Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Zsuppán András és lehűtötte azt a magyar médiában sokfelé tapasztalható lelkesedést, miszerint az április 5-én Orbán Viktor miniszterelnök által átadott gellérthegyi Citadella felújítása egy „bámulatosan eredeti építészeti ötlet” megvalósulása lenne, amivel megtörtént volna „az elnyomást jelképező erőd humanizálása.”

Ellentétben a HVG méltatatásával és a 444 dicséretével, Zsuppán úgy látja, hogy az a Taraczky Dániel, aki a kormányfő édesapjának hatvanpusztai, több ezer négyzetméteres lakóépületeket, átriumos könyvtárat, vendégházakat, kápolnát, biztonsági funkciókkal ellátott pincerendszert és önellátásra alkalmas generátorállomást is magába foglaló, úgymond „mezőgazdasági üzemét” is megtervezte, „a 19. századi katonai építészet értékes alkotását tette tönkre, sajnos jóvátehetetlen módon. Az erődöt ideológiai okokból darabolták szét egy, a köztudatban mélyen gyökerező történelmi féligazság miatt. A megmaradt épületcsonkba aztán a NER múltfelfogását összegző, propagandisztikus, velejéig hamis kiállítás került. Ez tényleg főmű: egy torz rendszer torz emlékműve” – fogalmazott.

„Remekül sikerült a Citadella felújítása, ami igazából teljesen más lett, mint ahogy eddig ismerhettük, túlzás nélkül új, építészetileg ötcsillagos épületet kapott Budapest. Amit nem más, mint Orbán udvari építésze, a Hatvanpusztát is jegyző Taraczky Dániel tervezett. A végeredmény parádés, talán a valaha volt legszellemesebb magyar várfelújítás, Taracky ezzel végképp a legmenőbb kortárs tervezők közé került, ha valaki eddig nem sorolta volna oda. Nekem legalábbis nem jut hirtelen az eszembe ilyen építészeti színvonalú hazai turistalátványosság.”

Azt követően, hogy a választási kampány véghajrájában, húsvétvasárnap, kormányfői avatóbeszéddel és Kovács Ákos-koncerttel sor került gellérthegyi Citadella felújítás utáni ünnepélyes átadására, a 444-ben a Németh Dániel-Szily László kettős, többek közt, a fentebb idézett szavakkal értékelte nagyra a régóta várt eseményt.

A Válasz Online munkatársa, Zsuppán András, aki már évekkel ezelőtt, imponáló tárgyi tudásról adva számot megkérdőjelezhetetlen szakmai érvekkel bebizonyította, hogy a Budai Vár több, rég eltűnt épületének visszaépítésével „régi tévedéseket öntenek betonba a Vár 20. századi megrontói”, és teszik ezt nemegyszer hiteltelenül, teljesen fittyet hányva az alapvető műemlékvédelmi követelményeknek, – nagyon nem tudta osztani a kollégái eufóriáját. Sőt egészen másképp látta a dolgot. Ezért most is, kizárólag szakmai érvekkel élve, egy alaposan dokumentált cikkében mutatott rá: nincs itt helye semmilyen örömködésnek meg hozsannázásnak, itt nem felújítás történt, hanem tönkretétel.

Erős szavak ezek jól tudom, és nemsokára jönnek is az indokok, hogy miért kényszerült kemény kritikák megfogalmazására Zsuppán. Előtte viszont el kell mondanom, hogy az, ami történt most a Gellért-hegy tetején levő Citadella erődjével, az távolról sem csak a magyar fővárost érintő és kizárólag urbanisztikai kérdés. Mert, itt sokkal többről, egy merényletről van szó: a világon bárhol élő magyarok számára kivételes, és szimbolikus tartalommal bíró jelképnek, Budapest egyik ikonikus, mindannyiunknak számára oly sokat jelentő ékkövének a mostoha sorsra juttatásáról. Ezért érezem kötelességemnek erre a Válasz Online-ban napvilágot látott keserű látleletre az olvasóim figyelmét felhívni. Persze az építészeti-művészettörténeti tanulmánynak is beillő, nagyon terjedelmes Zsuppán-publikáció teljeskörű ismertetésére nem vállalkozhatom. Viszont arra már igen, hogy megkíséreljek abból néhány, fontos vonatkozást kiemelni.

