Megszólalt a héten a Kárpáti Igaz Szóban Szabó Sándor, az ungvári magyar napilap szerkesztője és a parajdi sóbánya májusi katasztrófája apropóján arról cikkezett, milyen párhuzamok mutatkoznak a sóvidéki település tragédiája és kárpátaljai Aknaszlatina sorsa között, annak tükrében, hogy a Tisza-menti városkában egy hasonló természeti csapás korábban szintén megtörtént.

Tényfeltáró riportjában a szerző annak járt utána, hogyan élte meg anno a kataklizmát Aknaszlatina, amely évszázadokon át a magyar sóbányászat egyik fellegvárának számított, mi vezetett a bánya bezárásához és mi az aktuális helyzet ma. Ezzel egy olyan drámai pillanatfelvételt készített a ténylegesen és átvitt értelemben is „süllyedő városként” aposztrofálható településről, aminek elkeserítő sorsa, lassú elsorvadásának elmúlt évei Parajd számára is hordozhat tanulságokat. Leginkább azért, mert mindkét helyen a vízbetörés nemcsak egy népszerű turisztikai célpontot tett tönkre, hanem ökológiai és gazdasági válságot is előidézett. Ezekért, de más miatt is, érdemes a vigyázó szemeket Aknaszlatinára vetni.

Parajd lesz az egyik központi témája a Legfelsőbb Védelmi Tanács (CSAT) holnapi ülésének – írtuk meg pénteken, hozzátéve, hogy a Nicușor Dan államfő által összehívott tanácskozáson gazdasági, stratégiai és nemzetbiztonsági kérdések is terítékre kerülnek. A kiszivárgott hírekből kiderült, az egyik kiemelt téma, amelyről szó lesz a védelmi tanács ülésén az a parajdi sóbányában bekövetkezett katasztrófa. Ennek kapcsán a szakemberek állítólag megerősítették, hogy a bánya teljesen megsemmisült, többé már nem helyreállítható. Az óriási áradások helyrehozhatatlanul károsították a földalatti szerkezetet, ezért a gazdasági tevékenységet határozatlan időre leállították. Ma még nem lehet tudni, hogy a gazdasági és turisztikai veszteségek milyen méretűek, bár ezekről egy tegnapi helyszíni tudósításunk már sok mindent elárult.

Ami viszont holtbiztosan tudható, – és a Maszolon erről többször is írtunk már – az, amit az RMDSZ álláspontjaként is leszögezett: a parajdi sóbányánál történteket az illetékesek bűnös nemtörődömsége és hanyagsága okozta, a katasztrófát meg lehetett volna előzni.

Hallani most arról is, miszerint a szakemberek egyik megoldási javaslatként majd előterjesztik, hogy új sóbányát nyithatnának a közeli hegység egy másik részén és a CSAT ülésén elemezni fogják egy ilyen javaslat költségeit, illetve a kezdeményezésnek a helyi gazdaságra gyakorolt hosszú távú hatásait is. Minden bizonnyal más típusú megközelítések is napirendre kerülnek majd, hiszen országos érdek, hogy mielőbbi konkrét cselekvési terv szülessen, amivel a Parajdon és környékén kialakult kritikus állapotok következményeit mérsékelni lehessen.

Talán nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy egy ilyen cselekvési tervnek a kidolgozásánál a döntéshozóknak érdemes lenne majd azokat a tapasztalatokat is figyelembe venni, amelyek egy a mostani parajdi tragédiával kísértetiesen megegyező esetből, a Máramarosszigettel átellenben levő, a román-ukrán határ túloldalán fekvő Aknaszlatina sok-sok esztendeje elhúzódó drámájából levonható, és aminek komoly szakirodalma is van. Már csak azért, hogy egy „süllyedő város” elszomorító példájából okuljunk, és ne legyen annak mintájára nekünk egy „elsodort falunk”.

Aknaszlatina esete ugyanis iskolapéldája annak, hogy a meggondolatlan, felelőtlen emberi beavatkozás, majd a bűnös nemtörődömség rövid idő alatt milyen drámai következményekkel járt a természeti környezetben, és hogyan vált veszélyforrássá újabban az, ami erőforrás is lehetett volna, ott, ahol egyre inkább a reménytelenség lesz úrrá.

