Egy hét magyarságpolitikai írásaiból (szept. 14–20.)
Hatos Pál: „Trianon nagyon fájt zsidónak és magyarnak egyaránt”.
Hadd kezdjük egy személyes vallomással: az idei év számomra igen jól kezdődött.
Ennek oka távolról sem az volt, hogy egy kellemesen sikerült óesztendő búcsúztató és újévköszöntő mulatozás után természetes a jó hangulat, s ilyenkor, lévén újév napja, az ember amúgy is hajlamos az elkövetkezendő 365 napra jókedvvel és bizakodóan tekinteni. Volt persze hagyományos eszem-iszom meg hagyományos vigasság is, de ezúttal másról volt szó.
A dolog háttérében ennél sokkal prózaiabb volt az indíték: a világhálón egy élménybeszámolóval felérő ismertetésre bukkantam akkor a mögöttünk hagyott esztendő egyik legjobb magyar könyveként méltatott kiadványról, Hatos Pálnak Az elátkozott köztársaság – Az 1918-as összeomlás és forradalom története címmel a Jaffa kiadónál november elején megjelent könyvéről. Lehet, hogy első látásra nem volt éppen a legszerencsésebb az időzítése a 444-es Herczeg Márk Az elátkozott köztársaság: a modern Magyarország a nagy véres káoszból született, és abba is halt bele címmel közreadott recenziójának, hisz egy ilyen napon vélhetően sokkal kevesebben lelik örömüket egy hírportál Kultúra rovatában böngészve s így felfedezve egy könyvnépszerűsítést, de nekem ez szerkesztőségi döntés akkor nagyon bejött.
Alig vártam, hogy beszerezhessem a kötetet, s szerencsémre ez viszonylag hamar sikerült is. Aztán ennek a 425 oldalas könyvnek az olvasása melyben Tisza István rendszerének bukásától követhető a históriánk az első Magyar Köztársaságot eredményező forradalmon át a Károlyi-féle külpolitika teljes kudarcán keresztül el egészen a proletárdiktatúrát meghonosító Tanácsköztársaság kikiáltásig. Végül arról is szó esett benne, hogy milyen emléke maradt az első népköztársaságnak, illetve a végére teljesen meghasonlott Károlyi Mihálynak, így messzemenően visszaigazolódtak a 444 újévi recenzens által lelkesen rögzítettek. Herczeg Márk nem túlzott nem ámított: a tudománynépszerűsítő munkákhoz képest is elbűvölő nyelvezettel megírt mű maradandó élményt nyújtott, róla valóban csak a legnagyobb elismeréssel lehet beszélni.
Tökéletesen igaza volt Hatos Pál kollégájának, az általunk e rovatban egykor szintén nagyra értékelt Ablonczy Balázsnak, az MTA Trianon 100 kutatócsoport vezetőjének is, aki az év legfontosabb történelmi könyvének minősítve az Az elátkozott köztársaságot, ekképp mondott véleményt róla még akkor, midőn az, a megjelenését követő nem egész egy hét alatt a Bookline sikerlistájának második helyén szerepelt: „Én már olvastam a kéziratot és elbűvölt: annyi anyagot mozgat meg és olyan csodálatos nyelven van írva, mintha Tóth Árpád ma is élne és történészkedéssel foglalkozna."
Visszatérve az újévi emlékezetes könyvbemutatóhoz, érdemes elmondani, mert fontos, hogy a 444 újságírója kiemelte, „a könyv nagy erénye, hogy végig tele van rengeteg apró érdekességgel, miközben a társadalom minden rétegében jelentkező változást megemlít.”
„A legélvezetesebbek azok a részek, – tette hozzá a recenzens – amikben a kellő iróniával mesélő Hatos Pál a későbbi nagy nevek kellemetlen emlékeit idézi fel: 1918 őszén ugyanis még rengeteg későbbi harcos szélsőjobboldali vagy antikommunista író, újságíró és politikus is lelkesedett a szocializmusért (Krúdy Gyula, Móricz Zsigmond vagy Szabó Dezső), és az akkoriban sokak szerint ígéretes átalakulásokkal kecsegtető Leninre is többen felnéztek, mint ahogy azt utólag szokás bevallani. (A bolsevik forradalom után sokan arra számítottak – még maga Károlyi is –, hogy egy mindent felforgató világforradalom fog bekövetkezni.)