Mindenekelőtt azt, hogy a szerző már az indító passzusában leszögezi, bár nehéz politikától mentesen szemlélni egy építészeti projektet, melyet ráadásul épp a különleges mai körülmények között vehet birtokba a magyar főváros, „ám ettől még a Citadella átalakítása lehetne jól sikerült alkotás: az építészetet mindig lehet és kell is a körülményektől függetlenül értékelni.” Így is értékel ő, tárgyilagosan, az eredmény, amire jutott pedig lesújtó: a felújítást megálmodó és megvalósító építész, Taraczky Dániel, ahogyan Hatvanpusztán is egyértelműen műemlékrombolást követett el, amikor eldózerolta József nádor klasszicista majorságát, műemléket rombolt a Citadellánál is. Mert itt sem volt tekintettel a fellegvár meglévő értékeire, és mesterségesen rommá alakította, szétdarabolta a 2021-ig nagyjából épségben fennmaradt építményt.

Tette ezt annak ellenére, amit már Bátonyi Péter műemlékvédelmi szakember egy korábbi cikkében világossá tett: „ezt az eljárást kimondottan tiltja a törvény.”

Miközben tehát jogszabály mondja ki, hogy „a védett épület meglévő építészeti értékeit tiszteletben kell tartani, a részleges bontás csak a műemlék hiteles állapotát eltorzító idegen részek eltávolítását jelentheti.” – ezt az építész magára nézve egyáltalán nem érezte kötelezőnek, sőt... Ezért is olvashatjuk a szerző kritikus és tömör összegzését már a cikk legelején:

„Mivel a Citadella esetében Taraczky az eredeti erőd jelentős részét elbontotta, más részeit pedig föld alá temette, vagyis nagy léptékben rombolta, csonkította az eredeti épületet azért, hogy saját tervezői elképzeléseit érvényre jutassa, kimondható: ez az átépítés sem történhetett volna meg, ha a műemlékvédelmi hatóság érvényesítené a jogszabályokat és a szakmai normákat. Ugyanúgy a politikai akarat tette lehetővé, mint a Magyar Nemzeti Bank Matolcsy György által megálmodott, minősíthetetlen emeletráépítését.”

Ezek után lássuk az ősbűnt, ami szakmát nem tisztelő akarnok elhibázott hozzáállása miatt valósulhatott meg:

„Mindenekelőtt tisztázzuk, mi történt az erőddel. A hivatalos közleményekben felújításról beszélnek, ez azonban megtévesztő. A műemléki felújítások célja mindig valamilyen érték kibontása, egy történelmi épület eredeti állapotának visszaállítása. A Citadella esetében ezzel szemben egy olyan építészeti beavatkozást látunk, amely az erődöt eleve egyfajta ellenségként kezelte, és alapvető jellegének megváltoztatására törekedett.”

Zsuppán nem tagadja, hogy az emlékmű-torzítás ellenére kevesen lesznek elégedetlenek, mivel a korábbi, súlyosan leromlott állapotokkal vetik majd össze az eredményt, és önmagában az is örömre ad okot, hogy végre újra be lehet menni az erődbe, amelynek kapujára 2014-ben került lakat.

Sőt azzal, hogy a meghagyott épületrészek falait gondosan restaurálták, szélesebb zöldfelületek, igényes minőségű sétányok jöttek létre, ahonnan csodálatos a kilátás, hiszen innen nyílik a legszebb panoráma Budapestre, bőven elegendő ahhoz, hogy a látogató jó érzésekkel távozzon. „Csakhogy mindazt, ami a kész állapotot vonzóvá teszi, vagyis a restaurálást, a parkosítást, a sétányokat és a rendezettebb városképet el lehetett volna érni a Citadella szétverése nélkül is – állapítja meg Zsuppán, majd hozzáteszi: Nem mellesleg egy mértéktartó felújítás bizonyára nem került volna több mint húszmilliárd forintba, hiszen a Nemzeti Bankhoz hasonlóan ezúttal is a legtöbb kárt okozó elemek lehettek a legdrágábbak.”

