„Mutassuk meg, tudunk együtt élni!” – Cristian Teodorescu interjú a Mandinerben a románságról és a magyarságról.

Megszólalt a héten a Mandinerben Cristian Teodorescu és a Mutassuk meg, tudunk együtt élni! címmel megjelentetett interjújában elmondta az őt kérdező Sólyom Istvánnak, miként éli meg román, illetve magyar identitását, kettős azonosságúként hogyan értelmezi Erdély és Románia folyamatait, valamint azt is, milyennek is látnak bennünket, magyarokat a románok. Ezek mellett kifejtette, hogy miként vélekedik az utca emberének, illetve a politikusoknak a hozzáállásáról a román-magyar együttélést illetően, majd azt is, hogy ennek az együttélésnek a szekerét hogyan lehetne előrébb lendíteni. Nem titkolta, hogy egyre bosszúsabb is, s erre pedig sajnos jó oka van: „Románia nem becsüli mindazt, amit 1918-ban megkapott, és én ezzel nem tudok egyetérteni.”

„Tudom, hogy nehéz a múltat elfogadni. Néha még a jelent is. Ezért tettem nyilvánossá a véleményem, hátha lesz, aki meghallja és meghallgatja, s ráébred, hogy tud ezzel azonosulni.”

Ezekkel a szavakkal kommentálta egyik olvasójának az elismerő véleményét Cristian Teodorescu, román-magyar vegyesházasságból származó marosvásárhelyi újságíró, a Punctul hetilap és online portál kiadója, amikor a saját lapjában június 10-én románul és magyarul egyszerre megjelentetett Még meddig néztek hülyének bennünket? Románok a magyarok ellen című, az emlékezetes úzvölgyi provokáció okán megírt kifakadását utóbb, mások mellett a sepsiszentgyörgyi Háromszék is közreadta.

A székelyföldi kommentelő a „nehéz múlttal” és a nem kevésbé „nehéz jelennel” való felelősségteljes szembenézését méltányolta az együttérzés és a „lelkiismeret hangján” megszólaló Teodorescunak. Ezt a hozzászólást, akárcsak a megannyi hasonló bátorító üzenetet, melyek bejegyzői közt voltak egyaránt magyarok és románok, a kettős identitását nyíltan felvállaló marosvásárhelyi újságíró-szerkesztő jólesően nyugtázva hálásan megköszönte.

A hivatkozott olvasónak messzemenően igaza volt, hiszen az akkori felfokozott hangulatban, amikor a bukaresti televíziók döntő többségében tetőfokára hágott a magyarellenes hangulatkeltés, a nyomtatott és elektronikus román sajtóban pedig hemzsegtek az ellenünk uszító írások, Cristian Teodorescu bátor kiállása előre mutató fegyverténynek számított. Általa egy reményt keltő, erőt adó tiszta hang szólalt meg, mely némiképp visszaadhatta az elbizonytalanodók hitét és elhessegethette a kételyt, hogy tájainkon esélytelen a megnyugtató román-magyar együttélés. Rácáfolt arra a lélekromboló sok-sok évtizedes tapasztalatra, hogy végső soron mindig a sanda szándékúaknak áll a zászló, majd’ mindig a gyűlölködők a nyerők, ők döntik el, hogy miként alakuljon az országos közbeszéd, a többség hozzáállása mihozzánk. Teodorescu őszinteségéhez, hitelességéhez kétség nem férhetett, már csak azért sem, mert így indította az akkori szókérését:

„Román vagyok. Nemzeti érzelmeim azonban szembemennek a napokban divatba jött nacionalizmussal. Vegyes családba születtem és nőttem fel, magyar édesanyával, román édesapával. A családban románul beszéltünk, iskoláimat román nyelven végeztem, és ortodox vallású vagyok, amit nem gyakorlok aktívan. Összes gyerekkori vakációmat a Nyárádmentén töltöttem, „falun”, Karácsonyfalván és Csibán, az akkor még teljesen magyar falusi környezetben. Ráadásul 3 évesen jóformán nem is tudtam románul, hiszen akkoriban a szülők a gyerekek születése után 3 hónappal visszatértek a munkába, úgyhogy engem nagyszüleim neveltek.”

