Megszólalt a héten a Magyar Nemzet Lugas rovatában Miklós Péter eszmetörténész, szegedi egyetemi docens és bemutatta Hatos Pálnak a Jaffa Kiadó gondozásában nemrég megjelent Hideg polgárháború – Csonka Magyarország születése, 1919–1922 című könyvét, amely történelmünknek azt az első világháborút követő években kiformálódott felemás, boldog-boldogtalan korszakát tárgyalja, ami Kun Béla bukásával indul, Horthy Miklós felemelkedésével folytatódik és Bethlen István hatalmának megszilárdulásáig tart.

Ez volt históriánknak az az időszaka „amikor - egy rezignált bölcs politikus szavaival - a korszak kérge még nem hűlt ki, és a jósok kétheti felmondásra sem mertek jósolni."

„A történelem nem olyan tudást ad, mint a matematika, a biológia vagy a fizika. Nem történelmet, hanem történeteket kellene mesélni. A múlttal való találkozás mindig tud újabbat és újabbat mutatni egy olyan dologgal kapcsolatban, ami egyébként megtörtént.”

Hatos Pál, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Közép-Európa Intézetének vezetője nemrég a történelem iránt érdeklődő békéscsabai középiskolás diákokkal találkozva válaszolt ezekkel a szavakkal arra a kérdésre, hogy „Miért jó történelmet tanulni?” A historikus ottani előadásának az apropóját az adta, hogy a közelmúltban jelent meg az 1919 és 1922 közötti, azaz a Tanácsköztársaság bukásától a Horthy-korszak megszületéséig tartó időszakról szóló könyve.

Nem volt véletlen, hogy e történelemkedvelő diákok által immár sokadjára meghívott egyetemi oktató nemcsak arról beszélt, hogy miért választotta a korábban óriási sikert aratott, az általam a Maszolon korábban bemutatott, Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és forradalom története, illetve a Rosszfiúk világforradalma– Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története kötetei után legújabb könyvének tárgyaként azt a néhány évet, amikor összeomlott Nagy-Magyarország és megszületett az ún. Csonka-Magyarország. Ekkor ugyan Magyarország függetlenné vált, de egyúttal azzal is szembesülnie kellett, hogy elvesztette területének kétharmadát és népességének felét, azaz megnyomorították a trianoni békediktátummal.

Ugyanis Hatos mást is akart abban a középiskolás közegben, ahol megkülönböztetten fontosak és egy életre kihatnak a hiteles információk: tudatosan arra törekedett, hogy friss, újszerű és színes történelemszemlélettel igyekezzen felvértezni a történelem iránt fogékony hallgatóságát, miközben érvekkel bizonyította, van értelme történelmet tanulni, azon kívül is, mert kötelező belőle érettségi vizsgát tenni. Ezért is demonstrálta hangsúlyosan: az előadás témája személyes történeteken keresztül válik érthetővé a diákság számára. 

Hadd elevenítsem fel a szóbahozott előadásából egy éppen a szűkebb pátriánk múltjából vett példázatát, mellyel azt érzékeltette, a hibákból lehet/lehetne tanulni, és így azokat nem kell/kellene újra elkövetni. Viszont tény és való: ezt az axiómát, koroktól függetlenül sokan, nagyon sokan nem vették, nem veszik figyelembe. Amivel így meggyőzi kívánta a gimnazistákat ékes bizonyítéka volt ennek a végzetes rövidlátásnak és egyben hadüzenet mindazok számára, akik Trianonért csak az első világháborút, meg a világégést közvetlenül megelőző évtizedeket okolják.

A történész elmondta: II. Rákóczi György erdélyi fejedelem a XVII. század derekán Báthory István nyomdokaiba szeretett volna lépni, meg akarta szerezni a lengyel koronát. Ezt azonban a törökök, tartva attól, hogy megerősödik, ellenezték. Az elbizakodott fejedelem, aki túlbecsülte saját és országa erejét, nem foglalkozott az oszmánokkal. Miután a lengyelektől vereséget szenvedett, Nagyvárad környékén a törökök is legyőzték 1660-ban, ő pedig alig 39 évesen belehalt az ott szerzett sérüléseibe. Nem lett tehát lengyel király, de az oszmán siker következménye lett az is, hogy felégették a magyar falvakat Nagyvárad és Kolozsvár között. Az elnéptelenedett vidékre pedig románok települtek be, aminek Trianon esetében lett aztán jelentősége – fogalmazott.

