Megszólalt a héten a ma7-ben Csáky Pál, a szlovák kormány volt miniszterelnök-helyettese, és interjút adva Kolek Zsoltnak, olyan kérdésekre válaszolt, hogy egyesítheti-e a felvidéki magyarságot a Beneš-dekrétumok kriminalizálása, hogyan találhat szövetségeseket a magyar párt a mai, élesen megosztott szlovák politikában, illetve milyen tanulságai vannak a friss Lex Beneš kapcsán megfogalmazott szlovák és magyar véleményeknek?

Nemrég Forró Krisztiánnak, Pellegrini szlovák elnök kisebbségi tanácsadójának azt az interjúját ismertettem, melyben elmondta, az államfő, miután idén februárban, Komáromban felvetette a Beneš-dekrétumok hatályon kívül helyezését – végre eldöntötte, lép is ebben az ügyben.

Beszámoltam arról is, Pellegrini nem hajlandó részt venni az elmúlt hetek szlovákiai közbeszédét meghatározó nacionalista ámokfutásában meg sárdobálásában és egyszer s mindenkorra lezárni szeretné ezt a témát. Tenné ezt a felelősségteljes megfontoltságot választva. Konkrétan: létre akar hozni egy munkacsoportot, amelyben szakértők mellett részt vennének az elnöki hivatal alkotmányjogi és törvényhozói munkatársai is. A testület arra lenne hivatott, hogy megvitassa, miként lehetne megteremteni azt a jogbiztonságot, melynek érvényesülésével „később ne történhessen meg az, hogy egyszer csak jön valaki, és azt mondja, neki el kell venni a 20 éve megvásárolt majd fejlesztett tulajdonát”.

Nem tagadom, javíthatatlan optimista révén azt se tartottam kizártnak, hogy e grémium munkája révén akár egy áttörés is bekövetkezhet a Beneš-dekrétumokat illetően. Például nemcsak úgy, hogy a szlovák állam felhagy azzal a sunyi gyakorlattal, hogy rájuk hivatkozva most is jogtalan elkobzásokat alkalmaz, hanem a két állam politikai elitje is képes lesz felnőni oda, ahova a magyar és a szlovák katolikus egyházak vezetőinek már 2006-ban sikerült. Ők ekkor a „Megbocsátunk és bocsánatot kérünk”-jelszó jegyében közös állásfoglalást tettek közzé Esztergomban a két nép közötti kiengesztelődésről és az együttműködésről, mellyel kiérdemelték XVI. Benedek pápa apostoli áldását is.

Főleg annak az ismeretében voltam bizakodó, mert manapság sokszor esik szó arról, hogy „Magyarország és Szlovákia közötti kapcsolatok sohasem voltak olyan jók, mint most”. Ezt mások mellett a legilletékesebb, a magyar miniszterelnök is megfogalmazta e szavakkal.

Még az is felötlött bennem, hogy, ha négy év késéssel ugyan, de mégis felülkerekedhet a józan ész, és Pozsony végre eleget tesz annak a jogos követelésnek, melyet egy másik magyar közjogi méltóság, a házelnök mondott el a felvidéki Somorján, a kitelepített magyarok emlékművének átadásán 2021 nyarán, amikor szóvá tette: a felvidéki magyarság a szlovákiai zsidó és német közösségekhez hasonlóan várja, hogy a szlovák állam adjon számára erkölcsi elégtételt a kollektív büntetéssel sújtás és szülőföldről való száműzetés miatt.

Kövér László akkor arról beszélt, hogy „a magyar állam elítéli a kollektív bűnösség bármilyen elvét. Megkövette zsidó honfitársainkat, országgyűlési határozattal ítélte el a németek elüldözését magyarországi szülőföldjükről, és nemzeti emléknappá nyilvánította a felvidéki magyarság kitelepítésének kezdőnapját”.