A kettős azonosságát jótéteménynek, sőt az élet ajándékának tartó zsurnalisztának egyszerre két nyelven közzétett akkori pamfletje hatalmas visszhangot váltott ki szűkebb pátriánkban, nem utolsósorban azért is, hiszen felolvasták egy rádióadásunkban is. E szókérésének híre ment az országhatáron túl is, a Mandinernek köszönhetően azt megismerhette a magyarországi közvélemény is.

Néhány nappal ezelőtt a Mandiner, mely tegnap óta nyomtatott, elegáns kivitelben, hetilap formátumban is megjelenik (főszerkesztője Szalai Zoltán, a rendszeres szerzők között szerepel Böjte Csaba is, aki már az induló lapszámban is publikált, a magazin önálló Külhon rovatában pedig hétről-hétre kötelezően jelen lesz a határon túli magyar-tematika) – fontosnak ítélte, hogy egy nagyinterjút közöljön Cristian Teodorescuval. Ezt a megszólalást, úgy vélve, hogy az abban foglaltak okán joggal tarthat igényt a Maszol olvasóinak az érdeklődésére, kíséreljük meg az elkövetkezendőkben bemutatni. Tesszük ezt még akkor is, ha jól tudjuk, ez törekvésünk legfeljebb csak részben sikerülhet. Az ok objektív, szándékainktól független: a Mandiner kolozsvári munkatársa, Sólyom István által készített mélyinterjú hallatlanul terjedelmes.

Mindezeket előrebocsátva, lássuk kicsoda is Cristian Teodorescu és hogyan vélekedik románokról, magyarokról, Erdélyről és Romániáról, jelenről és jövőről, mulasztásokról és lehetséges tennivalókról, felelős román politizálásról, illetve – mert sajnos ez inkább szerinte a jellemző – annak hiányáról. Esetleges félreértéseket elkerülendő, közbevetőleg hadd jegyezzük meg: ő nem tévesztendő össze a vele azonos nevű dobrudzsai remek regényíróval, a magyarul is olvasható Medgidia, a hajdani város című 103 elbeszélésből álló varázslatos történetfüzér szerzőjével, melyet a kritikusok az 1989 után megjelent egyik legérdekesebb romániai regénynek tartanak.

Aligha meglepő, hogy a beszélgetés elején mindenekelőtt szó esik Cristian Teodorescunak júniusi megrendítő vallomásáról, amikor az úzvölgyi katonatemetőben történtek után kötelességének érezte, hogy megszólaljon. A dialógus felvezetőjeként megismerhetjük az Úzvölgye kapcsán közzétett „nyílt levelének” legfontosabb tételét:

„Miért kellene – jóérzésű embernek gondolom magam – eltűrjem azokat a hazugságokat és visszaéléseket, amit egy román nemzetiségű csoport félresiklott nemzeti érzelemtől vezérelve skandál: »öljük meg a magyarokat« vagy »menjetek haza«? Én nem akarok senkit megölni, ez az ő hazájuk is, a mi hazánk is.

Őszintén: szeretem a magyarokat. Szavatartóbbak, műveltebbek, és jellemesebbek nálunk. Individualistábbak és céltudatosabbak. Őszintén: szeretem a románokat. Lelkesebbek, megértőbbek, vidámabbak és önfeledtebbek. Összetartóbbak vagyunk. Őszintén: szeretem Erdélyt. A legszebb és az otthonom. Hegyeivel, völgyeivel, tavaival, mezőivel és csodás legelőivel. Román falvaival, magyarok által alapított városaival és szász erődítményeivel. Sajátos varázserővel, amit Svájchoz hasonlítanak. Miért tegyük tönkre, ami szép? Miért nem tanuljuk meg egymástól, amit lehet, és miért nem abban versengünk, hogy melyikünk tud többet, jobbat hozzáadni a közös életterünkhöz? Miért vagyunk vevők a manipulációra és a barikádok építésére? És mégis még meddig néz bennünket hülyének a Román Állam?”

