Megszólalt a héten az Országútonban Tóth Tamás római katolikus pap, egyháztörténész, a Pápai Magyar Intézet egykori rektora, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia volt titkára és beszámolt arról, hogy mit tapasztalt nemrég az Argentína északi részén fekvő Chaco tartománybeli Coronel du Graty városkában, ahol máig élnek annak a mintegy száz magyar családnak a leszármazottai, akik az első világháborút követően, illetve  a harmincas évek gazdasági világválsága idején érkeztek ide a Kárpát-medence több régiójából.

Az atya riportjából kiderül: az itt megtelepedett honfitársaink unokái és dédunokái annak ellenére, hogy már csak argentínai spanyolul beszélnek, a magyar kulturális identitásukat és a felmenőik hagyományainak számos elemét viszont büszkén őrzik. Sőt, egyre többen keresik fel az óhazát, és a magyar nyelvet is újra tanulni kezdik.

Bevallom, hogy a boldog emlékezetű Csiha Kálmán református püspöknek köszönhetően hallottam először arról, hogy a tőlünk több mint 12 ezer kilométerre fekvő argentínai Chaco tartományban, mely a maga több mint 99 ezer négyzetkilométerével nagyobb, mint a mai Magyarország, több településen is számos honfitársunk él, akik annak ellenére, hogy már nem beszélik anyanyelvünket, mégis magyarnak vallják magukat.

Az atyai barát püspök úr, akivel folytatott hajdani beszélgetéseink soha nem múló mély nyomokat hagyott bennem, 1999 őszén, második argentínai látogatásáról hazatérve (első ottani missziós körútjára 1998 tavaszán került sor) osztotta meg velem friss élményeit, azaz mindazt, amit az ország észak-keleti részén található, Paraguay közeli Chacoban megtapasztalt. Az őt mindig jellemző empátiával számolt be élményeiről, elmondva, mennyire megkapó volt számára, hogy ott, „a világ végén”, ahova a XIX századtól kezdve érkeztek nagy számban bevándorlók – előbb Oroszországból volgai németek és mennoniták, majd Európa minden szegletéből szerencsét próbáló telepesek, – mennyi magyarral, illetve magyar tudatú helyi lakossal találkozhatott. Azt is megtudtam tőle: ők mindannyian, más nemzetek fiaival és lányaival együtt az itteni barátságtalan vidéket mezőgazdasági tájjá alakították át, melyről igaz ugyan, hogy a 23 argentin tartomány közül a kevésbé fejlettekhez tartozik, viszont az is, ez a tájegység a tej- és hústermeléséről meg borairól is híres vidék.

Azt is részletezte, hogy ennek a második látogatásának elsősorban karitatív jellege volt, mert – mint elmesélte –, az azóta sajnos a hozzá hasonlóan, szintén elhunyt Sütő Gyula Buenos Aires-i református lelkésszel és Pataky László főgondnokkal együtt anyagi és lelki segítséget vittek az ottani magyaroknak, akik közül többen egy árvíz miatt majd’ mindenüket elvesztették. Egyúttal beszámolt még arról is: a segélyakciójuk nem korlátozódott csak a bajba jutott nemzettársainkra, mert a szintén kárt szenvedett mataco indiánoknak is tudtak érdemi segítséget nyújtani.

Megkapó beszámolójában nemcsak azt idézte fel jó szívvel, hogy a Chaco tartományban élő magyarok, akik Villa Angela, és a tőle nem messze levő Coronel Du Graty városokban, illetve a környékbeli tanyákon élnek, mennyire mélyen kötődnek a gyökereikhez. Számára maradandó élményeket jelentettek azok a találkozások, ahol ugyan már kevesek, jóformán csak a legidősebbek beszéltek magyarul, viszont nagyon sokan argentin spanyolul mondták el, ők bizony mind-mind büszke magyarok, akik ragaszkodnak felmenőik szokásaihoz és hagyományaihoz.

Emellett külön kitért arra, mennyire szorosan összefüggött a magyar identitás megőrzése e tájakon a hitélettel, ahol annak gyakorlása sajátos jelleget öltött. Ugyanis itt, ahol a bevándorlók olyan közegbe kerültek, ahol a rendszeres hitélet az élet magától értetődő része volt, a kálvinisták, akik itt is kisebbségben voltak, hisz a XX. század első felében idetelepülő magyarok többsége katolikus volt, – alkalmazkodtak a valósághoz. Ennek eredménye pedig az lett, hogy a hitélethez kapcsolódó szokások, ünnepek alkalmával nincs elkülönülés a különböző felekezetűek között, a protestáns és katolikus magyarok közösen ünnepelnek az egész közösséggel. Arról már nem is szólva, hogy egy-egy magyar nemzeti ünnep amúgy is mindenkit összehoz.