A kavalkádban olyanok is felbukkannak, mint a későbbi Kilián laktanyában cipő után kutató 13 éves József Attila vagy a 14 évesen még büszke magyar Arthur Koestler. A 18 éves Márai Sándor pedig a Vörös Lobogóba írt lelkendezve Révai József Tizenegyedik ige című verséről, illetve ott volt a Kommunista Írók Aktivista és Nemzetellenes Körének alapítói között – ezekről élete végéig hallgatott. A kétarcú Kosztolányi Dezső pedig később nappal jobbról kritizálta a rendszert, este pedig a Nyugat íróival múlatta az időt.”
Ezekről a napokról szólva, jegyezte meg a figyelemfelkeltő kolléga, „amikor Horthy Miklós a hadügyminisztériumban munkáért kopogtatott, Hóman Bálint pedig szakszervezeteset játszott, aminek a nyomát később eltüntette” természetesen még sok mindenről is szót ejtett a kötet-népszerűsítő, beleértve azt is, hogy rámutatott: sikerkönyvében a történész számos bal- és főleg jobboldali körökben mindmáig mantrázott mítoszt tételesen cáfolt. Például azt, amit egy újabban kultúrkampfban jeleskedő ügyeletes megmondóember úton-útfélen makacsul hirdet, persze tévesen, miszerint az őszirózsás forradalom voltaképpen a szabadkőművesek puccsa volt. Ez a harcias egyén és elkötelezett Ady-lejárató, a jelek szerint képtelen tudomásul venni azt, amit Hatos Pál történelmi forrásokra alapuló érvekkel állít: igaz ugyan, hogy 1918 őszén „sok szabadkőműves volt a kormányban, de ez nem magyaráz meg semmit, hiszen a szabadkőművesség is többnyire inkább konzervatív-nacionalista volt, és a nemzetek páholyai között is voltak törések.”
Mindezeket azért kívántuk előrebocsátani, mert azt követően, hogy a Hatos Pál mű, ami – mint láttuk – úgy az olvasók, mind a szakemberek körében hatalmas sikert aratott és nem egészen egy év leforgása alatt minap már másodszor nyomták újra – annak szerzőjével a Neokohn című budapesti független, konzervatív-liberális zsidó hír- és véleményportál a héten „Trianon nagyon fájt zsidónak és magyarnak egyaránt” címmel mélyinterjút közölt, melyet, mert az hallatlanul érdekes és tartalomgazdag, jó okunk van ezúttal rovatunkban bemutatni. Az 1918-1919-ben néhány hónapot megélt (első) Magyar Köztársaságot elképesztő részletességgel bemutató kötet írójával a lap munkatársa, Hajdú Tímea beszélgetett el.
Kettőjük dialógusának már a felvezetője is előrevetíti: aki rászánja az időt ennek a mélyinterjúnak az olvasására, jól dönt, nem fog csalódni. Ugyanis olyan, gyökeresen új perspektívából ismerheti meg az akkor élők által is apokaliptikusnak ítélt időket amilyenből eleddig még nem volt lehetősége. Hogy miért apokaliptikus a jelzőnk? Jusson eszünkbe: a megkeseredett lakosság egy soha nem látott, pusztító háború után volt, mindenkit sújtott a nélkülözés, amit tetézett csak s béke első hónapjában, 1918 novemberében mintegy 51 ezer emberéletet követelő spanyolnátha, melynek aztán a végső mérlege egy bő esztendő leforgása alatt 120 ezerre emelkedett. S még mi mindenről értesülhet az érdeklődő ebből a remek opusból?