Amit ehhez, most utólag hozzátesz, csak megerősíti bennünk a korábban általunk elmondottakat: a marosvásárhelyi Punctulban közzétett kvázi-kiáltványban egy bizakodó véleményformáló akart megszólalni, aki tudatában van, hogy az a magyarellenesség, mely az Úzvölgyében megnyilvánult, nem a román honfitársainak természetes „veleszületett” hozzáállása, az mindig a hatalmi tényezők, a tudatos bajkeverők mesterséges szításának a következménye.

Az a riporteri kérdés, hogy inkább székelyföldi vagy Maros megyei románnak tartja-e magát, némi tűnődésre készteti. A töprengését ekképp önti szavakba:  

„Biztos vagyok abban, hogy Székelyföld létezik azok számára, akik úgy éreznek, Székelyföld egy szimbólum. Nem vagyok történész, de egyértelmű, hogy történetileg nagyon sok minden elmondható Székelyföldről, és ezt nagyon jó dolognak tartom.

Székelyföld egy létező szimbólum és érzem is a székelyföldiséget, de számomra ez az egész Székelyföld-kérdés csak az utóbbi időben vált kézzelfoghatóvá. Román iskolába jártam, a nagyon korai magyar gyökereim így kissé háttérbe szorultak, ráadásul 1989 előtt nem igazán volt beszédtéma ez. Az is világos, hogy a magyar közösség számára ez egy létező, valós dolog, érzem a szellemét és szellemiségét, de érzelmileg nem kötődöm hozzá. Bátorítom azt, hogy egy régió rendelkezzen saját identitással, hisz' erre építeni lehet, csak ezt sokaknak el kellene fogadni. Itt a sok vagyon, amit Románia 1918-ban megörökölt, hisz' nemcsak egy területet kapott, hanem természeti kincseket, épített örökséget és egyebeket. A nagy problémát az jelenti, hogy Románia nem becsüli mindezt, és ezzel nem tudok egyetérteni.”

A román-magyar vegyesházasságból származó interjúalany magát románnak vallja, miközben értéknek, az élet adta szerencséjének és erénynek ítéli a kétnyelvűségét, a kettős kötődését. Hogy végül miért nem kettős identitásúként és nem is magyarként szocializálódott, az valójában kevésbé a családi körülményeknek tudható be. Amit elmond az édesanyja, egy Nyárád menti magyar lány kényszerű iskolaválasztásáról, meg arról, hogy olykor a szülők úgy gondolták, „románként több az esély a boldogulásra”, az korántsem volt egyedi jelenség. Kár is lenne tagadni, a Ceauşescu-féle nacionálkommunizmus annakidején „tette a dolgát”, és sajnos nem is sikertelenül.

„Nem én döntöttem erről, minden a családból jött. Édesanyám Karácsonyfalván született, színmagyar közösségben, ott is járt iskolában. Az általános iskola után a kereskedelmi líceumban szerette volna folytatni a tanulmányait, viszont nem volt magyar nyelvű oktatás, ezért bevállalta a román nyelven való továbbtanulást úgy, hogy alig beszélte a nyelvet. Ez az időszak nagyon emberpróbáló volt számára, és azt a következtetést vonta le belőle, hogy az ő gyermekével ez nem fordulhat elő. Ezt már akkor elhatározta, amikor nem is ismerte édesapámat.”

Az interjúkészítő újabb kérdésével a gyerek Teodorescu kettős kötődése megélésének diákkori tapasztalatairól érdeklődik: volt-e szűkebb környezetében gond abból, ami elmaradhatatlan egy vegyes házasságból származó fiatal számára, aki „magyarnak nem elég magyar, románnak meg nem elég román?”