Most, mielőtt rátérnék az eheti cikkismertetésemre, melynek tárgya a Magyar Nemzetben a minap napvilágot látott Hatos könyv-méltatás, idézném egy másik megközelítését is a szerzőnek a hivatkozott előadásából, amivel sommásan összegezte, miről is szól a most megjelent munkája. Íme, az üzenetértékűnek joggal tekinthető mondandója:

„A Hideg polgárháború abból indul ki, amiben ma is élünk: ellenségként tekintünk arra, akire legfeljebb ellenfélként lehetne.  Amikor megszületett a független és modern Magyarország, polgárháborúban született meg. Ez a feszültség lecsendesedett, de a problémákat nem sikerült megoldani, a parázs pedig izzik továbbra is.”

 Hadd egészítsem ki az általa ott kifejtetteket, azzal, amit könyvében ekképp nyomatékosított: „A hideg polgárháború háború akkor is, ha már nem kíséri naponta újabb és újabb vérfürdő. A hideg polgárháború világában a barát és ellenség közötti emberi viszonyok a senki földjévé válnak. Veszélyes helyekké, mert nincs egyrészt-másrészt, a politika által birtokba vett területen csak a barát és az ellenség rideg perspektívája érvényes.”

Miklós Péter történész, szegedi egyetemi tanár a Csonka Magyarország születik – Hatos Pál művében nem hősöket kiált ki, vagy bűnösöket bélyegez meg című, mindannyiunkat e remek könyv olvasására ösztönző írását egy általános megállapítással indítja, aminek érvényessége megkérdőjelezhetetlen:

„Az egész huszadik századi magyar történelem nem csupán szakmai és társadalmi vitáktól tarkított eseménysorozat, de a közvélemény számára is érdekes. Így vagy úgy, de korunk emberének az identitását (kimondva-kimondatlanul, akarva-akaratlan) is megalapozó folyamat. Trianon, 1944–45, a német megszállástól a holokauszt borzalmain át a szovjet bevonulásig, 1956 vagy a rendszerváltozás momentumai egyaránt ezek közé tartoznak.”

Ezt követően tér ki arra, hogy Hatos könyvében egy olyan időszakáról ír a nemzeti históriánknak, mely „korban ugyan nem túl távoli, de napjainkban is érzelmeket – s annál kevesebb érdemi, tudományosan megalapozott vitát vált ki.”

Messzemenően igaza van a Magyar Nemzet szerzőjének abban is, amikor azt veti fel, hogy hiába kötődik a Trianonban 1920. június 4-én történtekhez megszámolhatatlanul sok publikáció, ezek között vajmi kevés az olyan, ami a tudományos elvárásoknak is maradéktalanul eleget tesz. Maga Hatos Pál is legalább félezer könyvet, tanulmányt ajánl a válogatott bibliográfiában – számolt utána könyvének egy másik recenzense, a vajdasági Szerbhorváth György, akinek amúgy gyilkos iróniájú sommás véleménye is van e „gazdag szakirodalomról” és persze tárgyilagos is, a most megjelent korrajzról:

A versailles-i Grand Trianon palotájának pár nagyterme se lenne elég ahhoz, hogy egymásra stócolhossuk az 1920-as békeszerződésre vonatkozó magyar szakirodalmat. Aminek a java inkább politikai pamflet, vagy épp szélsőjobboldali szitkozódás és átkozódás – főleg a zsidókra vonatkozóan, egy nemzetközi összeesküvést emlegetve. Hatos Pál új könyvében viszont arról ír, hogy Trianon egyik legfőbb oka az, ahogy az ország sorsával nem törődő, vagy önmagukat örökös vezetőnek tartó magyar politikusok viselkedtek a legnehezebb időszakban is.

A folytatásban Miklós Péter egyrészt rámutat, hogy a könyvszerző által górcső alá helyezett korszaknak a fókuszában azok a politikai, társadalmi, kulturális és gazdasági folyamatok állnak, amelyek döntő módon befolyásolták a trianoni Magyarország létrejöttét a Kun-Béla féle proletárdiktatúra összeomlásától az erdélyi születésű Bethlen István nevéhez kötődő konszolidációs időszak kezdetéig. Másrészt pedig kiderül: „a megalázott, kifosztott és részben megszállt ország számos társadalmi törésvonal terhe alatt volt kénytelen szembenézni az új problémákkal: az önálló diplomáciai szervezet létrehozásának kihívásától a négyszáz év után visszanyert nemzeti függetlenség megfelelő földolgozásáig.”