Íme:
„Az olvasó együtt futhat Kosztolányival az Astorián, jelen lehet Tisza értelmetlenül hősies utolsó pillanatainál, láthatja, ahogy Károlyi szembesül a franciák magyar ügy iránti közömbösségével. A könyv mesél a történelemről, a forradalomról, az elfelejtett parasztlázadásokról, az elmaradt földosztásról. Mítoszokat rombol, de nem ideológiai megfontolásból, hanem, hogy megmutassa a történelem jóval összetettebb, mint amivé az emlékezet vagy a politika leegyszerűsíti.”
Az interjú indító kérdése jogos és adódik a könyv címéből. Közismert, hogy a magyar kollektív emlékezetnek fehér foltját jelenti 1918 ősze, és az akkori forradalom históriája. Ezért is érdemes megtudakolni a kérdezőnek: miért véli úgy a kor avatott ismerője, hogy a modern magyar történelem 1918. október 31-én kezdődik? S ha így van, miért ítéltetett oly gyorsasággal felejtésre?
A válasz összetett, a felsorakoztatott érvekkel aligha lehetne vitatkozni:
„Vesztes ügyeknek ritkán van gazdája. Az 1918-as őszirózsás forradalom vesztes forradalom volt, sikertelen kísérlet a köztársaság, a polgári demokrácia megteremtésére és egyben a haza régi határainak megtartására. Ráadásul 1919. március 21-én dicstelen vége lett, a Tanácsköztársaság, a proletárdiktatúra kikiáltásába torkollott. Októbert és márciust pedig nehéz elhatárolni egymástól, s hajlok arra magam is, hogy alapvető egységben lássam e két forradalmat.
Azonban annak ellenére, hogy kevéssé ismerjük 1918 őszét, nem tud szabadulni tőle az emlékezet. Nem tud múlttá válni és ezért tartom kezdőpontnak. Tisza István meggyilkolása, Károlyi Mihály hatalomra kerülésének estéjén ma is feszültségeket ébreszt, s néhány éve hatalmas vitákat kavart szobraik „őrségváltása” a Parlament északi oldalán.”
Nagyon éles, személyekre kihegyezett mitológiák állnak szemben és mögöttük elsikkadt az a történelem, amiben akkor nagyon máshol húzódtak a mentális frontvonalak. Tisza István olyan népszerűtlen volt az akkori Magyarországon, mint Kádár János 1956 után.
A háborút valakinek a számlájára kellett írni s a bűnbakképzés mindig személyhez kötődik. Tisza elhivatott hatalmas egyénisége, hajolni nem tudó vasjelleme valósággal kihívta a nép széles körének gyűlöletét.
Ezzel szemben Károlyi Mihály népszerű volt 1918 októberében. Nagyon népszerű, de nagyon gyorsan el is vesztette ezt a népszerűséget. Bukása után hozzá lehetett kötni az országvesztés feldolgozhatatlan traumáját. Igaz, hogy a trianoni békeszerződést csak 1920. június 4-én íratták velünk alá, de a Károlyi korszak szűk négy hónapja alatt kevesebb, mint felére csökkent az ország területe.
Mindeközben elsikkad a történelmi valóság, elsikkad az a tény, hogy az Astoriánál, ami a forradalom központja volt, ott volt az egész magyar irodalmi elit Karinthytól Kosztolányiig, vagy éppen Máraiig, hogy az utolsó kisváros is a piros-fehér zöld mámorban úszott. Elsikkad az a tény, hogy senki nem sajnálta a királyt, senki nem sajnálta a monarchiát, senki sem sajnálta az Ausztriával kötött házasság felbomlását.
A köztársaság azonban a történelem szédületében született, nem valamifajta szerves fejlődés következménye volt, amit a demokratikus, vagy éppen baloldali erők megalapoztak volna.”
Az eddig legkevesebbet tárgyalt forradalmat – mint már utaltunk rá – belengi megannyi bal- és jobboldali mítosz. Utóbbiak közül, akárcsak a két világháború között, újabban mintha csúcsra járatódnának az antiszemita mítoszok. Érthető, hogy egy magát konzervatív-liberális zsidó hír- és véleményportálnak tartó lap számára megkülönbözetett érdeklődés mutatkozik az iránt: vajon az 1918/1919-et megelőző korok magyarországi antiszemitizmus különbözik attól a gyűlölködő hozzáállástól, mely végül elvezetett a zsidótörvényekhez? Vajon megfelel-e a valóságnak az a szintén újabban egyes hamis próféták által sulykolt régi felvetés, miszerint ekkor történt ebben egy fordulat?