Ehhez hozzátette azt is: „van erkölcsi alapunk arra is, hogy szelíd, de állhatatos türelemmel várjuk a bocsánatkérés és elégtételadás gesztusát a magyarok ellen a múltban elkövetett bűnökért, az utánunk következő nemzedékek békéje érdekében. A magyarság nem bocsáthatta meg az ellene elkövetett bűnöket, mert a mai napig nem kértek bocsánatot tőle. A jogfosztás, megaláztatás és szülőföldről való elűzetés a mai napig lezáratlan történet az emlékezetünkben és nyílt seb a lelkünkben.”

A közelmúlt fejleményei viszont arról tanúskodtak, hogy a hatalmat gyakorló baloldali Ficonak és koalíciós partnereinek eszük ágában sincs eleget tenni ennek a magyarok milliói nevében megfogalmazott elvárásnak. Mi több gyalázatos ellentámadásba mentek át. A Maszol is beszámolt arról, hogy a múlt héten a szlovák parlament megszavazta, akár hat hónap börtönbüntetéssel is sújtható az, aki megkérdőjelezi a Beneš-dekrétumokat és az azokon is alapuló határozatokat.

Ebben a Ionesco tollára méltó helyzetben kapott szót tegnapelőtt az a régi ismerőse az olvasóimnak, aki 1998 és 2006 között nyolc éven át volt kormányalelnöke a Dzurinda kabineteknek. Csáky Pál, aki amúgy egy izgalmas, részletekre kiterjedő, tanulmánynak beillő terjedelmes értékelést is közreadott minap az Országútban annak apropóján, hogy „a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos hullámvasút most, 2025-ben érte el újabb mélypontját” – a ma7-nek adott interjújában elmondta, miként látja a jelenlegi helyzetet.

Közbevetőleg hadd jegyezzem meg: azért is indokoltnak tartom az ő véleményét közreadni, mert azt követően, hogy az 1989-es bársonyos forradalom után rögtön elsőként Václav Havel még csehszlovák elnökként felvetette a dekrétumok ügyét, amikor kijelentette, ezt a kérdést is rendezni kell, mert a cseh társadalomnak mintegy negyede személyesen is érintett ebben a kérdésben (volt német ingatlant birtokol, amelyhez nagyon megkérdőjelezhető módon jutott hozzá) –  Csáky volt az, aki maga is a fellépett. Felbátorodva Havel példáján, az akkori Magyar Koalíció frakcióvezetőjeként ő terjesztette be 1991 őszén a szlovák parlamentben azt a határozati javaslatot, melynek alapján a törvényhozás bocsánatot kért volna a felvidéki magyarokra is alkalmazott kollektív büntetésért, úgy ahogyan ezt abban az évben két ízben már megtette.

Igen, ez akkor így történt. Ugyanis a szlovák törvényhozás 1991-ben határozatban kért bocsánatot Szlovákia egykori zsidó állampolgáraitól mindazért a meghurcoltatásért, amely a második világháború alatt érte őket, majd megtette ugyanezt az 1945/46-ban kiűzött németekkel is, akiket szintén a Beneš-dekrétumok alapján telepítettek ki az országból. „A bocsánatkérés tehát mint parlamenti lépés nem a mi ötletünk volt, hanem a szlovák politika lépte azt meg, még a forradalmi felbuzdulás szelét is felhasználva” – emlékezett vissza Csáky az egykor történtekre, majd kénytelen volt azt is bevallani: a szlovák nacionalizmus megerősödése miatt az ő határozati javaslatát előbb csak elszabotálták majd végleg a süllyesztőbe került.

Így, és Csákyval együttértve, nyomatékosítom, hogy újra meg újra ország-világ elé kell tárni: „A jelenleg is érvényes állapot szerint a szlovák parlament határozatban kért bocsánatot a zsidók és a németek üldözéséért, de a magyarok üldözéséért nem, pedig őket ugyanazon dekrétumok alapján hurcolták meg és tették nincstelenné, mint a szlovákiai németeket.”

