Megszólalt a héten a pozsonyi Vasárnapban a 94 éves Rómában élő, ma is alkotó magyar Bruck Edith, akiről világszerte nagyon sokan tudják, hogy barátjának tudhatta Ferenc pápát, de még mifelénk is csak nagyon kevesen, hogy Illyés Gyulát is. Interjút adva Szabó G. Lászlónak az olasz irodalom számos díjjal kitüntetett nagyasszonya, aki soha nem szakadt el a magyar nyelvtől sem, sőt hídépítő szerepet vállal oly módon, hogy nála talán senki sem tett többet a magyar irodalom itáliai népszerűsítéséért, – vallott a próbatételekben és fordulatokban bővelkedő életéről és a mindennapjairól.

Aligha tévedek azt állítva, hogy a Tiszakarádon 1931-ben ortodox zsidó családban született Bruck Editet, akit egyesek az „életben maradt Anna Frank”-ként említenek, hisz alig 13 éves volt, amikor egész családját deportálták, és több koncentrációs tábort is megjárt, többek között  Auschwitzot, Dachaut és Bergen-Belsent (édesanyja Auschwitzban, édesapja és bátyja Dachauban lelték halálukat, ám ő Eliz nevű testvérével túlélte a táborokat)  – a szélesebb magyar közvélemény akkor ismerte meg, amikor a magyar lapok meg a világsajtó is kiemelt hírként számolt be arról, hogy 2021. február 20-án a római lakásán, a legnagyobb meglepetésére, egy nem akármilyen vendég látogatta meg.

Aki bekopogott hozzá, az nem más volt, mint a nemrég elhunyt Ferenc pápa, a meglepetés-vizitnek pedig a következő volt az előzménye a Vatikáni Rádió akkori beszámolója szerint:

Az Osservatore Romano az év januárjában interjút készített Bruck Edittel. Ebben elmesélte a náci üldöztetés idején személyesen és családja által átélt rémtetteket. A pápát, aki elolvasta a vatikáni napilap cikkét, mélyen megrendítette a tanúságtétel és úgy döntött, személyesen keresi fel a holokauszttúlélő magyar írónőt a Róma központjában lévő lakásán.  

Az egyórás látogatás elején a pápa ezeket a szavakat intézte Bruck Edithez: „Azért jöttem el Önhöz, hogy megköszönjem tanúságtételét és lerójam tiszteletem a náci populizmus őrületének vértanú népe előtt. Őszintén megismétlem azokat a szívemből fakadó szavakat, amelyeket a Jad Vasemben mondtam és amelyeket minden olyan személy előtt megismétlek, aki olyan sokat szenvedett emiatt, mint Ön: Bocsásd meg Uram, az emberiség nevében.”

 A Vatikáni Rádió tudósítója idézte a Szentszék közleményét is, amelyből kiderült: „a pápával folytatott beszélgetés sorra vette a világosságnak azokat a pillanatait, amelyek végig kísérték a láger poklának tapasztalatát, felidézte korunk félelmeit és reményeit, hangsúlyozva az emlékezet fontosságát, az idősek szerepét az emlékezet ápolásában és a fiataloknak való átadásában.” Arra is kitért, Ferenc pápa egy menórát és egy babiloni Talmudot ajándékozott a magyar zsidó írónőnek.

Miközben a Kárpát-medencében és az egész glóbuszon is ez a látogatás tette a legtöbbek számára ismertté Bruck Edit nevét, s amely rögvest olyan barátsággá nemesedett a vendég és vendéglátója között, hogy annak rövidesen újbóli találkozó lett az eredménye, sőt a pápa később szívet-lelket gyönyörködtető előszót írt az írónőnek a Ferenc vagyok című, 2022 októberében megjelent könyvéhez, melyben a pápa látogatása nyomán született gondolatait, elmélkedését tárta elénk – bevallom számomra, egy véletlennek köszönhetően, már sokkal korábban és egy egész más látogatás révén vált érdekessé meg hallatlanul rokonszenvessé az 1945 után előbb Magyarországon, majd Csehszlovákiában élt, aztán Izraelt is megjárt, végül pedig 1954-ben Olaszországban otthonra talált írónő alakja.

2002-ben, születése centenáriumán azzal tisztelegtem annak az Illyés Gyulának emléke előtt, akinek írói-emberi nagysága révén nekem mindig iránytű volt és lesz, és aki Sütő András szerint „a nemzethalál árnyaival viaskodó magyar költészet házában ablakot nyitott sorra a bizakodás fényzuhatagának”, hogy fellapoztam naplójegyzeteinek köteteit. Ott bukkantam először Bruck Edit nevére, annak révén, hogy nemcsak Illyés Gyula műveit fordította olaszra, hanem ennek okán személyes kapcsolatba is került az Illyés házaspárral. Aztán tovább kutakodva egyre többet tudtam meg róla.

