkor sommásan csak ennyire lenne szükség: Dabis felismerte, hogy a Székely Nemzeti Tanács valójában már régóta nem küzd a programjában kitűzött célokért, hanem csupán az önmaga fontosságáért.

Persze az ördög a részletekben rejlik, az interjúban Dabis pedig tényeket sorol fel, amelyek révén el lehet eljutni e következtetéshez. Csak sajnálni tudom, hogy a hosszú interjúban elhangzottak teljes ismertetésére terjedelmi korlátok miatt nem vállalkozhatom. Viszont remélem, azzal, hogy megpróbálok az általa elmondottak közül a fontosabbakra fókuszálni, az olvasó képet kaphat arról, miért érdemes tudni erről a lármafagyújtásról.

Már az indításból kiderül, csak a külső szemlélő számára volt meglepő Dabis kiebrudalása az SZNT-ből. Már az első mondatokból megtudjuk, hogy ez borítékolható volt. „Régóta érlelődött a szakítás. – mondja el az ex-külügyér, aki majd így részletez: Izsák Balázs elnökkel annyira eltérően gondolkodtunk alapvető kérdésekről, hogy az már ellehetetlenítette a közös munkát. Köztük is elsősorban az Orbán-kormány működéséről, nemzetpolitikáról, érdek-érvényesítésről. Először a szervezeten belül fogalmaztam meg kritikáimat, ennek azonban nem volt semmi foganatja.”

Természetes, hogy e súlyos szavak indoklást kívánnak. A kisebbségvédő ezzel nem is marad adós, hanem konkrét példával is előáll: „Tavaly fejeztük be a nemzeti régiókról szóló európai polgári kezdeményezésünkkel kapcsolatos munka EU-s intézményi szakaszát. Jártunk Raffaele Fittónál, az Európai Bizottság kohézióért és reformokért felelős olasz biztosánál, majd az Európai Parlament regionális fejlesztési bizottságában is meghallgattak minket. E testület alelnöke a kárpátaljai származása miatt a kérdésre külön nyitott, a tiszás Gerzsenyi Gabriella. Konstruktív volt a közös munka, sokat segített a felkészülésben. Amikor aztán a meghallgatásról tavaly június 27-én a Székely Nemzeti Tanács közleményt adott ki, a tiszás politikus hozzájárulásáról szóló részt törölték. Mégpedig azért, hogy olyan látszatot keltsenek, mintha az ügyért csak a fideszesek dolgoztak volna. Holott pontosan tudom, Gabriella többet segített például a fideszes Deutsch Tamásnál. Ilyen ügyből rengeteg volt. Én viszont nem tudom adni tovább a nevemet egy olyan szervezethez, ami az eredeti célja, a székely autonómia ügyének képviselete helyett egyre inkább az Orbán-kultuszt építi.”

Persze felmerül annak a kérdése is, hogy Izsáknak a gratuláló levél után volt-e joga megfosztani pozíciójától a külügyi megbízottat. Kiderül, hogy nem, de ennek már nincs is jelentősége: „Nem, erről csak az SZNT Állandó Tanácsa dönthetett volna, de feleslegesnek tartom a jogászkodást. Ha ennyire mást gondolunk a világról, ott a közös út véget ért” – fogalmaz Dabis, aki ezt követően azoknak a pletykáknak is elejét veszi, miszerint a volt szervezete köpenyébe burkolózva saját jövőjét építené.

Amit erről mond, minden gyanakvást eloszlat és helyre is teszi Izsák Balázst: „Nem erről van szó. A Székely Nemzeti Tanács külügyi megbízottjaként rengeteg ehhez hasonló protokolláris gesztust tettem az elmúlt években. Amikor például Baszkföld megválasztja új elnökét, kiküldök egy ilyen üzenetet. Abszurdnak tartom, hogy katalán, baszk, dél-tiroli partnereknek gratulálhatok, de a leendő magyar miniszterelnöknek nem.”

Április 12. óta egyre sokasodnak azok az elemzések, amelyek megfejteni próbálják azt, hogy a határon túli magyar közösségekben vajon miért nem érzékelték azt a magyarországi közhangulatot, amelyet a nem talpnyaló közvélemény-kutatások már régóta előre jeleztek? E dilemmának a felvetése kiemelten előkerül az Ablonczy–Dabis dialógusban is, ezért szó szerint idézem a vonatkozó kérdezz-feleleket:

„Izsák Balázs az ön pozíciójának megszüntetésekor azt írta, számára „továbbra is Orbán Viktor testesíti meg a nemzeti konszenzust.” Miért képtelen fölfogni, hogy 3,4 millió ember nem kért ebből a „nemzeti konszenzusból”?

Ez a mondat jól jelzi a magyarországi és az erdélyi magyar társadalom egy része között kialakult szakadékot. Nagyon fontos utóbbit hangsúlyozni, mert a határon túli magyarok nagy része nem szavaz a Fideszre. Erdélyben egymillió magyar él, közülük körülbelül 700 ezer a szavazásra is jogosult magyar állampolgár. Ehhez képest minden határon túli levélszavazatot összeszámolva érkezett 335 ezer érvényes voks, ebből 282 ezret adtak a Fideszre, 46 ezret a Tiszára.

