Megszólalt  a héten az Országútban Polgár Éva zongoraművész, amerikai egyetemi tanár, a tengerentúli Liszt-verseny társigazgatója és annak  a Carpathian Impressions triónak tagjaként, amelyik a New York-i Carnegie Hallban szakmai és közönségsikert kiváltva debütált, előadásukban pedig Liszt Ferenc, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Ligeti György és Kurtág György azon billentyűs darabjai csendülnek fel, amelyek közül a legtöbb a magyar népzenére reflektál, illetve a Kárpát-medence népeinek zenei hagyományait népszerűsíti – beszámolt az amerikai egyesült államokbeli előadói-oktatói tevékenysége részleteiről és vázolta további terveit.

A művésznő elmondta, miként jut el egy zebegényi zongorista lány egy finnországi kitérő után oda, hogy egy pályázat nyerteseként egyéni zongora szólóestekkel is bemutatkozhasson szintén a Carnegie Hallban, illetve Chicagóban, Los Angelesben és Washingtonban. Kitért arra is, hogy a koncertezés mellett a zeneoktatást is szívügyének tekinti és ezért Tennessee állam negyedik legnagyobb egyetemének, az East Tennessee State University zongora tanszékét vezeti, miközben azon dolgozik, hogy hidat építsen a magyar és az amerikai zenei élet meg az oktatás között.

Amit utóbbiakról elmondott az üzenetértékű: „Azt is érzem, hogy talán ez lesz az, ami a hazavezető útra terel… Szeretném majd ugyanis egyszer hazahozni a megszerzett tudást.”

Az elmúlt kétszáz év legfontosabb öt magyar zeneszerzőjének, így annak a Liszt Ferencnek, Bartók Bélának, Kodály Zoltánnak, Ligeti Györgynek és Kurtág Györgynek műveit mutatja be a jövő héten, Budapesten a Carpathian Impressions zongoratrió, akik közül hármat Erdély adott a zeneirodalomnak. Az ő bölcsőhelyeik, azaz Nagyszentmiklós az 1881-ben itt született Bartók Béla, Dicsőszentmárton az 1923-ban ott napvilágot látott Ligeti György révén, Lugos pedig annak okán, hogy ma 99 évesen is szerencsénkre köztünk levő Kurtág Györgyöt itt anyakönyvezték – nekik köszönhetően ott szerepelnek a világ összes zenei lexikonjában és bekerültek a modern zeneirodalom alapkiadványaiba.

A Bartók Béla 1945. szeptember 26-án bekövetkezett halálának 80. évfordulója alkalmából megrendezendő pénteki emlékkoncerten a három kivételes zongoraművész, Polgár Éva, Borbély László és Varga Gábor együttműködéséből született egyedülálló zenei formáció tagjai a Kárpát-medence rendkívül sokszínű zenéjét állítják majd a középpontba. Hogy ez mennyire így lesz, az könnyen kideríthető egy ide kattintással. Elég csupán egy felületes pillantást vetni a koncert programjára, és azon rögtön feltűnnek olyan zeneművek, illetve azokhoz kötődő improvizációk, mint az Este a székelyeknél és Román kolinda-dallamok (Bartók), Székely keserves és Székely nóta (Kodály), Csángó forgós (Ligeti) vagy Foszlányok egy kolinda emlékképéből (Kurtág).

A beszédes nevet viselő Carpathian Impressions trió, amely 2022-ben a világ legelismertebb hangversenytermében, a New York-i Carnegie Hallban robbant be a köztudatba, és amely olyan egyénileg is elismert művészekből áll, akik számos nemzetközi díjjal is büszkélkedhetnek, azt tűzte ki célul, hogy a Kárpát-medence zenei világát modern megközelítésben közvetítse a közönség felé. A formáció repertoárja a klasszikus zongora-művészetet ötvözi a népzenei improvizációk izgalmas világával. Polgár Éva és Borbély László előadásában az elmúlt kétszáz év legfontosabb magyar zeneszerzőinek így Liszt, Kodály, Bartók, Ligeti és Kurtág billentyűs darabjai csendülnek fel, amelyek közül a legtöbb a magyar népzenére reflektál. A rövid blokkokat Varga Gábor friss és innovatív megközelítésű, a régiónkban élő népek zenei hagyományait megidéző improvizációi kötik össze.