Ennek a személyes emléknek a felidézése önként adta magát számomra most, amikor a napokban azzal szembesültem, hogy Tóth Tamás atya, miután szintén felkereste azokat a chacoi magyarokat, akikről oly megnyerően és megindultan mesélt nekem sok-sok esztendeje Erdély református püspöke, egy helyszíni élménybeszámoló közreadásával az Országút olvasótáborával megosztotta az ott szerzett benyomásait.

A Magyarok a pampákon című riport-összeállítás szerzője, megannyi egyházi felelős megbízatás korábbi viselője, a közelmúltban háromhetes argentínai missziós úton vett részt az ottani magyar közösség meghívására és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia külföldi magyar lelkipásztori szolgálatának koordinálásában. Ennek az első tengerentúli látogatásának keretében kereste fel fenn északon előbb Corpus Christi (Krisztus Teste) városát, ahol az esőerdő által visszafoglalt hajdani település XX. századi újraalapítói alapvetően magyar származásúak voltak, de azóta már vegyes a népesség összetétele. Viszont beszédes tény hogy ma is a település jelképe a piros-fehér-zöld szín, polgármestere pedig csaknem negyedszázadon keresztül az az Ignacio Németh volt, akivel sikerült is neki találkoznia.

Észak-argentínai útjának másik állomása a Chaco tartománybeli közel tízezer lelkes Coronel du Graty volt. Az itt szerzett impresszióit és tapasztalatait foglalta össze abban az írásában, melynek ismertetésére most vállalkozom.

Cikkének indításában azokat az általános észrevételeit rögzítette, melyekről már szóltam a felvezetőmben. Amit ehhez hozzátett, az nem kevésbé fontos, de egyben olyan rejtély, ami örök talány marad:

„Miért éppen Argentína? Erre a kérdésre nem tudják a választ. Feltehetőleg a Kárpát-medencéből akkor csak annyi látszott azoknak, akik szerencsét akartak próbálni, hogy Amerika „az ígéret földje”; de hogy ott van észak meg dél is, az otthonról kevésbé volt érzékelhető.”

Hogy más nemzetekhez tartozók mellett, milyen tájakon leltek új otthonra az egykor ideérkező honfitársaink, arról érzékletes leírást kaphatunk a folytatásban. Ugyanitt arról is értesülhetünk, hogy mennyire mélyen igaz bárhol a világon Reményik Sándor örökbecsű intelme a templomról és iskoláról. Mert amíg volt magyar istentisztelet, amíg volt magyar iskola, addig, addig ebben a szórványközösségben is volt pezsgő magyar élet.

„Itt, az „alföld tengersík vidékin” otthon érzi magát az ember, nem számítva a mediterrán növényzetet – ami nem is csoda, hiszen ezen a féltekén északnak haladva közeledik az ember az Egyenlítőhöz. Ha visszavetítjük a távolságot a mi féltekénkre, nagyjából Líbia magasságában járunk.

 Elsősorban betelepülők alkotják Argentína lakosságát. A helyiek szerint egykor nagyjából száz magyar család élt Coronel du Graty környékén, rendszeresen részt vehettek magyar katolikus misén és református istentiszteleten, s a magyarok saját iskolájukba járatták gyermekeiket.

 Sokan az első világháború után érkeztek, van, aki egyenesen idejött, van, aki Észak-Amerikán vagy Brazílián keresztül érkezett erre a vidékre.”

Jól tudjuk, a XIX. és XX. század magyar történelmének szomorú jellegzetességei a sorozatos elvándorlási hullámok. Ezek következményeképpen volt olyan időszak, amikor hatvanezer magyar élt Argentínában. Az is tény, hogy minden emigrációról megállapítható: a második generáció után törvényszerűen felgyorsul egy természetes asszimilációs folyamat. A kezdeti beilleszkedés után óhatatlanul bekövetkezik a környező világba való felszívódás, ami előbb a nyelv, később pedig az identitástudat elvesztését jelenti. Ergo: az asszimiláció tehát elkerülhetetlen és ez alól a magyarság sem kivétel – véli a szakirodalom.

