Megszólalt a héten az Indexben Szabó Gyula és méltatta a Válasz Offline most megjelent legújabb kötetét, amely a Kádár-korszak egyik legizgalmasabb, de mégis elfeledett történetével ismerteti meg az olvasót: hogyan segítették a magyarországi polgárok százezrei az erdélyi nemzettársaikat a ’70-es és ’80-as években.

Az imponálóan gazdag forrásanyag felhasználásával elkészült gyönyörű könyv, amely Ablonczy Bálint hat év kemény munkájával tető alá hozott és december elsején megvédett doktori disszertációjának az olvasóbarát változata, azért hathat a reveláció erejével, mert abból egy olyan izgalmas téma kerül terítékre, sőt alapos kitárgyalásra, mely „időben és lélekben is közel van, mégis keveset beszéltünk róla, ez apáink és nagyapáink élő, kézzelfogható történelme.

„A hetvenes évek közepétől az 1989-es romániai forradalomig magyar állampolgárok százezrei indultak úgy útnak barátokat, rokonokat meglátogatni vagy erdélyi tájakat felfedezni, hogy csomagjaikba tartós élelmiszert, gyógyszert, könyveket rejtettek. A Ceuauşescu-diktatúra egyre katasztrofálisabb közellátási viszonyait enyhíteni szándékozó spontán szolidaritás az erdélyi magyaroknak többet jelentett az ajándékba adott kávénál vagy vérnyomáscsökkentőnél.

Azt mutatta, hogy bár a magyarországi politika legjobb esetben is hangfogóval emel szót érdekükben, de leginkább a „szocialista internacionalizmus” jegyében hallgat az egyre durvább asszimilációs politikának kitett kisebbségi közösségről, az igazi Magyarország gondol rájuk. (…)

Miközben az elmúlt években az Erdélyt-segítő hálózatok történetének feltárásán dolgoztam, egyre inkább meggyőződésemmé vált: ez a Kádár-rendszer egyik legjobb el nem mesélt története. Egyszerre fejezi ki a magyar társadalom széles tömegeinek jóravalóságát és egy szűkebb csoport nemes ügy érdekében vállalt kockázatait. És még valamit. Talán ez az egyik utolsó nagy közös történetünk: a nemzeti egység különleges pillanata volt a határon túli magyarság melletti össztársadalmi kiállás a Kádár-korszak végén. Aligha létezett még egy ügy, amelyben református és katolikus hívek, szakkollégista diákok, vidéki egyetemisták, szakmunkások, később az MDF-ben, az SZDSZ-ben vagy a Fideszben politizáló értelmiségiek, tanárok, kutatók dolgoztak együtt a pártapparátus embereivel és diplomatákkal”

Annak a pazar kiállítású és megkapó dokumentumfotókkal gazdagon illusztrált, a Nemzet hátizsákban – Titkos erdélyi segítőakciók a Kádár-rendszerben címet viselő, albumszerű kötetnek az előszavából idéztem, amely az előbbiekben elmondottak mellett feltérképezte azt is, hogy miként jutott el a magyar társadalom a kivételes, azóta soha sem tapasztalt egységig a múlt század nyolcvanas éveinek a végén. Az hogy a társadalmi helyzettől, világnézettől független összefogás és nemzeti szolidaritás akkor létezett, nem egy kései szemlélő utólagos konstrukciója. A megállapítás a hajdani kizárólagos hatalmi tényezőjének számító MSZMP Központi Bizottsága számára 1988 nyarán készített titkos közvéleménykutatás konklúziója volt: „a romániai magyar közösséggel kapcsolatosan a közvélemény kivételesen kikristályosodott és osztatlan.”

Most, amikor az Index munkatársának, Szabó Gyulának a héten Ezt a rendszer nem tudta se kiköpni, se lenyelni, ilyen a nemzeti érzés igazi diadala címmel közreadott könyvlaudációját az olvasók figyelmébe ajánlom, nem is kezdhetem mással, mint a cikkszerzőnek a szerintem leginkább üzenetértékű megállapításával, mely a közösségi élmény mindenekfölötti jelentőségét hangsúlyozta:

„Ez a kötet azt is megmutatja, hogy a több évtizede zajló – harcos, kurucos, protestáns bázisú, függetlenségi narratívára épülő – széles tömegeket megszólító, fővonalban lévő történelmi diskurzus helyett lett volna másik út is. Olyan téma, amely nem a szemléleti háborúskodást erősíti, hanem valódi közös élményt kínál. Olyan történet, amely képes nemzeti érzést építeni anélkül, hogy falakat húzna, kisajátítana, vagy leegyszerűsítené a múltat egybites üzenetekre.