Annak a triónak kulcsszereplőjeként, amelyet a Carnegie Hall mellett a világ zenei életében olyan zászlóshajónak számító helyszíneken is, mint a washingtoni Kennedy Center és a Los Angeles-i Zipper Concert Hall hallhatott az amerikai közönség, Polgár Éva interjút adott az Országút számára Réfi Zsuzsannának. Ennek ismertetésével reményeim szerint jó szolgálatot tehetek a Maszol olvasótáborának.

A rengeteget dolgozó, lenyűgöző tehetséget birtokló és összeforrott csapatot alkotó három kiváló magyar zeneművész-csapat meginterjúvolt tagjára mindenekelőtt a világ legrangosabb koncerttermében történt debütálás utáni, a budapesti zeneakadémián történő közelgő bemutatkozás okán kérdez rá a beszélgetőtárs: a szeptember 26-i fellépés közönsége vajon klasszikus zenét hallhat-e majd vagy inkább improvizációt?

„Is-is”– hangzik a tömör válasz. Ezután természetesen nem marad el a bővebb indoklás sem: „A Kárpát-medence gazdag, ezeréves zenei örökségét modern és dinamikus módon akartuk bemutatni, így a klasszikus előadást népzenei improvizációkkal ötvöztük. Ezt a formációt a lemezkiadónk, a Hunnia Records hozta össze. Sokat gondolkoztunk rajta, mit lehet három zongoraművésszel kezdeni, hiszen Borbély László, Varga Gábor és jómagam vagyunk tagjai a Carpathian Impressions triónak. Akkor találtuk ki, hogy kétzongorás és négykezes műveket mutatunk be, az elmúlt kétszáz év legfontosabb magyar zeneszerzőit, így Bartók Béla, Kodály Zoltán, Liszt Ferenc, Ligeti György és Kurtág György művei is felhangzanak.”

A klasszikus darabokat felváltva és szólamokat átadva együtt is játszanak majd, kiegészítve mindezeket improvizációkkal – mondja el a művésznő, majd azt is hozzáteszi: különleges dinamikája lesz majd az estnek, mert az ismert daraboknak is új arcát mutatja. Persze azt se mulasztja megemlíteni, örömükre szolgál, hogy „a szép amerikai turné” után, amelyet mindenütt lelkesen fogadott a közönség és a szakma, szűkebb pátriájukban is bemutatkozhatnak, akárcsak az is, hogy a Carpathian Impressions hitvallásához híven és annak szellemében következik a régiós koncertezés is, aminek előbb a felvidéki Komáromi Jókai Színház ad helyet, majd a szlovén főváros, Ljubljana.

A folytatásból az derül ki, amire már hivatkoztam, azaz, hogy miként jut el egy zebegényi zongorista lány a tengerentúli egyetemi katedráig?

A nem mindennapos sorsalakulás meghatározó szereplője a zseniális zongoravirtuóz, Bogányi Gergely volt, akit Polgár Éva gyerekkorában követendő példának látott, és akinek a zongoratanárnő édesanyja szervezésében tizenhárom évesen cserediák lehetett abban a Finnországban, ahol a finn zeneakadémia ösztöndíjasaként a későbbi Kossuth-, Liszt Ferenc- és Prima Primissima-díjas világhírű magyar zongoraművész már ott tanult.

„A közös muzsikálás, a programok felejthetetlen élményt jelentettek, olyannyira, hogy a hazaérkezést követően elkezdtem finnül tanulni”– idézi fel a kezdetekről szóló élményeket az interjúalany, hozzátéve, innen egyenes út vezetett, ahhoz, hogy egyszerre jelentkezzen a budapesti Zeneakadémiára és a Sibelius Akadémiára Helsinkiben.

Annak ellenére, hogy csak a finn fővárosban járt sikerrel, nem törte le az itthoni kudarc. Arra, hogy miként élte meg ezt az első fiaskót és mi történt ezt követően, így emlékszik vissza: „Örültem, hogy az egyik felvételim sikerült. Bár nem volt könnyű feladat Helsinkibe költözni. Munkát vállaltam, egy családnál laktam, vigyáztam a gyerekekre, s közben jártam az akadémiára. Büszke voltam rá, hogy a saját lábamra állok, de azért az álmomról sem akartam lemondani, amit a budapesti Zeneakadémia jelentett, ezért ismét jelentkeztem, és másodszorra már sikerrel jártam. Így párhuzamosan végeztem a két egyetemet, itthon Jandó Jenőtől tanultam meg, hogy az ember lehet jó művész és tanár egyszerre, lehet a két hivatást magas színvonalon művelni.”