Az eddig elővezettek mind-mind egy célt szolgáltak. Nevezetesen azt, hogy ezúttal a Kárpáti Igaz Szóban minap megjelent Parajdi tragédia: párhuzamok az aknaszlatinai sóbányával című riport-összeállításra hívjam fel a figyelmet, melyet ungvári laptársukban Szabó Sándor tett közzé.

A több tételből álló tényfeltáró írás indító, Három évszázad után végleg leállt a sóbányászat címet viselő fejezetében történelmi áttekintést kapunk arról, hogy Aknaszlatinán a sóbányászat a 18. és a 19. században élte virágkorát, amikor a közel 2 km² kiterjedésű, körte alakú óriási sótömzsbe egymás után mélyítették az aknákat. „A bánya jelentőségét jól mutatja, hogy Ferencz József császár 1852-es körútja alkalmával ide is ellátogatott – jegyzi meg a szerzőnk, majd hozzáteszi: Az 1880-as években a vasút is elérte a települést, így az addig szinte egyeduralkodó, ám korlátozott tiszai vízi szállítás mellett vasúton sokkal több helyre jutott el az itt kibányászott só, ami tovább növelte a vidék gazdasági súlyát. Az első világháború idején Aknaszlatina virágzó bányásztelepülésként működött.”

Aknaszlatinán, ahol az ipari méretű sóbányászat 1778-ban kezdődött és összesen 10 sóbányát nyitottak meg, ezekből pedig abból kilencben termeltek, a bányászat kezdetétől az aknákban folyamatos küzdelmet kellett vívni a vízzel – derül ki a riport folytatásából. Ez nem mindig járt sikerrel, hisz 1809-ben, majd 1906-ban is beszakadt egy-egy bánya. Amit ezután a szerző bemutat, azt fontosnak tartom szövegszerűen idézni, mert ebből kiderül, mi minden vezetett el oda, hogy napjainkra a kilenc bányából egy sem maradt meg, mindegyik vízbetörés áldozatául esett.

„A bányákat általában a száraz só fizikai jellemzőinek megfelelő statikával tervezték meg, ugyanakkor, ha bármilyen okból édesvíz tört be, akkor az megnedvesítette, illetve oldani kezdte a felsőbb kőzetrétegeket tartó sóoszlopokat, melyek eltűnésével alakult ki a beszakadáshoz vezető réteghiány. Éppen az édesvíz jelentette fenyegető veszély miatt a 19. században és a 20. század elején vízelvezető csatornarendszerekkel igyekeztek orvosolni a problémát. A szovjet időszakban azonban nem fordítottak kellő figyelmet a csatornarendszer karbantartására, így fokozatosan növekedett a bányába bejutó víz mennyisége. A folyamathoz hozzájárult, hogy az ekkor mélyített új bányákat (9-es és 10-es számú bánya) a kelleténél nagyobb mennyiségű dinamit felhasználásával alakították ki, ami még repedezettebbé tette a sótömzsöt, nem beszélve arról, hogy a már összesen tíz bánya jelentősen megbolygatta a sóréteget, amely még inkább átjárhatóvá vált a csapadékvíz számára.

2007-ben már csak a 9-es számú bányába bejutó víz mennyisége meghaladta az 500 m³/órát, amekkora mennyiséget reménytelen volt kiszivattyúzni. Az utolsó két bánya befulladását és végső bezárását végül a Tisza ismétlődő árvizei okozták, melyek során a víz betört az aknákba. Ugyanerre a sorsa jutott a 9-es számú bányában működő, Szovjetunió-szerte ismert allergológiai szanatórium is. Mindennek következtében a települést teljes mértékben meghatározó sóbányászat három évszázados története véget ért.”

Józan ésszel nem felfogható, hogy valóban ez lenne a végkifejlet, hogy a sóbányászatnak, mely Aknaszalatinát messze földön is híressé tette, itt egyszer’ s mindenkorra befellegzett. A település magyar alpolgármestere, Kocserha János az aktuális helyzettel kapcsolatban nemcsak azt mondta el, hogy a bánya tárnái továbbra is el vannak árasztva vízzel, a bányavállalat pedig felszámolás alatt áll, ami több mint tíz éve folyik, és aminek még nem látni a végét, ugyanis évek óta megszüntették az állami finanszírozást. Arról is nyilatkozik, nagyobb odafigyeléssel, megfelelő szakmai hozzáállással megelőzhető lett volna a bánya bezárása. Amit ehhez hozzátesz, az önmagáért beszél:  

„Még ma is működhetne a sóbánya, ugyanis Aknaszlatinán a föld mélye kb. 100 millió tonnányi sót rejt, ami 100 évre elegendő tartalékot jelent. 1989-ben, amikor csúcson volt a kitermelés, évente 1 millió tonna sót hoztak fel a mélyből. Ez a szovjet típusú hozzáállás okozta a sóbánya vesztét, csak a kitermelésre összpontosítottak, a bánya megóvására nem. A 80-as évek végén közel 2000 embernek adott munkát a bánya.”