 Most pedig lássuk a Csáky friss megszólalását.

„Nagyon nehezen tudnék elképzelni olyan témát, amely univerzálisan össze tudná zárni a közösséget, olyannyira szétzilált állapotban van a felvidéki magyar társadalom. Néha még a megmaradás kérdését sem érzem ilyen erősnek, hiszen vannak olyan rétegek, amelyek már az asszimiláció útjára léptek – indul vallomással az interjú, melynek folytatásában ez olvasható: Viszont, ami történt, hogy egy nagyon durva törvényt fogadott el a parlament, amely a Beneš-dekrétumok jogfosztásainak felvetését börtönnel büntetné, sokakat elgondolkodtathat. Ez megnövelheti a közösség immunitását, erősítheti az összetartozás gondolatát a politikában is. Ugyanakkor a szlovák politika annyira megosztott, hogy nagyon nehéz lesz partnereket találni”

Ezt követően azt vette górcső alá Csáky, hogy a merőben új helyzet miként csapódik le a szociális hálón. Nagyon szerencsétlennek érzi a csípőből megfogalmazott reakciókat és az egymással szembeni megnyilvánulásokat is, mert ezekből egy baljóslatú kép rajzolódik ki: „Ha ezen az úton fogunk továbbmenni, akkor önmagunkat semmisítjük meg.”

A riasztó látlelete után a közösségén belüli létező és bénító hatású szembeállás veszélyeire figyelmezet. Mindezeket azért vezeti elő, hogy konzekvenciaként megfogalmazza a legfontosabb teendőket:  

„Ha a felvidéki magyar embereknek a más nézeten lévő magyar a legnagyobb ellensége, akkor tegyük fel a kezünket, és adjuk meg magunkat a sorsunknak. Azt kellene keresni, hogyan tudjuk a potenciálunkat növelni, mert egyelőre a parlamenti küszöb alatt van a politikai érdekképviseletünk. Ha sikerül bejutni a parlamentbe, akkor is szövetségeseket kell találni.

Meg kell tartani a magyar közösség képviseletének önállóságát, építkezni kell.”

A folytatásban előbb arra tért ki hangsúlyosan, hogy bár szerinte Ficoéktól komolyabb engedményekre nem számíthatnak a felvidéki magyarok, a parlamenti szavazás viszont sokak szemét felnyithatta. Ezt követően rámutat: „Az elmúlt több mint száz évben soha nem kaptunk semmit ingyen, az utóbbi bő három évtized is arra tanít bennünket, akkor tudunk bármit kiharcolni magunknak, amikor erősek vagyunk és össze tudunk fogni. Az elmúlt hetven évben nyolc év volt olyan, amikor nem kellett védekeznünk, építkezhettünk, ez pedig a két Dzurinda-kormány nyolcéves időszaka volt”.

Amikor a következő passzusban arról értekezik, hogy a múlt csütörtöki parlamenti döntés után, amely elfogadta a kormánypárti képviselők azon javaslatát, amely bűncselekménynek minősíti a második világháború utáni rendezés megkérdőjelezését, rámutat: logikus lépés volt a szlovák ellenzék részéről, hogy megszólították a magyarokat.

Erről a kezdeményezésről is van markáns véleménye: „Úgy gondolom, ezt nem lehetett visszautasítani, ami nem azt jelenti, hogy ezzel a magyar párt bárki karjaiba ugrott volna. Meg kell tartani a magyar közösség képviseletének önállóságát, építkezni kell. A politika az érdekek érvényesítése, ehhez viszont szövetségesekre van szükség”.