Hatos Pál nem tagadja, ezeknek a nézeteknek a hirdetői sajnos ma gomba módjára szaporodnak Pannóniában. E szintén komplex kérdéskör mentén érvelve talál lehetőséget arra, hogy porig zúzzon olyan szánalmas „tudományos” megállapításokat, melyek szerint a szabadkőműves gyakorlatilag szinonimája a zsidónak. Ugyanakkor nem habozik megállapítani a letaglózó, de sajnos mélyen igaz diagnózist: „nem csak a politika legfelső szintjét torzítja az előítélet és a cseppet sem ártatlan felejtés.”
Lássuk mindezeket bővebben is kifejtve:
„Sajnálatosan sokan fogadják el ma is azt a tézist, hogy a magyarság és a magyar zsidóság dualizmuskori jó viszonya azért romlott meg, mert jött Kun Béla, meg a Tanácsköztársaság, ahol a vezetők döntő többsége tényszerűen zsidó származású volt. Egyrészt az antiszemitizmus mérgező búvópatakként a liberális Magyarországon is jelen volt, bár az állam szabadelvűsége nem tolerálta a zsidóellenességet. Az asszimilációs „paktum” – magyarosodás a jogegyenlőségért cserében – látszólag jól sikerült.
1917-ben Vázsonyi Vilmos személyében már olyan zsidó minisztere volt a monarchikus Magyarország utolsó kormányának, aki soha nem
tagadta meg zsidóságát. De zsidó származásúak nem csak ellenzéki újságírók lehettek, s nem csupán a bank és a kereskedelem világában érhettek a csúcsra. Az egyetemen, az irodalomban, a közigazgatásban, sőt, a tisztikarban is karriert csinálhattak, igaz, a közös hadsereg magasabb polcain a kikeresztelkedés kötelező volt.
Másrészt a zsidóellenesség jóval 1919-et megelőzően integráns része lett a konzervatív újjászületésnek. Gondoljunk egyébként olyan nagyszabású egyéniségekre, mint Prohászka Ottokár, vagy éppen a fiatal Ravasz László.
A Károlyi korszakhoz meg a Tanácsköztársasághoz odatapad ez a bélyeg, hogy „szabadkőműves zsidó”. Nos, a Monarchia Magyarországának első miniszterelnöke Andrássy Gyula gróf is szabadkőműves volt, az utolsó miniszterelnöke Wekerle Sándor szintén szabadkőműves volt. Egyik se volt zsidó, és Károlyi se volt szabadkőműves, a Károlyi forradalom győzelmekor viszont azonnal menekülnie kellett Vázsonyinak és a rabbi-fiúból lett miniszternek, Szterényi Józsefnek.
De nem csak a politika legfelső szintjét torzítja az előítélet és a cseppet sem ártatlan felejtés. Keveset gondolunk rá, hogy Felvidék területén, főleg az északi és keleti megyékben magyarság és zsidóság egyet jelentett. Nem egy településen a magyarok a zsidók voltak.
1918 őszén ők magyar nemzetőrséget szerveztek, és sokszor fegyveresen álltak ki a területi integritás mellett. Ezzel a bevonuló csehek számoltak is és igyekeztek antiszemita érzéseket kelteni a magyarok és zsidók ellen. A holokauszt gyászfátyolán át nehéz meglátni, de 1918 ősze a magyar-zsidó sorsközösség szép és tragikus pillanata a fenyegetett végeken. Tehát Trianon nagyon fájt zsidónak és magyarnak egyaránt.
Egyáltalán ahhoz, hogy „Szent István Birodalma” működő valóság lehetett a szlovák többségű felvidéki területeken, a mai Kárpátalja városaiban, Munkácson, Nagyszőlősön, az ott élő zsidóság magyar hazafiassága kellett. Ők finanszírozták a helyi magyar kultúra intézményeit és ők is voltak jórészt a fogyasztói.