A látogató, főként, ha nem emlékszik az erőd korábbi állapotára, alábecsülheti a rombolás mértékét – mutat rá szerzőnk, majd részletezi, hogy miként silányult rommá az eddig ép erőd. Megtörtént több ponton is a külső falak átvágása, a megnyitásokat vakítóan fehér látszóbetonnal és kővel burkolták, így élesen elütnek az eredeti falaktól. Emellett hatalmas oda nem illő modern lépcsősor kialakítására is sor került, amely az erődítmény fölső teraszára kapaszkodik fel, de merénylőnek másutt is sikerült rombolva „modernizálni”: egy bontás felnyitva az ágyútorony zárt, szűk belső udvarát teljes egészében kihasította a bástya keresztszárnyát, aminek a helyét most egy üvegdoboz jelzi.

Sorolhatnám még tovább, hogy még mennyi minden tűnt el az épet rommá tevő építész „jóvoltából” a fellegvár tömegéből, de álljon itt mindezeket nyomatékosítására csak egy tömör zsuppáni megállapítás: „Nagyon durva becsléssel azt mondanánk, hogy a Citadella nagyjából 8-10 százaléka eshetett áldozatul a tervezői koncepciónak.” Persze ő egy, még a bontás előtt készült értékleltár alapján aprólékosan is számba veszi a károkozást, aminek révén tegnap még fellelhető művészettörténeti értékei a Citadellának nyomtalanul odavesztek.

Az, hogy a szétvagdalt Citadella valójában három különálló épületcsonkká silányult, így épületből (mű)rommá lett csak egyik sajnálatos vonatkozás az emblematikus gellérthegyi fellegvárt illetően.

A hitelességvesztés másik súlyosbító tényezője az, amiről a „belbecs” tanúskodik. Ugyanis Citadella esetében az átértelmezést szolgálja az építészet mellett az is, hogy Szabadság Bástyája néven az ágyútorony meghagyott részében, ott ahol a már említett hatalmas üvegkockával nyitotta meg az egykori zárt udvart az építész, történelmi kiállítást rendeztek be.

Ez az áttetsző tér lett a magyar szabadságküzdelmeket bemutatni hivatott állandó tárlat fogadó tere, az udvarba pedig egy kis tó került. Maga a tárlat a magyarság szabadságküzdelmeit hangsúlyozva vezet végig a nemzet történelmén Emese álmától az 1989-es Orbán Viktorig.

Ezt is értékeli a Válasz Online szerzője, köntörfalazás nélkül, nem éppen kímélősen fogalmazva:

„Ennek a látványos, hazafias panoptikum jellegű kiállításnak a történelemszemlélete külön elemzést igényelne, mert tökéletesen összegzi a NER múltfelfogását. Olyan érzés végigjárni, mintha megnéznénk az elmúlt évek történelmi kurzusfilmjeit a Hadiktól a Most vagy soháig, és utána még a Terror Háza állandó kiállításán is végigrohannánk a bespeedezett Schmidt Mária társaságában. (A kiállítás forgatókönyvét Köbli Norbert írta, a szövegkönyvet Hegedűs Zoltán kurzustörténésszel együtt jegyzi.)”

Amit a magam részéről mindezekhez még hozzátennék, az már csupán egy talán nem is érdektelen adalék. Miközben tényszerűen igaz, hogy a sok bontás, meg a nagyarányú feltöltés jelentősen hozzájárult a Citadella erődjellegének megszűnéséhez, számos eredeti részlet eltűnéséhez, nem tudok nem arra gondolni, hogy a „területrendezés” akár alakulhatott volna másképpen, mi több lehetett volna nemcsak bírálható, hanem egyenesen borzalmas is.

De miről is van szó?

Olvasóim közül talán többen emlékezhetnek arra, hogy tíz évvel ezelőtt arról cikkeztem e rovatban, miszerint 2016 nyarán nyílt, kreatív ötletpályázatot hirdetett a Miniszterelnökség a különleges természeti adottságokkal és szellemi tartalommal rendelkező Gellérthegy rendezésére. Ekkor a magyar „szakrális magaslat”, megújítása kapcsán komolyan felmerült Makovecz Imre hajmeresztő elképzelésének megvalósítása is.

Summa summarum: adjunk azért hálát most a sorsnak. Mert – valljuk be – mégis csak sokkal jobban jártunk Taraczky Dániellel, mint jártunk volna Makovecz Imrével.