A válasza önmagáért beszél. Ami pedig a legfontosabb: egy látszólag hátrányos helyzet, valójában számára tulajdonképpen előnnyé kovácsolódott. Mert azt ugyan éreztették vele a román elemi iskolában, hogy nem tud olyan jól románul, más az akcentusa, másképpen fejezi ki magát, mint a többiek, viszont az, hogy délelőtt az iskolában román közegben volt, ezt követően pedig a napja magyar közösségben folytatódott, feledtetni tudta egy túl agilis román tanárnő ellenséges viszonyulását. Mint mondja: „Nem szenvedtem e miatt, sőt, nagyon sokat nyertem.”

A családi háttérről történő tudakozódások után következik a cseppet sem kímélő újabb kérdésfeltevés, ami felfogása, krédója megvallására kötelezi az interjúalanyt. Cristian Teodorescu nem köntörfalazó típus, nem habozik kifejteni, hogy szerinte kié is tulajdonképpen Erdély?

„Erdély azoké, akik lakják, az itteni embereké. Persze több válasz is lehetséges, hisz' nagyon összetett kérdésről beszélünk. Politikailag és közigazgatásilag jól tudjuk, mi a helyzet. Száz éve itt Románia van, ezzel kell élni. Ugyanakkor azt is látom, hogy a magyar közösségben jelen van és épül egy pozitív büszkeséget magába foglaló attitűd, amit valahogy nem mindig éreztem, és ennek a románságban is helye lenne. Valamilyen mértékben jelen van, hisz' korábban soha annyi, a történteket elítélő román véleményt nem hallottam, mint az úzvölgyi katonatemetőben történtek kapcsán.

Még gyerekcipőben jár, de a románságban is kezd megjelenni a másik iránti tisztelet tanúsításának igénye, hisz' együtt élünk, nem szabadna ilyesmit tenni, ha békében akarunk élni egymással.

Valahogy ezt a magyarságban inkább látom, ezt a jó irányba mutató intelligens büszkeséget. Úgy érzem, hogy ez épülőben van, erre lenne a leginkább szükség Erdélyben, hogy megmutassuk: mi együtt élünk és tudunk is együtt élni. A politikusoknak pedig nem lesz más választásuk, mint tudatosítani ezt és felvállalni, hogy mi itt együttműködünk. Az első házasságomból két román gyermekem van, a mostani, második házasságomban pedig nemrég született meg a gyermekem, aki magyar lesz. A családban is magyarul beszélünk, a feleségem nagyon sokat segített a magyar szempont megértésében. Az is sokat jelentett, hogy a családomnak falun élő tagjai nagyon érdekesen gondolkodnak, és más szinten közelítenek dolgokhoz. Erre szintén az utóbbi években jöttem rá.”

Egy olyan kettős kötődésű marosvásárhelyi független közvélemény-formálóval elbeszélgetve, mint hősünk, értelemszerűen felmerül: azzal a munícióval, amit otthonról hozott, miként látja városában a román-magyar együttélés esélyeit, s azt is, miként alakul ez az együttlétezés a legszűkebb környezetében, a családjában. Úgy véljük, az interjú következő három kérdése/felvetése és az arra adott válaszok, e téren kellő eligazítással szolgálnak.

„A legtöbb önhöz hasonlóan gondolkodó román embernek napi szintű kapcsolata van a magyarokkal, sok esetben családi kötelékek is erősítik ezt a kapcsolatot.

A marosvásárhelyi románok harminc százalékának van valamilyen szintű kapcsolata a magyarokkal. Úgy látom, hogy a románok és a magyarok is rendelkeznek bizonyos életelvekkel, melyeket, ha közösen le tudnak tenni az asztalra, hogy ezt és ezt akarják, az itteni politikusoknak nem lesz más választása, minthogy napirendre tűzzék és képviseljék ezeket. Kissé utópisztikus gondolat, de valahol el kell kezdeni.

Jelenlegi családjában felmerül a gyerekek esetében a nemzetiségi kérdés?

Előző házasságomban nem merült fel kérdés, román feleséggel egyértelmű volt, hogy román család lesz. A mostani feleségem magyar, és amikor az utcán megismerkedtünk, indulásból magyarul szóltam hozzá. Fel sem merült bennem, hogy gondolkodjak, miként szólítsam meg. Magyar volt és az is marad.