Helsinkiben a moszkvai Csajkovszkij Konzervatóriumban tanult nagyhírű szír Hamsa Al-wadi Juris zongorista és zenepedagógus lett a mestere, aki „az az orosz iskolára jellemző igazi, szívből jövő zongorázást mutatta meg”. Ezután következett a találkozás az Egyesült Államok egyik legismertebb és legelismertebb zongoratanárával, a Texasban tanító Ungár Tamással és ez eldöntötte az élete további alakulását: „Az ő hatására jelentkeztem először a nyári egyetemre, majd a University of North Texas doktori programjára. Közben egy helyi zeneiskolában tanítottam, s mellette az egyetemen tanársegédi állást is kaptam. Lassan elindultak a tengerentúli koncertjeim is. A texasi és kaliforniai felkérések határozott időre szóltak, utána több állásra is jelentkeztem, két-háromszáz másik aspiránssal, végül ma az East Tennessee State University zongora tanszakát vezetem.”

Emellett a Los Angeles-i Nemzetközi Liszt Ferenc Zongoraverseny társigazgatói posztját is megkapta, ami lehetőséget ad számára, hogy Liszt Ferenc művészetét jobban megismerjék az Egyesült Államokban.

Amit erről a versenyről, meg az abban játszott szerepéről elmond, azt csak a legnagyobb elismeréssel méltathatom: „Kétévente rendezzük meg, százhetven jelentkezővel, tizennégy tagú zsűrivel, számos kategóriával. A köztes esztendőkben pedig a győztesek koncertturnéira kerül sor. Nagy figyelmet fordítunk arra, hogy mindig legyen magyar művész is a bírálóbizottságban, s ahhoz is igyekszünk segítséget nyújtani – egy alapítványon keresztül –, hogy a magyar fiatalok is bemutathassák tudásukat a versenyen. Örülök, hogy így él a kapcsolat a budapesti Zeneakadémiával is, zenei híd született, s ennek én is részese vagyok, megtaláltam benne a feladatomat. S nemcsak a Liszt Verseny kapcsán érzem ezt. Korábban már egy amerikai Kodály-szimpóziumon is koncertezhettünk Csordás Klárával, népszerűsítve a mester zeneszerzői munkásságát, amelyet a tengerentúlon kevésbé ismernek, s bízom benne, hogy ennek is lesz folytatása. De említhetem az Amerikai Liszt Társaság éves konferenciáját októberben, annak a szervezői feladatait látom el, a témája: Liszt és a női múzsa.”

Végül, de nem utolsósorban hadd térjek ki a beszélgetésből arra a két dialógusra, amelyek egy olyan művésznek a konfesszióját tárja elénk, akinek egy dolog mindennél fontosabb. Ez pedig, az hogy ne tévessze a szeme elől, hogy honnan vétetett.

Az első, szívet-lelket megérintő vallomásában a következőkről számol be: „Van másfajta feladatom is, nyáron részt vettem egy oktatási-kulturális-gazdasági konferencián, amely szintén az amerikai–magyar kétoldalú kapcsolatokra épít, s úgy vélem, ez lehet a következő lépés. Szeretném, ha a debreceni, a szegedi egyetemnek is lennének kétoldalú amerikai kapcsolatai, s bízom benne, hogy jó együttműködéseket tudok kialakítani. Azt is érzem, hogy talán ez lesz az, ami a hazavezető útra terel… Szeretném majd ugyanis egyszer hazahozni a megszerzett tudást. De nem kötöm határidőhöz. Érdekes az amerikai modell, Texasban ezer hallgató járt a zenei szakra, Tennessee-ben négyszázötvenen vannak a hallgatóink. Izgalmas az ottani koncertszervezés, a mecenatúra, s az is, hogy milyen felkészültséggel érkeznek a világ minden tájáról a növendékek.”

Nem kevésbé rokonszenves az is, amit elmond a kétlaki élete alakulásáról, illetve arról, hogyan éli ezt a sajátos, élet hozta lehetőséget, aminek esélyét számára a tehetség és szorgalom együtt teremtette meg. 

„Sokfelé koncertezem a világban, de amikor tehetem, itthon is fellépek. Azért is szeretek hazajönni, mert az igazi zenei barátságaim mind itthon szövődtek, s velük tudom megélni legjobban a kamaramuzsikálást. Az amerikai állás jelenti a stabilitást, megadja azt a szabadságot, hogy bátran vállaljak itthon is számos felkérést. Igyekszem a tanítást és a koncertezést egyensúlyban tartani, ez az egyetemen követelmény is a tanároktól, s magam is azt érzem, fontos, hogy a növendékekkel a művészként megélt tapasztalatokat osszam meg.”