Persze, – teszi hozzá a cikkszerző – ez esetben egy olyan ellentmondás is tetten érhető, amelyet csak az akkori sajátos magyar viszonyok között lehet és kell értelmezni: „Az utóbbi dichotómiáját az adja, hogy az önálló Magyarország megszületése a történelmi magyar állam halálával következett be.”

Hadd tegyem hozzá, mert ezt is fontosnak vélem, hogy maga Hatos egy év elejei szókérésében így jellemezte ezt a kettősséget: „Megszületik egy független ország, amire – úgymond – vágytunk, amelyről Bocskai, Bethlen, Rákóczi, Kossuth szabadságharcai mesélnek: végre nem függünk senkitől! Mégsem tudtunk neki örülni, mert közben elveszett Nagy-Magyarország. Pontosabban az, amit Nagy-Magyarországnak hittünk.”

 „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország." – született meg a jelszó 1920 nyarán, s utána rögvest bekövetkeztek a gyászpompa, a harangsúgás és a nagy fogadkozások napjai. Ezzel indul be az a folyamat, amelynek során formálódik az a felemás, boldog-boldogtalan Csonka-Magyarország, amelyről már említést tettem a bevezetőmben, és amelynek mindennapjait nemcsak az ország szétdarabolásának fájdalmas emlékezete lepi be, hanem más, mélyebb törésvonalak is elhomályosítanak.

Óriási erénye a szerzőnek – és ki is jár ezért neki a recenzens dicsérete –, hogy kitér ezek legtöbbjére. Hogy mi minden kerül be ebbe a gazdag történések-tárházába, arról kapunk egy vázlatos ízelítőt a következő passzusban, melyet hiánytalanul közreadok:

Mint eddigi köteteiben, Hatos Pál e könyvében is roppant szerteágazó nézőpontokat és kutatási módszereket arányosan és egyszerre használva fogalmazza meg állításait (az irodalomtudományos értelmezésektől a történeti pszichológiai megközelítésekig, a politikatörténeti tartalmaktól a hétköznap- és társadalomtörténeti momentumokig.)

Eredeti, főleg már publikált forrásokra, szakirodalmi földolgozásokra, visszaemlékezésekre, korabeli sajtótudósításokra egyaránt támaszkodott. De olvashatunk könyve lapjain a walesi herceg, a későbbi VIII. Eduárd brit uralkodó budapesti kalandjairól éppúgy, mint a frankhamisítási botrányba keveredett ferences szerzetes, tábori püspök Zadravecz István nézeteiről, vagy a könyvtárigazgatóként jeleskedő, de forradalmárként és ideológusként vitatott emlékezetű Szabó Ervinről, illetve Tormay Cécile és Zichy Rafaelné ügyeiről, sőt a Fidesz 1990-es évekbeli ideológiai útkereséséről is. Roppant széles a könyv referenciatartománya, amely révén a szerző a mai olvasóhoz közelebb hozza a bő száz évvel ezelőtti történéseket.”

Cikkének fináléjában Miklós Péter azt tartja fontosnak kiemelni, hogy Hatos könyvében „nem hősöket kiált ki, vagy bűnösöket bélyegez meg (ennek következtében nem is adja a fekete/fehér, vagy a jó/rossz képletének megfelelően a kor leegyszerűsített értékelését), hanem ezek helyett értő és érzékeny módon számításba veszi a történelmi konstrukciók és az utókor ítéleteinek esendőségét is, számolva a történészi szakma megannyi buktatójával.”

A mindezekhez hozzátett plasztikus hasonlata is minden bizonnyal sokakat rávesz arra, hogy, ha már Trianonra kívánnak emlékezni, meg annak körülményeiről többet tudni, akkor ezt tegyék meg Hatos Pál alaposan dokumentált, ugyanakkor lebilincselően izgalmas és olvasmányos legújabb kötetével. Mert „A »korszak« – minden korszak – elgondolás, konstrukció eredménye, mely oly kényelmesen és hasznosan szolgál, akár egy túrabakancs, ha a múltunk erdejének járt és járatlan ösvényein elindulunk, de egyáltalán nem objektív valóság, nem maga a múlt.”