Csakhogy a Chaco tartománybeli Coronel du Gratyban viszont és szerencsére ennél árnyaltabb, sőt némileg inkább biztatóbb a kép. Arra alapozom az óvatos derűlátásomat, amit Tóth Tamás ezután elmondott, de nem csak erre. Előbb őt idézem, majd egy sokatmondó pillanatfotóval bizonyítom, hogy még az argentin pampákon sem kell attól tartani, hogy mi magyarok esetleg végleg elveszünk vagy netán megtagadjuk magunkat. A közösségi hálón fedeztem fel ennek a településnek azt a vendéglői hívogató utcai étlapját, melyen, tőlünk sok ezer mérföldre ékesen bizonyítja, hogy voltunk, vagyunk és leszünk. Mert azon, most, 2025-ben is, a miccs, a lángos és a töltött káposzta is ott szerepel:

„Az egymást követő generációknál, ahogyan ez lenni szokott, először a nyelv kopik el, a kulturális gyökerek azonban nagyon mélyek (gondoljunk csak hazai kisebbségeinkre, például a svábokra): a magyar vezetékneveken kívül magyarországi emlékekkel találkozik a látogató a házakban, ahol fröccsöt (így is nevezik) isznak, és még számtalan más dolog emlékeztet az elődökre. A magyar kultúrházban működik a Lilom y Pamuk néptáncegyüttes (a pamuk a gyapot/pamut névváltozata – ebből errefelé sokat termelnek).”

Az útibeszámoló Ahány idős ember, annyi családi sors címet viselő alfejezetében még az is kiderül, hogy az anyanyelv ismerete se halt ki itt teljesen, mi több, az erős hungarus tudatúak pedig még más nációk szülötteit is képesek „megtéríteni”. Hogy mivel? Hát például széki sűrű és ritka tempóval, ottani négyessel vagy verbunkkal, vagy esetleg magyarpalatkai lassúval.

 „Ők már mind itt születtek, azóta elhunyt szüleik vándoroltak ki a nagy gazdasági világválság idején, a két világháború között. Ezek az idős emberek ugyan már kétnyelvűek, de anyanyelvük még mindig a magyar, és szüleik révén közvetlen emlékekből ismerik (az akkori) Magyarországot. A harmadik-negyedik generáció számára már az argentínai spanyol a kommunikáció nyelve, kulturális identitásuk azonban továbbra is erős.

Bár a fiatalabbak már nem beszélnek magyarul, őrzik a kultúrát, az érdeklődést pedig olyanokban is felkeltik, akiknek nincsenek magyar gyökereik: a néptánccsoport egyik tagja így került Budapestre, a Balassi Intézet magyar nyelvkurzusára, pedig csak az argentin spanyolt beszéli és egyébként lengyel származású.”

Szerzőnknek, akárcsak Csiha püspöknek ezelőtt 26 évvel legtöbbet a személyes találkozások, az ottani nemzettársainkkal folytatott beszélgetések és együttlétek jelentették. Ha terjedelmi okok miatt sajnos a teljes publikáció bemutatására nem is vállalkozhatom, de arról lemondani nem tudok, hogy ideillesztem e dialógusok summázatát, illetve a közösen eltöltött három nap emlékezetre méltó történéseit, úgy ahogyan azokat Tóth Tamás rögzítette:

„Juan (becenevén Jancsi) negyedik generációs betelepülő. A dédszülők közt van erdélyi, felvidéki, szendrői és budapesti is. Trianon után hagyták el az országot, a házasságok már itt köttettek. Édesapja Andrés (Bandi; ő a harmadik generáció), nem nagyon beszéli a magyar nyelvet, de a fia megtanulta, és az a vágya, hogy Magyarországon járjon egyetemre. (…)

 A plébániai közösséggel miséztünk: argentínai spanyol és magyar nyelven. A misét a magyar zászló szentelése zárta – néhány hete kapták, amikor Magyarországról meglátogatta őket a nemzetpolitikai államtitkárság helyettes államtitkára (Szilágyi Péter – szerk. megj.). Nagyon büszkék rá.

Majd vegyes argentin-magyar, kolbásszal és sültekkel teli családi ebéd következett az egyik ranchon, azaz tanyán. A marhák kint legelnek, az udvaron óriási kakasok és tyúkok, pulyka, az ólakban pedig sertés. Mint otthon. Sőt, van kemence is. A hentes édesapa vándorolt ki a jobb élet reményében Argentínába, fia, a házigazda Julio, vagyis Gyula már nagypapa. Büszkén meséli, hogy apja sosem jutott haza, de ő már járt otthon, maga is hentes, még a Csabai Kolbászfesztiválra is eljutott. Az ő anyanyelve a magyar, a későbbi generációknak azonban már a castellano. Van a családnak olyan ifjú tagja is, aki ugyan egyáltalán nem beszél magyarul, de mellkasára tetováltatta a magyar és az argentin zászlót.

Egykor magyar iskola is volt a tanyavilágban. Érthető, miért itt találtak az ősök otthonra: a táj olyan, mint a nagy magyar Alföld. Leszámítva persze a papagájokat meg a pálmákat…”