A magyar elöljáró arról is beszámol, hogy az a katasztrófahelyzet, ami 10-15 évvel ezelőtt a települést sújtotta, mostanra mérséklődött, viszont az is tény, hogy „Valamelyest lelassultak a folyamatok, de nem álltak meg.” Tőle tudjuk meg azt is, hogy az ukrán állam cselekvési terve teljes fiaskónak bizonyult. Ugyanis „2010 végén az állam katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánította Aknaszlatinát, hatósági döntésre beszüntették a sóbányák működését, több mint 300 családot terveztek kitelepíteni a 45 kilométernyire lévő Talaborfaluba. Viszont néhány családot leszámítva a lakók többsége nem volt hajlandó elköltözni.”

Kocserha úgy ítéli meg, hogy jelenleg emberéleteket és lakóingatlanokat nem fenyeget a sóbánya, a tárnák megteltek vízzel és a só kioldódása is megállt, így valamennyire stabilizálódott a helyzet. Az is megnyugtató, hogy a sós víz közvetlenül nem fenyegeti a Tiszát és élővilágát. Mindezeket egy EU-s forrásból finanszírozott, határokon átnyúló projekt keretében mutatták ki a közelmúltban, melyben Máramarossziget önkormányzata is részt vett. Viszont mást is feltártak, ami dermesztő fenyegetés lehet a jövőre nézve: „vannak olyan városrészek a településen, ahol centiméterekben mért süllyedés tapasztalható.”

A történtek ellenére az alpolgármester úgy látja, hogy a település gazdaságilag többé-kevésbé kiheverte a sóbánya elvesztését, mert új lehetőségeket találtak a sós vízben. Bár a sóbánya és ezzel az allergológiai kórház is elvesztette a funkcióját, mégis az utóbbi években szerencsére fejlődés tapasztalható a turizmus területén. A sós vízre épülő gyógyturizmus beindulás ígéretesnek tűnik. Mint mondja: „Becslések szerint nyári napokon 4-5 ezer turista fordul meg a településen. A háború következtében az utóbbi három évben robbanásszerűen megnőtt a turisták száma.”

A szóbahozott allergológiai kórház kapcsán hadd térjek ki végül arra, hogy itt is egykor, ahogyan májusig Parajdon, az is adottság volt, hogy a bánya a légúti betegségek kezelésének ideális helyszíne lehetett. Az ungvári kolléga cikkének fináléjában megszólaltatja az aknaszlatinai Révi Katalint, aki ennek a gyógyító intézménynek a főnővére volt. A most 78 éves nyugdíjas asszony negyven éven át hetente többször is leereszkedett a 8-as bánya 300 méter mély tárnájába, ahol krónikus légúti megbetegedésben (asztma, hörghurut) szenvedő gyerekeket és felnőtteket kezeltek.

Zárásképpen közre adom, hogy miként idézi fel emlékeit a szívének máig kedves egykori munkahelyéről:   

„Azon a mélységen ideális a mikroklíma, 22 Celsius-fokos állandó hőmérséklet volt. Vétek volt elhanyagolni a bányát, hiszen rengeteg beteg gyógyult meg vagy vált tünetmentessé nálunk. A gyógyulás úgy zajlott, hogy napközben a felszínen folyt a kezelés, az éjszakát pedig a tárnában kialakított allergológiai központban töltötték a páciensek. Egyidejűleg nyolcvan fő befogadására volt képes, 30 gyerek és 50 felnőtt éjszakázott lent.

Az egész Szovjetunióból jöttek gyógyulni vágyók, később Európából is érkeztek betegek. Miután a bányát elárasztotta a víz, a megyei allergológiai kórházat is bezárták. Még évekig érkeztek a levelek, amelyben a kórház újra indítását kérték, de ez teljesen reménytelennek tűnik most.”