A gyerekünk kapcsán is az volt az álláspontom, hogy ha azt akarja, hogy magyar iskolába járjon, akkor oda megy, vallási kérdésben ugyanúgy rá bíztam a döntést. Teljes mértékben egyetértek vele, a családban mindig békesség lesz ebből a témából. Más időket élünk, mint az én szüleim, boldogulás szempontjából pedig a gyermekem lehet, egyenesen az angolt fogja megtanulni.

A vásárhelyi románság milyen mértékben hajlandó az említett közös elvek meghatározására, lefektetésére? Mekkora esély van a két nézőpont harmonizálására? Létezik egy kritikus tömeg, ami képes lenne elindítani ezt a folyamatot?

Van egy tömeg, de nem tudom, hogy kritikus-e. Van egy helyi párt, a Szabad Emberek Pártja (Partidul Oamenilor Liberi/POL), amelyik nagyon sokat tett annak érdekében, hogy a két közösségeket elválasztó sorompókat felemeljük. Persze nem mindenki értette meg, hogy mit akarnak, mit képviselnek, de nagyon sokan csatlakoztak. Több olyan Facebook-bejegyzés is van, amelyik a román-magyar viszony kényes pontjait boncolgatja és több ezer lájkot kapott. Van egy elvárásokat megfogalmazó közösség, amelyik egy olyan polgármestert szeretne, aki mélységében érti ezt a kérdéskört.

Nem mehet tovább az, ami húsz éve folyik Vásárhelyen, hogy a feltüzelt román szavazók csak azért szavaznak Dorin Floreára, hogy nehogy egy magyar nyerje a választásokat. Ebben a nagy uszításban feljött egy kis párt, amelyik 10 százalékot tudott szerezni, az már jelent valamit. És szerintem nem 10 százalék, hanem 30 százalék azok aránya, akik fel tudnák emelni ezeket a sorompókat és szóba állnának egymással. Nem tudom, hogy ez kritikus tömeg-e, de a tendencia nagyon jó. Jómagam nem vagyok a POL tagja, de jól esett és jól esik látni, hogy vannak, akik feltették ezeket a kérdéseket, válaszokat is adtak rá, az emberek pedig csatlakoznak a mozgalomhoz.”

Mint már jeleztük, a Cristian Teodorescuval készült Mandineres kérdezz-felelek imponálóan nagylélegzetű. Bármennyire is szeretnénk azt, minden tételére kiterjedően az olvasóinknak bemutatni, óhajtásunknak határt szabnak a terjedelmi korlátok. Ez késztet arra bennünket, hogy e megszólalás kapcsán a továbbiakban csak néhány témakörhöz kapcsolódóan ismerhessük meg álláspontját a bennünket hangsúlyosan érdeklő közügyeinkről.

A Sabin Gherman nevével fémjelzett transzilvanista mozgalmat illetően, amely a Bukaresttől való totális függésen enyhítene, kifejti: maga is ellenfele a túlzott központosításnak. Viszont azt se tagadja, hogy látja annak veszélyeit. A maga sajátos transzilvanizmusáról értekezve fejti ki azt is, hogy miért ítéli meg elismeréssel a mai budapesti kormány nemzetpolitikai gyakorlatát:

„Leginkább az zavar, hogy elmegy innen tíz lej és nem jön vissza, csak nyolc, így természetesen egyetértek a decentralizációval, azzal, hogy a régiók könnyebben, hatékonyabban működjenek. A kérdés, hogy meddig visszük a folyamatot. Viszont egy Romániától különváló, független Erdély olyan határvonal-átlépést jelentene, ami akár polgárháborúba is torkollhatna.

Ha megfigyeljük a kérdéskör politikai fejlődését, azt látjuk, hogy ezt Magyarország is megértette és más dimenzióban kezeli Erdélyt. Figyeljük meg az utóbbi évek magyar nemzetpolitikáját, a nagy összegű anyagi támogatásokat és beruházásokat, a kettős állampolgárság bevezetését. Rájöttek, hogy Erdély kérdése egy európai szintű, roppant kényes kérdéskör, ami nem csak Romániától és Magyarországtól függ.”  