A történész felelőssége, hogy az emlékezet leegyszerűsítő, sőt, sokszor meghamisító perspektívájából visszatérjünk a kortárs perspektívák sokféleségéhez.
1919 őszén a magyar politika antiszemita fordulatot vett, és ennek az első megnyilvánulása nem a „numerus clausus” volt, hanem az, hogy a Nemzeti Hadseregbe zsidók és szervezett munkások nem léphettek be. Ez Horthy Miklós fővezér 1919 szeptemberében kiadott rendelete volt. Annak ellenére, hogy Szegeden annak az ellenforradalmi tiszti századnak, amely elfoglalta a vörös laktanyát 1919. május 6-án, 22 tisztjéből 20 zsidó volt. A szegedi zsidó hitközség nagylelkű áldozatai nélkül nem lett volna fegyvere a magyar nemzeti gondolatnak 1919 tavaszán, mikor az ország nagy részén a kommün diktatúrája dühöngött.
A történelem csupa lehetőségből áll, csupa elnémult vagy elmúlt jövőből. Lehetett volna a proletárdiktatúra ellen megszervezett ellenforradalmi rendszer egyfajta megújítása annak a konzervatív szabadelvű rendszernek, amit a Monarchia összeomlása maga alá temetett. De nem az úriemberi világ tért vissza az elvtársak rémuralma nyomán, hanem jött a gyilkos antiszemitizmus.”
Az elátkozott köztársaság kötetben a szerző kitér arra is, hogy 1918-ban Budapesten impozáns számú galíciai menekült tartózkodott. Ennek alapján jogosan merülhet fel a kérdés, mennyire volt tapasztalható az akkori Magyarországon az a jelenség, aminek valóságos irodalma lett Angliában és az Egyesült Államokban, az ottani keserű korábbi tapasztalatoknak köszönhetően. Nevezetesen arról van szó, hogy a vallásosabb és szegényebb kelet-európai zsidóság megjelenése nyomán vajon a magyar fővárosban is fellángolt ekkortájt az idegengyűlölet?
A történész véleménye szerint minden bizonnyal így történt, hisz erre utalnak is források. Mi több, arra is van bizonyíték, hogy ezeknek a feszültségeknek a tompítása, illetve az esetleges erőszakos cselekedetek megakadályozása érdekében az akkori magyar kormány határozottan kívánt fellépni s tette is a dolgát:
„Ha egy háború tépte országban megjelennek a menekültek, az mindig társadalmi konfliktusokat okoz. Különösen, ha láthatóak voltak, és a menekült galíciai ortodox zsidó családok százai nagyon is láthatóak voltak: öltözékükben, megjelenésükben, nyelvhasználatukban élesen elkülönültek az asszimilált, budapesti zsidóságtól. Igen, voltak ellenérzések, akár a zsidó származású értelmiségi emberek részéről is.
Ellenben a végóráit élő szabadelvű magyar állam mindent megtett azért, hogy ne forduljanak elő pogromok. Wekerle miniszterelnök 1918 augusztusában levelet intézett az ország összes főispánjához, amelyben nyomatékosan felhívta a figyelmet a felekezeti izgatások megfékezésére.”
Visszatérve a Trianon-kérdéshez, a továbbiakban az interjú során sikerül tisztázni egy másik hamis mítoszt is, melybe ma Aknaszlatinától Vancouverig sokan hisznek. Közkeletű vélekedés szerint ugyanis, amit sajnos sok történelemtanár is oszt manapság is, diákjait ezzel sajnos félrevezetve, hogy nem történt volna meg az ország feldarabolása, amennyiben Magyarországnak sikerül 1918-1919-ben egy ütőképes hadsereget felállítania. Ez ügyben is van a történésznek határozott véleménye és nem habozik rögvest rá is mutatni: ez a megközelítés dilettáns értelmezése a történteknek, légből kapott fölösleges illúziókeltés, nyakatekert legendagyártás és nélkülöz minden alapot:
„Amit elfelejtünk, az az, hogy négy és fél év világháború után voltunk. A magyar parasztság nagy része a fronton vérzett, kifáradt, nem akart senki sem harcolni.