Kedden, az ellenzéki pártok által szervezett pozsonyi kormányellenes nagygyűlésre Gubík László, a magyar párt elnöke is meghívást kapott és ott fel is szólalt. Beszédében elmondta: „Hiszünk a szólás szabadságában, és abban, hogy törvénnyel nem adhatnak ránk szájkosarat csak azért, mert az elődeink megpróbáltatásai előtt tisztelgünk.” A fellépése áttörést jelentett, mert hosszú idő után vett részt újra a szlovákiai magyar párt vezetője egy országos tüntetésen, a beszéde pedig tartalmas és közérthető volt.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a felvidéki magyarok közül többen bírálták a pártelnököt, mert úgymond „egy gyékényen árult a liberálisokkal”. Túl azon, hogy e károgókat Gubík okosan le is szerelte, amikor ezzel a kérdéssel foglalta össze, miért vállalta a felszólalást a Progresszív Szlovákia által szervezett tüntetésen: „Ha van lehetőség arra, hogy a legszélesebb szlovák nyilvánosság előtt elmondjuk a sorskérdéseinket, politikai céljainkat, akkor megengedhetjük-e magunknak, hogy ezzel ne éljünk?” – volt kiállásának egy másik üzenete is. Ezt így sommázta egy politikai elemző: „Gubík megpróbálja lemásolni az RMDSZ taktikáját és politikai beágyazottságát. Ez utóbbi nagyon is kormányképessé teszi a pártot Romániában a rendszerváltás óta, tehát követendő példa lehet a szlovákiai magyar politikai képviselet számára.”

Csáky maga is úgy véli, hogy „Szövetségesek nélkül soha az életben nem fogunk tudni megoldani semmit”. Ezért fel is sorakoztatja az érveit, melyeket saját tapasztalataira is alapoz:

„Szeretném hangsúlyozni a felvidéki magyar hozzászólóknak is, vegyük már észre, legfeljebb nyolc-kilencszázaléknyi szavazóréteget alkotunk, vagyis szövetségesek nélkül soha az életben nem fogunk tudni megoldani semmit.

Ha pedig szövetségeseket keresünk, az nem azt jelenti – még egy koalícióban sem, hogy mindenben teljesen azonosulunk a partnerek nézeteivel. Ha úgy tetszik, ez egy politikai üzlet annak érdekében, hogy valamit közösen megvalósíthassunk, és ezen a palettán ott kell legyenek a számunkra fontos kérdések is.

Amikor 2007-ben pártelnök lettem, számomra a legkellemetlenebb tapasztalat az volt, hogy míg az azt megelőző években a szlovák közvélemény nagyon pozitívan ítélte meg a magyar politikai képviseletet és a magyarságot, az első Fico-kabinet megalakulása után ez gyorsan a visszájára fordult, és magyarellenes hangulat alakult ki. A példa is mutatja, a magyarellenesség mélyen benne van a szlovák társadalomban, de ebből ki lehet jönni, de csak úgy, ha mi is kompromisszumokat kötünk”.

A volt kormányfő-helyettes ezután óvatos optimizmusának is hangot ad, amikor arról szól, komoly esélyét látja annak, hogy a Lex Beneš ne lépjen hatályba: „Egy elnöki vétó esetén a beterjesztők elvethetik az eredeti javaslatot, és az új javaslatból kikerülhet a Beneš-dekrétumok kriminalizálása. Úgy látom, az Alkotmánybíróság is kezd magához térni, ha netán oda jut a dolog, merem remélni, megsemmisítik a jogszabályt”.

Amit zárásként elmondott, annak is minden szavával egyet lehet és egyet kell érteni. Maradéktalanul:

„Sokan úgy vélik, amikor a Beneš-dekrétumok kerülnek szóba, a múltról beszélünk, de nem így van, és nemcsak a jelenlegi földelkobzások kapcsán. Amíg egy társadalom egy neuralgikus témát nem tud kibeszélni és megnyugtató módon lezárni, az mindig vissza fog térni.

Ha másra nem is jó, ami történt, arra biztosan, hogy a szlovák politikusok megmutatták a valódi arcukat, és legyen ez egy figyelmeztető jel mindenkinek”.