Hogy a békés együttélés vagy békés egymás mellett élés közül melyiket találja a járhatóbb útnak, úgy látja „nincs egy Erdélyre vagy Székelyföldre ráhúzható univerzális válasz, élethelyzettől függ.” Mindezekről bővebben is szólva így érvel:

„Vannak közösségek, amelyek esetében jól működik az együttélés, mint például Vásárhelyen. Itt nem lehet csak egymás mellett élni, mivel egy tömbházban nem kivitelezhető, hogy egyik héten csak az én ajtóm előtt irtom a bogarat, nem hatékony, nem működik. A mindennapi élet terei keresztezik egymást. De vidéken vannak olyan magyar vagy román közösségek, ahol inkább az egymás mellett élés valósul meg, az bizonyul működőképesnek.

Az emberek képesek eldönteni és kialakítani az együttműködési kereteket, ha békén hagyják őket, ha a politikusok, az állami hatóságok, az adminisztráció nem az egymás elleni uszítással foglalkozik. Ezer év alatt nagyjából megszoktuk egymást, nem lenne baj. Csak akkor vannak problémák, amikor az ultranacionalisták zöld utat kapnak az uszításra, amikor a politikusok félrenéznek. Nem is szükséges támogatni őket, néha elég nem oda tekinteni. Nem félrenézni kellene, hanem szembenézni.”

Annak kapcsán, hogy a román közéletben Smaranda Enache, Lucian Mîndruţă és mások révén jelen van néhány hozzá hasonlóan gondolkodó véleményformáló, akik mindegyre szót kérnek kisebbségi ügyekben és következetesen empatikusak a magyar közösség irányába, joggal merül fel a kérdés: vajon minek kellene történnie ahhoz, hogy ez a pozitív viszonyulás gyökeret eresszen a román társadalom mélyrétegeiben, a politikacsinálók világában is?

Válaszából nemcsak a román nemzeti önkép rajzolódik ki, de azt is megtudhatjuk, milyennek is látnak bennünket, magyarokat a románok.

„Komplex kérdés és egy dolgot fontos megérteni: a románok és magyarok közti különbséget. Lehet, hogy tévedek, de úgy látom, hogy a magyaroknak van egy mondjuk tízpontos prioritáslistájuk a fejükben: család, munkahely, gyerekek, majd a szabadidő eltöltése, művelődés, szélesebb a látókörük. A románok esetében ez kicsit másképp van, a lista sokkal szűkebb. Három-négy dolog fontos, a többivel csak akkor foglalkoznak, ha lesz arra idő, ha nem, úgy is jó. Ez kitűnően látszik a színházi előadások látogatottsági számaiban. Ha van egy magyar előadás, csordultig tele a színházterem, a román előadások esetében csak akkor van teltház, ha az előadás nagyon jó, másképp lehet, fúj a szél. A magyar előadások szinte mindig teltházzal futnak, akkor is, ha nem mindig a legjobbak.

A románok prioritáslistáján a magyarság és a magyarsággal kapcsolatos tételek nagyon hátul szerepelnek, számukra ez nem fontos kérdés. Ha nincsenek arra ösztökélve, hogy a kérdéssel foglalkozzanak, akkor hidegebbek, kevésbé érdekeltek. Csak akkor mozdulnak, ha valami tényleg bekapcsol nekik: szükség van egy szikrára, másképp nem igazán érdekeltek. Ezt viszont ki lehetne használni, ha valaki jóindulattal foglalkozna ezzel, akkor erre nagyon jól lehetne építeni.

A románságban lépten-nyomon tetten érhető az önmagán való nevetés képessége. Szeretik kinevetni azt, ami ugyan fáj egy kicsit nekik, de ha viccelődni is lehet ugyanezen, akkor teljesen beleélik magukat. Ha azt mondod a románoknak, hogy gyertek, mert tartunk egy megbeszélést tíz magyar és tíz román részvételével, akkor a tíz magyar valószínűleg ott lesz, de csak két román megy el, mert a többinek fontosabb dolga akad.”