Nem csak Babits szerette volna hogy „legyen vége már”, nem csak a fiatal király őszült bele a piavei csatavesztésbe, szerte az Alföldön és a Dunántúl azt mondták az egyszerű földművesek a toborzóknak, hogy menjenek a gazdagok harcolni, menjenek a felmentettek küzdeni, mert ők már eleget véreztek.
A minden megfontolást felborító békevágy volt az, ami miatt a hadsereg katonái nagy részben rendezetlenül ömlöttek haza a frontról. Azt is hozzátehetjük, hogy a Károlyi- és Linder-féle fegyverszüneti kérés megóvta az olasz fronton levő hadsereg döntő részét attól, hogy olasz fogságba kerüljön.
Akik rendben, fegyelmezetten tértek haza – a frontalakulatok kb. egyharmada –, azok megértették, hogy ez a legbiztonságosabb módja a rég nem látott otthon mihamarabbi viszontlátásának. Mert a hazatérés útja hirtelen ellenséges területté vált vidékeken keresztül vezetett. A széteső Monarchia szlovén, osztrák, horvát vidékein mindenütt vadnyugati körülmények uralkodtak, s nem volt jó valuta a magyar szó. Például Bécsben gyilkoltak magyar katonákat csak azért, mert az éhező bécsiek a magyarokat tették felelőssé a háborús Bécs nyomoráért.
A rendetlenül vagy rendben hazatért katonák nem akartak harcolni, dühösek voltak, mert látták, hogy az asszonyt kizsigerelte a háború, a jegyző vagy a hadi szolgálatot szerencsésen megúszó szomszéd. Egyszerűen nem létezett olyan katonaság, amelyből ütőképes hadsereget lehetett volna szervezni. Ráadásul katasztrofális volt az anyaghiány és az energiahiány. Akadozott a vasút, nem volt szén, nem volt étel a fronton.
A hivatalos emlékezet Trianont állítja középpontba. Ez jogos és fontos. Mégis árnyékba borítja a nagy háború felfoghatatlan pusztítását, több mint hatszázezer katona halálát idegenben, hideg mocsarakban, az egymillió meg nem született gyermeket, a felfordult otthonok százezreit.
A magyar emberek tragikus emlékezete némán figyel minden falu főterén a templom előtt. A sok Szabó, a sok Kovács ott van felírva, akik elestek az első világháborúban. Óriási pusztítást végzett a háború, néha azon csodálkozom, miért csodálkozunk, hogy nem akartak utána katonának állni. Nem a nemzeti újjászületést, hanem békét, családot és egy kis darab földet szerettek volna. Házasodtak. Lakodalom volt minden utcában, ahogy Móricz Zsigmond megírja.”
Mindezek hallatán a tudós-történész beszélgetőpartnerében felmerül a kérdés: mi okozhatta, hogy Trianon annyira váratlanul érte a magyar társadalmat? Majd továbbgondolva ezt az ódiumot a magyar történelem más sorsforduló, rá is kérdez azonnal: netán nemzeti tulajdonság lenne az, hogy a magyar társadalmat majd’ mindig sokkolják a történelmi fordulatok? Mi mindig fáziskésésben lennénk, mi miért nem tudunk soha sem felkészülni?
Hatos Pálnak erre is van magyarázata. Amit már tíz esztendővel az őszirózsás forradalom előtt Ady az Akik mindig elkésnek-jében három strófában oly érzékletesen megfogalmazott a líra eszközével, az így hangzik a történészi érvelésben:
„A magyar közvélemény külpolitikai előrelátásának krónikus deficitje, eddig kellően nem hangsúlyozott problémája a történetírásnak. Ahogy a diplomáciát csinálók csődje is. Van viszont jó pár mentő körülmény. Az Osztrák-Magyar Monarchiában Magyarország nem űzhetett önálló külpolitikát. A Monarchia sok tekintetben olyan volt, mint manapság az Európai Unió, tehát nem lehetett kizárólagosan nemzeti érdekérvényesítést folytatni.