Mert az össznemzeti érzést definíció szerint sem lehet kisajátítani.

A nemzeti egység egy ritka pillanata, amikor a Kádár-korszak végén a határon túli magyarok melletti kiállás nem pártok, hanem emberek döntése volt.”

Azt hiszem, hogy az eddig elővezetettek alapján már egyértelműen kitűnik: Ablonczy Bálintnak elsősorban azért lehetünk hálásak, mert egy társadalmi helyzettől, világnézettől független olyan nemzeti összefogást mutat be, amelytől mára sajnos iszonyúan messze kerültünk.

Ugyanakkor nem hallgathatom el azt sem, hogy kiemeljem a kötetnek azt az erényét, melyet az Indexes kolléga a következő szavakkal fogalmazott meg:

„Amikor először kézbe vettem a kötetet, az jutott eszembe, hogy a Válasz Offline most megmutatja, hogyan lehet egy „klasszikusan fideszesnek” címkézett témát értelmiségi módon, tárgyilagosan elbeszélni. Nem szlogenekkel, nem zászlólengetéssel, hanem történettel. Ezt a témát, ezt a ziccert a jobboldali történelemszemlélet elmesélőinek már évekkel ezelőtt le lehetett volna csapnia.”

Érdeme továbbá Ablonczy Bálintnak, hogy a könyv egy olyan, eddig alaposabban soha nem vizsgált társadalmi mozgalmat mutat be, melynek, a nemzeti és vallási szolidaritás az emberi és kisebbségi jogok romániai semmibevétele, a Ceauşescu-diktatúrára jellemző ismérv, az emberi méltóság napi szintű megalázása miatti felháborodás állt a hátterében. Viszont az is igaz, ezen túlmenően is feltár még egy fontos jelenséget: a korabeli politikai környezet megrajzolása, a segélyfutárok indítékainak, a segítőhálózatok megszervezésének és működésének feltárása, a társadalmi beágyazottságuk elemzése révén kiderül, hogy ez a semmilyen központi szervvel nem rendelkező, sejtszerűen felépülő és legtöbbször konspiratív Erdély-járó mozgalom beilleszthető a magyarországi kulturális ellenállás keretei közé. Mert az, amit tett a hetvenes évek elejétől a nemzetben gondolkodó irodalomtörténész Ilia Mihály, a közvélemény-formáló költő Csoóri Sándor, a fotográfus Korniss Péter és ezt a sort hosszasan lehetne folytatni, egyszerre volt morális kiállás mellettünk és szembehelyezkedés a magyarhoni társdalomra (is) erőszakolt lélekölő szocialista internacionalizmussal.

Ezzel pedig – és erre Ablonczy tényekkel és adatokkal bőségesen szolgál –  a ’70-es és a ’80-as évek Erdély-járása egy messzebb vezető folyamatnak is része. Nagymértékben elősegítette, hogy előbb meggyengülhetett, majd meg is dőlhetett Magyarországon a szocialista rendszer. Ezzel kapcsolatosan ismét idéznem kell a Nemzet a hátizsákban szerzőjét, Ablonczy Bálintot:

„A segélycsempésző aktivisták egy, a Kádár-korszak idején a felszín alatt létező társadalmi mélyáramlatot is képviseltek. Olyan hagyományt, amely mindenfajta rosszízű felhang nélkül, magától értetődő természetességgel vallotta, határon inneni és túli magyaroknak közük van egymáshoz. Hogy állampolgári nemzet nem azonos a kulturális nemzettel, s azokkal is összefűzhetnek minket láthatatlan köteléke, akik a huszadik századi politikai döntések következtében más országok fennhatóságai alá kerültek.”