Így például azt, hogy számos magyar regényt és elbeszélést is publikált olaszul, és ő ismertette meg Itáliában József Attila, Radnóti Miklós meg Vas István költészetét. Hamar kiderült az is, hogy az ’50-es években kapcsolatba került olyan költőóriásokkal, mint Giuseppe Ungaretti és Eugenio Montale, illetve a holokausztirodalom egyik legnagyobb alakjával, Primo Levivel. Utóbbival barátságot is kötött, az ő bátorítására kezdte el lejegyezni emlékeit a holokausztról.

Az első önéletrajzi könyve címéül József Attila verssorát választotta. Az 1959-es Ki téged így szeret, ami magyarul először 1964-ben jelent meg, rögtön elismerést kapott. A könyvet az olasz irodalomtörténet azonnal befogadta, és az olasz holokauszt-irodalom egyik legnagyobb teljesítményként tartják számon.  Bruck Edit nem maradt egykönyves szerző, a Ki téged így szeret után számos önéletrajzi alapú regényt, verseskötetet, filmforgatókönyvet írt, több lapban is folyamatosan publikált. Amint egy méltatás megjegyezte „Signora Auschwitz”-ról: „Gazdag életműve összefüggő szövegszövedék, szövegszőnyeg, amely egyre újabb színekkel és toldásokkal gazdagodik”.

Jóleső örömmel fedeztem fel ekkor az Illyés Gyulával való meghitt viszonyáról megindítóan megkapó és ide kattintva megtekinthető dokumentumfilm részletet. A jelenet nem megrendezett, a kamera előtt hosszú évek után két régi jó barát örül a viszontlátásnak, úgy, hogy vidáman is évődnek egymással. A személyes emlékek felidézése mellett a két alkotó a haza és az otthon, illetve az identitás kérdéseiről beszélget. E dialógusuk abból az 1982-ben A látogatás címmel készített portréfilmből származik, amely Bruck Edit élettörténetét történelmi távlatokba helyezi. Ebben a rendező, B. Révész László az írónő sorsának központi tragédiáját, a szülőföldjével kapcsolatos rendkívül ellentmondásos érzéseit állítja a film középpontjába.

Az eddig felelevenített és sokatmondó látogatások után jöjjön a legújabb látogatás. Minap Bruck Edit római otthonában a vendég Szabó G. László, a Hrabal- és Páral-műveket magyarra átültető felvidéki újságíró volt, aki interjút készített az írónővel, amit a Vasárnap legfrissebb száma adott közre.

„Azért maradt életben, hogy elmondhassa, amit el kell mondania.” Ezzel az Auschwitzot szintén túlélő jeles olasz írótól, Carlo Levitől származó, az írótársról szóló nyilatkozattal indítja a kilencvenen túl is még mindig tevékeny magyar Bruck Edithhel folytatott beszélgetése felvezetőjét a pozsonyi kolléga. Már itt elmondja, hogy 1944-ben, a zsidóüldözés idején egész családjával együtt elhurcolták, és azt is, hogy megjárta a poklok poklait, amire számos írásában visszaemlékezett. Hozzátesz egy már ismert fejleményt is, meg egy olyat, ami eddig nem volt köztudott. Idézem őt: „Tanúságtétele 2021-ben Ferenc pápát is olyannyira megrendítette, hogy a lakásában látogatta meg a többkötetes, olasz nyelven publikáló írónőt. Pár héttel ezelőtt Ferenc pápa még azt üzente a 94. születésnapjára készülő Bruck Edithnek: „Vagy én megyek hozzád, vagy te jössz hozzám.” Újabb találkozásukra azonban a katolikus egyházfő halála miatt már nem kerülhetett sor.”

Az interjú elején aztán megismerkedhetünk azzal, hogy az elmúlt napokban két esemény kapcsán is hallatott magáról „a még mindig graciózus írónő.” Hogy melyek voltak ezek a történések, azokat meg is nevezi Szabó G. László:

Alexandro Palumbo graffitiművész róla készült alkotása, amelyről ismeretlen rongálók lekaparták a Dávid-csillagot és az izraeli zászlót, egy milánói utcafalról a római Soa-múzeumba került, ahol Bruck Edith avatta fel újra a művet. Gyönyörű romlásom című regénye pedig most jelent meg magyar nyelven. Az íráshoz ugyan az olasz nyelvet használja, a magyar nyelv még most sem jelent nehézséget számára, pedig a lágert követően rövid ideig Csehszlovákiában, több évig Izraelben, 1954-től pedig Olaszországban él. Rómában ment férjhez Nelo Risi filmrendezőhöz, az olasz kulturális élet egyik kiemelkedő személyiségéhez. A vele kapcsolatos érzelmeit idézi meg a Gyönyörű romlásomban.”