A másik, hogy nem is nagyon volt választás. Tisza István, aki belement az első világháborúba, végig azzal a tudattal tartott ki, hogy a német győzelemtől sem várhatunk túl sok jót. Bár tárgyalt a románokkal és a szlovákokkal, sem ő, sem más nem akart szembesülni azzal a magyar közvéleményben, hogy a nemzetiségek, főként a románok, mennyire elidegenedtek a magyar állameszmétől.”
A mélyinterjú záró dialógusában terítékre kerülő kérdés tisztázásának igényét a monográfia egyik olyan tényközlése teszi indokolttá az interjúkészítő számára, mely szerinte bővebb magyarázatra szorul. A történész nem kertel, nem kerüli meg ezúttal sem a választ. Hogy miként teszi, azt megismerhetjük a párbeszéd utolsó kérdezz-felelekjéből:
„A könyvben írja, hogy a „Kommunisták Magyarországi Pártja 1918 novemberében alakult meg, és ahogy fogalmaz, az „alapítók többségükben fiatalok voltak és zsidók vagy zsidó származásúak”. Mit gondol, mi az oka, hogy olyan sok zsidó fiatal csatlakozott a kommunistákhoz?”
Ez egy érvényes kérdés, bár nehéz a válasz rá. A kommunizmus bizonyos értelemben zsidó ügy, de nem zsidó felelősség. Könyvtárnyi irodalma van annak, hogy miért csatlakozik egy szekuláris világmegváltást ígérő szektához annyi családjával és a vallásos hagyománnyal szembeforduló zsidó fiatal. Messianisztikus affinitás, az üdvösség útját kikövezni meghívottak kiválasztottság tudata, és még sokfelé tapogatózhatunk válaszokat keresve.
A kommunizmus vallásos erejű felszabadulás-ígérete és egyetemessége: a nőnek, a proletárnak, minden megalázottnak és megszomorítottnak egy olyan örökké el nem múló korszakról, ahol minden és mindenki egyenlő. Ahol a boldogság is majd egyenlő módon lesz kiosztva zsidónak, nem zsidónak.
De a kommunizmus – ismétlem – nem zsidó felelősség. Már csak azért sem, mert a zsidóság döntő többsége soha nem lett kommunista. 1919-ben sem. Sőt, a vörös terror áldozatainak jelentékeny része zsidó volt. Arányszámán jóval felül.
A szegény galíciaiakat a Tanácsköztársaság „zsidó” vezetői deportálták Budapestről. A Tanácsköztársaság ámokfutása, az esztelen kommunizálás, a magántulajdon felszámolására tett anarchikus kísérlet, amely gyakorlatilag szabad rablások sorozata volt, szintén a zsidó polgárságot érintette.
A generációs frusztráció kérdése viszont kevéssé figyelemre méltatott tényezője az egész szerencsétlen korszaknak. Forradalomnak és ellenforradalomnak, zsidó és nem zsidó fiatalnak egyaránt. Az apákkal szembeni kíméletlen fiúi lázadás. Divatos volt az a gondolat, hogy az idősek elrontották, egy rohadt liberalizmust hoztak létre, egy rohadt demokráciát hoztak létre tele korrupcióval. A múlt korrupciójával szemben a fiatalság tabula rasát akart. Ki vöröset, ki fehéret. „Olyan nagyszerű érzés forradalmárnak lenni” – mondta a szegedi ellenforradalmat és antiszemitizmust szervező Gömbös Gyula egy katonatársának, amikor az arról érdeklődött, hogy miért vállalkozott a kalandos életre.
Az ilyen elfelejtett részletek miatt fontos a történelemmel foglalkozni. A múltunk akkor is hozzánk tartozik, ha nem veszünk róla tudomást. Az, hogy valójában mi is történt, azt nem tudhatjuk meg a történelemből, mindig töredékes a felfedezésünk, a tapasztalatunk. Nem baj. A bizonyosságról lemondhatunk, de a múltról nem.”