A cikk szerzője arra is rámutat, az Erdély-járás valóban össznemzeti ügy volt, azt a számok is bizonyítják.  Felidézve az általam már szóbahozott egykori, az MSZMP által kezdeményezett felmérést, rögzíti is Szabó Gyula: „A magyar–erdélyi viszonyt már a ’70-es években vizsgálták, és a ’80-as évekre 80 százalék feletti társadalmi támogatottság mutatta: segíteni kell az erdélyi magyarokon.” Jó lenne vitatkozni azzal, amit ehhez hozzátett, de  sajnos nem lehet: „Ilyen arányok ma már szinte elképzelhetetlenek bármilyen politikai kérdésben.”

Külön kitér az Index munkatársa arra, hogy a kötet kapcsán készült és itt elérhető Válasz Online podcast-jében Ablonczy elmesélte: Kádár János már 1962-ben felismerte, hogy a határon túli magyarok ügye nem kerülhető meg, mert látta az internacionalista ideológia korlátait. Tudta azt is – nyomatékosította az immár „summa cum laude” minősítéssel történészdoktorrá frissen avatott szerző –, hogy a nemzeti érzések ott feszülnek a rendszer alján, és bármikor megkérdőjelezhetik a párt központi narratíváját. Helyesen mutat rá a leszűrhető következtetésre is, amit sommásan összegez is.

„És tulajdonképpen ez a történet igazi feszültsége: az internacionalizmus és a nacionalizmus ütközése. Az előbbi a kommunista rendszer nagy elbeszélésének része. Az utóbbi pedig a hétköznapi emberek ösztönös, sokszor személyes kötődése a nemzethez. Akár olyan erősen, hogy még a saját szabadságukat is kockára tették érte.”

A folytatásban Szabó Gyula cikkének A diktatúra, amelytől a nemzeti együttérzés félt - fejeztében egy el- és továbbgondolásra késztető személyes vallomással szembesülünk. A konfesszióban megfogalmazottak joggal tarthatnak számot arra, hogy ezt a terjedelmesebb eszmefuttatást hiánytalanul közreadjam:

„A kötet számomra azt mutatja meg, hogy a nemzeti együttérzés és együttlétezés az internacionalista eszmék Achilles-ína. Egy erő, amit jelen esetben az internacionalista diktatúra nem tudott igazán se kiköpni, se lenyelni. És ez a felismerés ma is ismerős lehet. Éppen úgy, ahogy Kádár a ’60-as években, ma más internacionalista irányzatok is azt érzik, hogy minden, ami erősen nemzeti jellegű, potenciális veszélyt jelent a nagy, határokon átívelő eszmékre. És ez fordítva is igaz, minden, ami a nemzeti érzést gyengíti, az erősíti az internacionalista narratívát.

Ugyanakkor itt jön a történet igazi csavarja, amit a figyelmes olvasó a kötetből még mélyebben megért. Ugyanis az emberi rétegződés ennél sokkal összetettebb. Egyetlen életben megfért egymás mellett a jó kommunista és az erdélyi magyarságért kockázatot vállaló ember. Tehát a mindennapi életben a valóság sokkal szövevényesebb, mint ahogy bármelyik ideológia leírná.

De ezt a Válasz Offline mostani száma nem mondja ki. Nem erőltet rád ideológiát. Ez pedig ma ritkaság. A kötet felkínálja a történetet, de nem akarja megmondani, mit gondolj róla. Gondolkozzál te otthon minderről. Nem tolja eléd a „helyes értelmezést”. Sőt. Inkább meghív egy beszélgetésre: otthon, családi asztalnál, vagy csak magadban, olvasás közben. 

Mert itt jön a legszebb hozadék, mindaz, amiről Ablonczy ír, könnyen testet ölthet a karácsonyi családi beszélgetésekben is.

Milyen jó lenne, ha az ünnepi asztal mellett egyszer csak előkerülne a kérdés: „Apa, te hogy emlékszel a ’80-as évekre? Nagyapa, volt olyan, hogy te is vittél át valamit Erdélybe? Vittél oda bármit, amit nem lett volna szabad? Ha igen, miért tetted?” Ezek a történetek ott lapulnak a családi memóriában, csak ritkán kérdezünk rájuk.”