Megszólalt a héten a Kultúra.hu kulturális magazinban Tóth János és beszámolt arról, hogy március 18-án állandó kiállítással Zámolyon megnyílt a Csoóri Sándor Emlékház a költő szülőházában. A tárlat Csoóri Sándor eredeti használati tárgyaival és fotókon keresztül mutatja be az életművet és a költő eszmeiségét valamint a letűnt paraszti kultúrát.

Az ünnepélyes átadás napján a kolléga interjút készített G. Tóth Franciskával, a kiállítás kurátorával, akinek meghatározó szerepe volt abban, hogy a pontosan 56 négyzetméter belterületű emlékházban „egy állandó kiállítás révén sok arcát meg lehet mutatni egy életműnek, azt is, hogy honnan gyökeredzik.”

Az általa elmondottakból nemcsak az emlékház létrejöttének a történetét ismerjük meg az ötlet felmerülésétől el egészen annak a szárba szökkenésig. Az is kiderül többek között, hogy az 56 szimbolikus jelentőségű szám is, mert az 1956-os forradalom meghatározta Csoóri teljes pályáját.

A beszélgetésből megtudjuk, hogy a gazdasági épületek helyére múzeumpedagógiai oktatótér épült, ami közösségi programoknak is helyet ad majd. Nyárra pedig a tánccsűr is elkészül, amit erdélyi, pontosabban mezőbergenyei fafaragó mesterek fognak felépíteni. 

„Erdély sorsa, mióta a török hódítás és a Habsburg-uralom Magyarországot (a mai Németország helyzetéhez hasonlíthatón) két hazára osztotta, a magyar költészet egyik fő problémája. Az alapmetaforát hosszú időre érvényesen a magyar korona „legszebb boglárjáról” és a létét fenyegető „rettenetes sárkányról” Zrínyi alkotja meg. Ady számára Erdély a magyarság mintája, ideálképe, de szétszóródásának, pusztulásának a szimbóluma is. Trianon után Kosztolányi a magyar költők „sikolyát” tolmácsolja Európa írástudóinak, Juhász Gyula az elcsatolt városokat nemzeti emlékhelyekké avatja, Németh László a fennmaradás esélyeként a „tejtestvériség” eszméjét és a „kovásznép” magatartást ajánlja.

Az 1945-ös impériumváltozást követően — az új históriai állapothoz igazodóan — Illyés Gyula vállalkozik a magyarságtudat megújítására, a nemzeti kisebbségek elnyomását (a szocializmusban is) a kollektív kizsákmányolás egyik válfajának tekinti, a politikai széttagoltságban — az „ötágú síp” hasonlatával — a közös szellemi haza, a nyelvi nemzet és kultúra egységét hirdeti meg, s éles határt von az internacionalizmusnak álcázott nacionalizmus, illetve az etnikum identitástörekvéséből és jogos önvédelméből származó patriotizmus között. Csoóri nemcsak folytatója e gondolkodásbeli hagyománynak, de továbbfejlesztője is. A nemzeteszmét megtisztítja a hozzá tapadt romantikus illúzióktól, tudatosítja, hogy a politikai hatalommal szemben — a kisebbségek dolgában is — politikai erőt és logikát kell felvonultatni, élesen bírálja a pártállam megalkuvását, közömbösségét a határokon túl élő magyarság sorsa iránt. Nem területi, hanem erkölcsi revíziót sürget: a múlt bevallását, a szellemi igazságtétel igényét, az emberi és közösségi autonómia megteremtését.”

36 évvel ezelőtt, 1990 februárjában, amikor 60. születésnapján Tiszatáj tisztelgő számában Farkas Árpád, Pozsgay Imre, Orbán Ottó, Tornai József, Görömbei András, Ágh István, Sinkovits Imre, Ablonczy László, Móser Zoltán is köszöntötte Csoóri Sándort, Grezsa Ferenc A költő Erdély-képe: Csoóri Sándor: Elmulasztott utak című tanulmányával, tette meg ugyanezt, – ebből az esszéből származik a fenti idézet.

Sokan voltak akkor és azóta is, akik Csoóri Sándorban, mint emberben, költőben, esszéíróban és közéleti szereplőben egyaránt az elmúlt évtizedek magyar szellemi élete egyik legtiszteletreméltóbb egyéniségét látták és eszerint is méltatták. No, persze voltak károgók is, akik csak az önpusztító „nemzetféltőt” látták benne, de hadd ne térjek most ki az effajta zavarkeltő „prófétákra. Ehelyett most és itt inkább rögzítem: számomra a Grezsa Ferenc egykori szavai tudják leginkább feleleveníteni annak az emblematikus iránytű-embernek az alakját és kortörténeti jelentőségét, akit szerencsémre jól ismerhettem. Őt még 1971-ben hozta az otthonunkba, a bonchidai parókiára unokabátyám Kallós Zoltán, és akinek ezt követően majd megannyi alkalommal újra e paplakban vagy sokfelé másutt is, sokszor meghallgathattam a mindig bölcs szavait.