A beszélgetés indító kérdése önként adja magát. Hisz nincs két hónapja sem annak, hogy elhunyt az írónőhöz oly közel álló Ferenc pápa. Arra a kérdésre, hogy miként érzi magát mostanság és mit enged meg az egészsége, a válasza a következő: „Először is nagyon megvisel a pápa halála. Nagyon készültem a találkozásunkra. Ő már beteg volt, én nem vagyok az, de már több mint egy éve tolószékkel közlekedem. Még mindig nem tudok járni. Néha-néha azért így is kimegyek a lakásból. Nagyon ritkán. Legutóbb egy héttel ezelőtt voltam kint.”

Bruck Edit nem lenne önmaga, ha sajnáltatná magát a testi gyengesége miatt. Ezért a diskurzus rögvest átterelődik a könyveire, a most magyarul harmadszorra megjelent Gyönyörű romlásom-ra, majd a szerző által legsikerültebbnek tartott, önéletrajzi konfessziójára, Az elveszett kenyér-re, melyet éppúgy, mint a már szóbahozott első könyvét, a Ki téged így szeret címet viselőt, magyarul kezdte megírni, majd idővel újra nekiveselkedett, de már olaszul, és így is fejezte be.

Meg nem kerülhető az az életrajzi vonatkozás a dialógus során, hogy Bruck Edith négyszer kötött házasságot. Rákérdezésre aztán kiderül, ez a történet sokkal árnyaltabb, mint gondolnánk elsőre, meg az, hogy az élet a legnagyobb rendező. Ugyanis e magánéleti vonatkozást illetően elmondja, életének egyetlen szerelme volt, a költő, filmrendező és forgatókönyvíró Nelo Risi, a többi férjnek csak statisztaszerep jutott a történelem forgószelébe került tizenéves lány életében:

„Annyi mindent összeírtak rólam, ami nem valóság! Igazából csak egyvalakit tekintek férjemnek. Nelót. Tizenhat évesen költöztem Izraelbe az akkori párommal, akivel csak egy évig éltem. Danny Roth sem volt sokáig a társam. Brucktól még húszéves korom előtt elváltam. Nem akartam katonának menni Izraelben, csak azért kötöttem vele házasságot. De nem éltem vele egy percig sem. A nevét is csak azért hagytam meg, mert az igazi nevemmel, azzal, hogy Steinschreiber, egy darab könyvet sem tudtam volna eladni, annyira nehéz kimondani.”

A folytatásban aztán megfejtődik, honnan a könyvcím, mitől lehet gyönyörű a romlás? Íme, mit mond róla a kötet szerzője:

„Én nem ezt a címet adtam a könyvnek. Talán a magyar fordítótól vagy a kiadótól kapta. Nem tudom. A férjem mindig úgy érezte, hogy az adósom. Hogy nem tudja visszaadni azt, amit tőlem kapott. Nelo nekem a családomat, a hazámat jelentette. A fájdalmaimat neki meséltem el. Végre meghallgatott valaki. Ezért voltam olyan boldog. A háború után, hazatérve a lágerből, senki nem akart meghallgatni. Ezért kezdtem el írni. Így született meg a Ki téged így szeret. Azóta soha nem hagytam abba az írást.”

 Az előbbiekből értelemszerűen következik az a kérdés, hogy Bruck Edit vajon „nem azért kezdett el írni, mert senki nem akarta elhinni mindazt a szörnyűséget, amit a lágerben megélt?” A válasza elborzasztott engem, mert hihetetlen, de sajnos mégis igaz: „Nemhogy elhinni nem akarták, meghallgatni sem akartak. Egyáltalán. Ne hozzuk be Auschwitzot, nekünk is volt elég bajunk, mondták. Mintha az ugyanolyan baj lett volna, mint az, amit én éltem át.”

Annak köszönhetően, hogy a szeretett élettárs és annak családja számára a filmes világ jelentette a legtöbbet (Nelo Risi unokaöccse volt a neves operatőr Fernando Risinek, öccse pedig a César-díjas Dino Risi filmrendező volt), természetes volt az interjúalany számára, hogy a nagy olasz filmrendezők közül, személyesen majd’ mindenkit ismert, így Fellinit, Pasolinit Viscontit és Zeffirellit is, és mindannyiukról van egy-két szava. Közülük a legjobb véleménnyel az Országúton és az Édes élet rendezőjéről volt. Kapcsolatukra így emlékezett vissza: „Fellini itt lakott a közelemben. Gyengéd, kedves, túl édes férfi volt. Editke, drága, így hívott. Giulietta Masinával, a feleségével vásárolni jártam.”

 Az interjú fináléjában végül nemcsak azt tudjuk meg, hogy visszavágyik szülőfalujába és jó véleménye van a Soa-múzeumba került arcképéről. Azt is, hogy ma is ereje teljében érzi magát és kiváló a közérzete. Hisz ezeket mondta: „az életkedvem nem kopott. Zoomolok, interjúkat adok, iskolásokkal, egyetemistákkal tartom a kapcsolatot, mesélek a diákoknak. Minden napomnak értelme van.”