Ami pedig a kulcskérdést illeti, azaz, hogy miként lehetne a román-magyar együttélésnek a szekerét előrébb lendíteni, Teodorescu szerint a fő akadályt a román államban látja, amely szerinte túl azon, hogy e téren súlyos hiányosságokat mutat. Úgy látja, más miatt is elmarasztalható, hiszen „akár érdekében is állhat, hogy keresztbe tegyen annak, hogy a románok jobban megismerjék a magyarokat. Pedig ez számos káros beidegződést feloldhatna.”  Történik mindez annak ellenére, hogy – mint mondja – „ha leszámítjuk a huligánokat és az ultranacionalistákat, akik a legtöbb országban megtalálhatók, akkor lehetne kezdeni valamit a románokkal, hisz' nem rossz emberek, nem rossz nép.”

 „A saját nyelvükön kellene beszélni velük, rávezetni őket bizonyos dolgokra – folytatódik az érvelése, amihez hozzáteszi: ennek elmaradása egyértelműen azoknak a román politikusoknak a bűne, akik saját pecsenyéjük sütögetése érdekében aprópénzre váltanak elveket, értékeket, eszményeket. Amit ezt követően kifejt, szintén önmagáért beszél. Közben pedig megismerkedhetünk azzal is, hogy Teodorescu szerint a nacionalizmus fogalma – mit vélik sokan – nem feltétlenül mindig negatívan értelmezendő.

„Az államot is emberek alkotják, a politikusoknak érdekeik vannak; és ha úgy érzik, hogy a nacionalizmus értékes szavazatokat hozhat, akkor sajnos élni fognak ezzel az eszközzel.

Az Erdély és Románia egyesülését kimondó 1918-as gyulafehérvári nagygyűlésnek emléket állító centenáriumi évet megelőzően sokan úgy gondolták, hogy az provokációknak is teret fog adni. Igazuk lett. Ha abból indulunk ki, hogy Romániában a magyarellenes hangulatkeltés, a magyarveszéllyel való riogatás a máig tartó nemzetépítés mondhatni egyetlen stabil, pártokon felül álló, kikezdhetetlen eleme, akkor belátható időn belül nem sok változás várható e téren.

A politikus egy nagyon hatékony, kifinomult ragadozófaj, a román politikus pedig az európai szint felett két fokkal magasabban tanyázik, Isten őrizzen tőle. Egyből megérzik, hogy mivel lehet szavazatokat nyerni. Az ismeretlentől való félelem, az ismeretek hiánya, a nem tudás, amiről már beszéltünk, a huligánok, akik zajosak, az ultranacionalisták, akiknek nincsen pártjuk. Külön kérdéskör, hogy miért nincs egy román nacionalista párt. Ha lenne, legalább tudnánk, hogy mit akarnak, mit képviselnek, mi az álláspontjuk. Az első számú felelős minden egyes politikus, aki tizenöt évre visszamenően egyetlen olyan szót is kiejtett a száján, amellyel a nacionalizmust táplálta. Ismétlem, az okos, intelligens nacionalizmus fontos és komoly dolog, nekem is szimpatikus, viszont annak a jelenlegi román értelmezése nem az.

A nacionalizmus ott kezdődik, amikor rászólsz a szemetelőre, hogy ne dobja el a szendvicses papírt, vagy amikor kitisztítod a Maros-partot többedmagaddal, és tudatosítod, hogy vigyázni kell erre az országra. De amíg a kocsiból dobáljuk ki a szemetet, addig a nacionalizmus félre van értve Romániában, és ez hatalmas probléma. Nehéz öt-tíz véleménnyel jó útra terelni a folyamatokat. A román politikusok kifinomult szavazatmaximalizálók: már előre látni, hogy mi fog itt következni a jövő évi választások miatt. Nem tudom, hol és mikor, de biztosan lesznek provokációk, hisz' a románok és a magyarok között is van 10-20 százalék, akik manipulálhatók.”