Mindezeket annak okán hozom most szóba, mert jó okom van rá. Ugyanis a mögöttünk hagyott héten egy kisebb csoda történt Pannóniában, amiről mostani lélekromboló magyar-magyar egymásnak feszülés, azaz a választási kampány miatt szégyenszemre sajnos alig esett szó a magyarországi sajtóban. Az történt ugyanis, hogy szülőfalujában, Zámolyon, abban a házban, ahol a gyermek Csoóri Sándor „megkapta neveltetése alapjait, iskolákon innen és túl” emlékmúzeum, illetve közösségi kulturális központ került felavatásra.

Hogy ez megtörténhetett az elsősorban a falu polgármesterének, Sallai Mihálynak köszönhető, aki 2019 óta dolgozott az ügyért. Előbb azt érte el, hogy a település önkormányzata megvásárolta az omladozó szülőházat, majd ezt követően, kormányzati támogatással, a család, a minisztériumok és országos szakmai intézmények összefogásával hozzá foghattak a felújításhoz. Így az utcafronti épületrész eredeti formájában született újjá, mögötte pedig modern múzeumpedagógiai tér és közösségi helyszín került kialakításra.

Mindezek tükrében érthető, hogy a polgármester avatóbeszédében egy álom beteljesülésének nevezte az Emlékház átadását, amely szerinte nemcsak Zámoly életének fordulópontja, hanem a magyar össznemzeti kultúra új ékköve is. „Zámoly sokáig csak csendben őrizte Csoóri nevét, most azonban az Emlékház révén látható és látogatható formában is vállalja, hogy a költő szellemi öröksége a község és a magyar kultúra közös kincse marad” – fogalmazott.

Az átadási ünnepség másik főszereplője Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter volt, aki ezúttal nem kormányzati tisztsége okán, hanem személyes érintettsége révén került a figyelem középpontjába. Ugyanis a helyi kálvinista templomban megtartott ökumenikus istentiszteleten mondott köszöntőjében felidézte: dédapja, Gulyás Kornél négy évtizeden át szolgált Zámoly református lelkipásztoraként és 1930-ban ebben a templomban ő keresztelte meg Csoóri Sándort.

Rátérve Tóth Jánosnak a Csoóri Sándor Emlékház állandó kiállítása kurátorával folytatott beszélgetésére G. Tóth Franciska először arról számolt be, hogy hány évet vett igénybe az a munka:

„A kezdeményezés 2021 januárjában indult útjára, amikor a költő özvegye, dr. Balogh Júlia, valamint Sallai Mihály, Zámoly polgármestere találkozott és egyezettek a házról. – mondja el, majd hozzáteszi: Ezután keresték fel Balog Zoltán püspök urat és Törő Gábor országgyűlési képviselőt, hogy az elmúlt évtizedek során nagyon rossz állapotba került szülőház további sorsáról egyeztessenek. A ház évekig lakatlan volt, és viszontagságos volt a tulajdonjogi története is. Szinte egyszerre született meg az a gondolat, hogy a házat valahogyan rendezni kellene minden téren: mentsük meg és újítsuk fel.

A folyamat kezdetén elhanyagolt tulajdonviszonyokkal, gondozatlan területtel és omladozó, beszakadt tetejű házzal szembesültünk. Ezt mind-mind rengeteg egyéni, helyhatósági és hatósági munkával lehetett helyrehozni. A munka „megmentés” része után azonnal a megújításról való egyeztetés is elkezdődött.”

Amit elmondott ezután a folytatásról, az nemcsak örömteli, hanem mélyen megindító is: „A kiállítás rendezése során azt éreztem, hogy egyik kéz segíti a másikat, és mindenki a legjobb tudása szerint állt hozzá. Ahol tárgyakat kellett adni, ott egy telefonba került, ahol valamilyen könyvre, levelezőlapokra, egyéb kutatómunkára volt szükség, sehol sem volt elutasító hang senki részéről. A helyi közösség hozzáállása kiemelkedő volt. Áldás volt a projekten.”

Utóbbi „áldásos” állítás már csak azért is bővebb magyarázatra szorul, mert nyílt titok, Zámoly nem mindig állt így Csoóri Sándorhoz, sőt voltak olyan évtizedek, amikor szinte szégyellték, hogy egyáltalán a községhez köthető az ő személye. Ennek ismeretében óhatatlanul adódik a kérdés: minek és kinek köszönhető az, hogy nagy fordulat következhetett be vele kapcsolatban a településen?

Az általam már szóbahozottak ismertében a válasz aligha meglepő: „Azt gondolom, hogy ebben kulcsszemély maga a polgármester, Sallai Mihály. Az általa képviselt értékcentrikusság hozhatta meg a fordulatot, természetesen azzal együtt, hogy egyből megtalálta a hangot a családdal, de leginkább dr. Balogh Júliával. Jól látható, hogy az ügyben itt találkozott két nagy egyéniség, akik megtörhetetlen hittel és kitartással vitték végig ezt a folyamatot. Közben a helyiek is megértették, hogy ennek a jövőben mindenki haszonélvezője lesz, hiszen, ahogy a meghívóban a polgármester úr fogalmazott, az emlékház „csillogó éke lesz a Kárpát-medence kulturális és turisztikai térképének”

Miután 2024 elején a házat megvásárolta az önkormányzat, a későbbi felújítás reményében megkezdődött az értékek kimentése az omladozó épületrészekből. Természetesen már akkor, a tervezés idején körvonalazódott az épület majdani hasznosulása. Az alapkoncepció az volt, hogy meg kell tartani mindent a házból, amit lehet, az utolsó szegig, hiszen ez adja a hely hitelességét. E mellett körvonalazódott az is, hogyan mentsék át egy jövőbeli kiállítás számára az ott talált tárgyakat, iratokat, képeslapokat és egyéb használati tárgyakat, kordokumentumokat.