Ugyanakkor ezzel a törésvonallal kezdeni kell valamit. Ugyanis Izsák Balázs szavait parafrazálva a kormányváltásra szavazó magyarországi többség számára ma már abban van konszenzus, hogy Orbán Viktor egy korrupt politikus, akinek személyiségét visszafordíthatatlanul eltorzította a hatalomkoncentráció, ezért ő már ne viseljen semmilyen közhatalmat Magyarországon.”

Maradva ennél a felvetésnél joggal felmerül az, hogy tisztázandó: mivel magyarázható az, ha egy, a politika játékszabályait ismerő határon túli szervezetvezető képtelen elismerni a magyar polgárok akaratát? Számára miért elfogadhatatlan a leendő miniszterelnöknek tett gesztus?

„Ez számomra megmagyarázhatatlan. Egyrészt a pragmatizmus teljes hiányáról tanúskodik. Másrészt az egyéni rokon- és ellenszenvek irányítják még a határon túli vezetők egy részének is a gondolkodásmódját – fejti ki Dabis, majd hozzáteszi: Sokat beszélgettem a magát »erdélyi nemzeti oldalként« leíró helyi tisztségviselőkkel, a NER megítéléséről és nem láttam koherens gondolatvilágot. Vannak közösen elbeszélt történetek, élmények, személyes egyéni ambíciók, de nincs egységes történet. Az SZNT határozataiból nagyon egyértelműen kiderül, nekünk szükségünk van a mindenkori magyar kormányok támogatására a székely autonómia kivívásához. Nagyon sajnálom, hogy a számomra nyilvánvaló pragmatizmus és az SZNT határozataiban lefektetett elvekhez való ragaszkodás nem mindenki számára egyértelmű.”

Ahogyan senki, úgy az interjúalany se vitatja, hogy a leköszönő Orbán-kabinet imponáló mértékben támogatta a határon túliakat, megannyi közösségi célra bőven jutott pénz. Dabis Attila, aki külügyi megbízottként a nemzetközi térben tevékenykedett, ott viszont azzal szembesült, hogy a sikeresség nem volt jellemző a kisebbségi diplomáciára is, mert a budapesti kormány európai negatív megítélése miatt majd’ mindenütt falakba ütközött:

„Valóban sikerült pozitív eredményeket is elérni az utóbbi másfél évtizedben. Örülök a kettős állampolgárságnak, a szavazati jognak, a támogatásoknak. Ugyanakkor a NER periódusát felölelő külügyi megbízotti munkám során, 2011 és 2026 között bőven láttam a rendszer negatívumait is – ezekből az idő előrehaladtával egyre több volt. Ráadásul a leköszönő kormányzat tevékenysége a mi nemzetközi érdekérvényesítő munkánkat is korlátozta. Számos diplomáciai találkozóm volt, ahol nem jutottam a lobbizásban egyről a kettőre, mert partneremet az érdekelte, milyen a viszonyunk az Orbán-kormánnyal, s mindent ebből vezetett le.”

Az interjúban még szó esik arról is, hogy a nyilatkozó nehezményezi, hogy szerinte „túl nagy figyelmet szentelünk a határon túli magyar pártoknak, pedig a magyar civil szféra sokkal többet tesz hozzá az identitás megőrzéséhez”, de azt se tagadja, máshol sincs ez másképpen. Ugyanakkor ezzel példálózva rámutat egy olyan a közéletben tapasztalható nóvumra, amelyre nem figyelni dőreség lenne:

„Baszkföldön nagyon hasonló a helyzet. Valahányszor odamegyek, pontosan tudom, melyik civil szervezet kötődik a Baszk Nemzeti Párthoz, s melyek a radikálisabb formációkhoz. Tökéletes elhatárolás nincs, de azért törekedni lehet a politika és a civil világ szétválasztására. Ráadásul, ahogy Magyarországon, úgy Erdélyben is zajlik egy új generáció belépése a közéletbe, adottak tehát a feltételek a magyar-magyar viszony újragondolásához.”

Külön kitér a dialógus során arra is: számára érthetetlen, hogy „Orbán Viktor miért adta ilyen könnyen a Fidesz egyik identitáselemét, s állt oda Robert Fico meg a román szélsőjobboldali Simion mellé, aki következetesen ellenzi a székely autonómiát is, az RMDSZ-t pedig 2023-as marosvásárhelyi beszédében »etnikai terrorszervezetnek« nevezte.” Emellett arról is szól, hogy „valójában a jelenlegi román alkotmány alapján is lehet Székelyföldnek területi autonómiája. Nincs tehát alkotmányjogi gát. A legfőbb akadály a mentalitás, a politikai kultúra, az pedig meghaladható.”

Utóbbi kapcsán elmondott szavai felettébb jelzés- és üzenetértékűek: „Változik Románia, szerintem meg lehet értetni a többséggel, hogy az autonómia nem veszély, hanem esély. Egy példa: eddig minden európai autonómia kialakítása után gazdasági fellendülés következett be az adott területen, s ami jó volt Baszkföldnek, Katalóniának, Dél-Tirolnak, az végső soron kedvezett a területi államoknak is. Az autonomista mozgalomnak pedig az a feladata, hogy újrafogalmazza önmagát és őszintén szembenézzen azzal, miért veszített lendületéből és tömegtámogatottságából. Nem látom, hogy a székely mentalitás változott volna, az igény továbbra is megvan az önrendelkezésre.”