Végül, de korántsem utolsósorban, nézzük hogyan élte meg interjúnk hőse azt, hogy az úzvölgyi katonatemetőben megesettek után határozottan megszólalt és mi késztette arra, hogy e szégyenteljes provokáció nyomán lármafát gyújtson?  Az alább közreadandó dialógus három kérdése, illetve az azokra adott válaszokból nemcsak a Még meddig néztek hülyének bennünket? Románok a magyarok ellen vészharangkongatás utóéletének egy nagyon fontos vetületét ismerhetjük meg, hanem kiderül az is, hogy miért érezte úgy Cristian Teodorescu, hogy ki kellett mondania: elég volt, eddig és ne tovább!

„Az úzvölgyi események kapcsán írt cikke elképesztően népszerű volt nemcsak a romániai magyarok, de a magyarországi magyarok körében is. Milyen visszajelzéseket kapott a román olvasóktól?

Egyetlen román ember volt ellene teljesen, több mint 2500 komment érkezett. A hozzászólók mintegy 30 százaléka volt román, és legtöbbjük egyetértett velem. Sőt, voltak, akik tovább gondolták, hozzátettek, rálicitáltak az olvasottakra. Azt gondoltam, hogy a magyarok számára szimpatikus lesz, ez érthető is, de a román reakciókat én is kíváncsian vártam. Nagyon meglepődtem, hogy milyen jó volt a román fogadtatás.

Mikor jött el az a pont, amikor úgy érezte, meg kell szólalni a kérdésben?

A feleségem édesanyja Csíkszentmártonban született. A családot és a feleségemet is mélyen érintették az események, nagyon fel voltak kavarva. Az első napokban valahogy elmentek mellettem az események, aztán olvastam egy cikket, amelyből kiderült, hogy kik voltak jelen a katonatemetőnél. Onnan indult az egész. A cikkírásnak akkor kezdtem hozzá, amikor egy focimeccs volt és az ultrák elkezdték követelni, hogy kifelé a magyarokkal az országból. Ekkor kapcsoltam, hogy ez egy végeláthatatlan sztori. Nem tudom, ki fizette az úzvölgyi huligánokat, nem nyomoztam, hogy ki vitte oda őket, hogy kik és miért tervelték ki ezt, de összekapcsolódott a fejemben a két dolog. Állj meg ember, ez nem én vagyok, hisz' ez egy focimeccs, aminek ráadásul nem is volt semmiféle magyar vonatkozása, ennek semmi köze a labdarúgáshoz, sem az Úzvölgyéhez.

Én nem ilyen román vagyok, ehhez kötelességem hozzászólni, ellenkező esetben éreztem, hogy megőrülök. Azok a hülyék nem engem képviselnek. Nemhogy a magyarok, de a románok nagy része sem értette, hogy miért kellett ezt ordítani, sok cikk-hozzászólás a mérkőzéshez is kapcsolódott.”

Felmerült önben, hogy az írásában megfogalmazottak sérthetnek bizonyos érdekeket, a nyitott, jóindulatú hozzáállást rossz szemmel is nézhetik egyes körök?

Húsz évvel ezelőtt egy részletes tényfeltáró cikksorozatba kezdtem Marosvásárhelyen, ahol a helyi elit gazdasági jellegű korrupciós ügyei foglalkoztattak, a szálak egész magasra értek. Huszonnyolc bírósági perem volt, valamennyit megnyertem, viszont el kellett költöznöm a városból, mert halálosan megfenyegettek.

Tíz éven át heti szinten kaptam a fenyegetéseket.

Az Egyesült Államok vízumot is biztosított, kitelepedhettem volna, mint politikai disszidens. Egy hónapot így is eltöltöttem Amerikában, ösztöndíjjal. Két évig szerepeltem az országjelentésben, mivel felgyújtották az autómat, Európából mindenki a vásárhelyi helyzetet követte. Nyolc perem volt a jelenlegi polgármesterrel, Dorin Floreával, ezeket is megnyertem, szóval ezt a fejezetet kipipáltam, ezeken már túl vagyok.”