Az áttörést a költő 95. születésnapja, a tavalyi február 3 hozta el, amikor előbb a kulturális tárcavezető jelentette be az emlékház alapításának hírét, majd megtörtént a támogatói és megvalósítói helyszínbejárás. Ezen a családon, az önkormányzat és a szponzoráló minisztérium képviselői mellett részt vett Magyar Kultúráért Alapítvány, mint beruházó, valamint a tartalmi megvalósításért és koordinációért felelős intézmény, a Petőfi Irodalmi Múzeum küldöttsége. Az így megvalósult egymásra találás nyomán 2025 októberében megkezdődtek az első kapavágások, majd jött a kivitelezés, rohamtempóban, és alig egy félév elteltével következhetett az eheti teljes siker: Zámoly új kulturális központjaként mutatkozhatott be az Emlékház.

A folytatásból az is kiderül, egy esztergomi irodalmi muzeológus hogyan lesz kurátor Zámolyban, és miként kerül kapcsolatba Csoóri Sándorral?

G. Tóth Franciska, aki eddigre már látott egy megvalósult példát is Esztergomban, hiszen a Babits Mihály Emlékháznak is ő volt a kurátora, korábban elkezdett érdeklődni a családnál Csoóri Sándor esztergomi nyaralóháza iránt, hisz ismert volt számára, hogy sok időt töltött ott a családjával, több versét, prózai művét is ott írta. Az első kapcsolatfelvételt rögtön követte az újabb: irodalomtörténészként hozzálátott Csoóri irodalmi munkásságának feldolgozásához, ami elvezetett oda, hogy amikor már formálódott a zámolyi szülőház felújításának a terve, a költő özvegye felkérte, legyen az emlékházban létrehozandó kiállítás kurátora. Már csak azért is szívesen mondott igent a megkeresésre hisz jól tudta, Babits nemcsak sokszor megjelenik Csoóri műveiben, hanem a két költő között van egy olyan szellemi kötődés, ami túlmutat azon, hogy mindkettőjük számára Esztergom ihlető forrás is volt.

Azt hiszem, nem tévedek, ha úgy vélem, az interjú legsokatmondóbb eszmefuttatása a következő kérdésre született válaszban tárul elénk: „Mit gondol, Csoóri Sándor személye, gondolatai köré épülhet-e kultusz?” Tettem e megjegyzésemet, azt is szem előtt tartva, hogy 2017-ben létrejött a Csoóri Sándor Program, amely azóta minden évben a népi kultúra területén, közösségteremtő műfajokban működő – Magyarországon a hazai és nemzetiségi, határainkon túl pedig a magyar néptáncos, népzenei és népdalköri – szervezeteket, közösségeket támogat milliárdos nagyságrendben.

„Igen, feltétlenül. Én ezt egy folyamatnak látom, és ebben különböző állomások vannak, amik sokszor nem a logika mentén kapcsolódnak egymáshoz. Lehetne úgy is, hogy egy szerzőnek az életművét újra kiadjuk, utcákat nevezünk el róla, emléktáblákat helyezünk el, szobrokat állítunk, intézményeket nevezünk el. 

Az évfordulós gondolkodás is teret adhat a kultuszteremtésnek – annak a szépségével és árnyoldalával: hogy csak akkor foglalkozunk valakivel, amikor évforduló van. Ám itt szerencsénk van, hiszen Csoóri Sándor életművének gondozása a családnál kiváló kezekben van, és nem az évfordulós logika érvényesül a bemutatásában, hanem inkább az életmű elhelyezése a mindennapokban. De mégis fontos, hogy legyenek állandó, fizikai térben felkereshető helyek. Hozzáteszem zárójelben, hogy idén lesz tíz éve, hogy Csoóri Sándor elhunyt, de nem ez a tény mozgatta az emlékház létrejöttét, hiszen ez egy ünnep, az évforduló pedig egy főhajtás, megemlékezés a személy és életműve előtt.

Illetve tegyük hozzá: a kultuszhoz, fontos az is, hogy vannak-e az életműnek követői, vannak-e jelenleg is olyan alkotók, gondolkodók, akik tartják a gondolatiság, az életmű szellemi folytonosságát, van-e ebben a munkásságban folytatás. Ez fontos kérdés Csoóri Sándor esetében is.

Így nagyon fontos része a folyamatnak, hogy mindezt egy helyhez kötjük. Egy állandó kiállítás révén sok arcát meg lehet mutatni egy életműnek, azt is, hogy honnan gyökeredzik.”