Megszólalt a héten az Új Szóban Tóth Barnabás Felicián politológus és arról cikkezett, hogy „paradox módon, bár példátlanul elnyomó a Beneš-dekrétumok kritikáját büntető törvény, az elmúlt évtizedekben sose volt még ennyi remény a változásra.”

Optimizmusát arra alapozza, hogy az a hangzavar, amely a jogfosztó törvények miatt a szlovákiai magyarok körül most kialakult, nyitánya lehet egy pozitív fordulatnak. E véleményének nem csak hangot ad, hanem azt érvekkel is alátámasztja.

Akár meghökkentőnek is tűnhet, hogy 2026 januárjában, azután, hogy Robert Fico kormánya jóvoltából „a Beneš-dekrétumokkal kapcsolatos hullámvasút elérte újabb mélypontját”, egy felvidéki magyar politikai elemző arról értekezik: az elmúlt nyolc évtizeddel ellentétben, most jó esély mutatkozik arra, hogy ezek a náci Harmadik Birodalom zsidóellenes rendelkezéseit másoló törvények végre a kukába kerüljenek és annak a közösségnek a sorsa, amelyből ő is vétetett, kedvezőbbé váljon.

Mielőtt bemutatnám, mi mindenre alapozza a megfontolásra érdemes gondolatokban gazdag eszmefuttatását Tóth Barnabás Felicián, engedtessék meg, hogy az elmúlt napok három olyan friss és kiemelten fontos vonatkozó fejleményéről szóljak, melyekkel csak ráerősíteni tudok az általa szóbahozott optimizmus indokoltságára.

Az egyik ilyen történés Vincze Lóránthoz, az RMDSZ európai parlamenti képviselőjéhez kötődik, aki Strasbourgból üzente a felvidéki magyaroknak: „Nem vagytok egyedül!” Vincze – aki 2019-ben, amikor egyetlen képviselőjelöltje sem jutott be az EP-be a szlovákiai magyar pártoknak, ígéretet tett arra, hogy a szlovákiai magyarságot is képviseli majd, és ennek maradéktalanul eleget is tett és tesz – szerdán arról adott hírt, hogy végre napirendre került a Beneš-dekrétumok ügye az Európai Parlamentben.

Elmondta, a teljes Néppárt-frakció a felvidéki magyar közösség mellett állt ki és a Manfred Weber elnökölte pártszövetség kezdeményezte, hogy a témát egy következő ülésen az Európai Parlament, valamint a LIBE szakbizottság is megtárgyalja. „Végre egy olyan kérdésről beszélhetünk, amely valóban égbekiáltó igazságtalanság. Felháborító, ami történik: 2026-ot írunk, és Szlovákiában börtönnel fenyegetik azokat, akik felemelik a szavukat a Beneš-dekrétumok igazságtalansága ellen. Mindeközben ezekre a dekrétumokra hivatkozva ma is földeket vesznek el magyar emberektől” – fogalmazott.

Ezt követően jött az a bátorítás, melyet már említettem: „Üzenjük a Felvidékre: nem vagytok egyedül. Előbb a Kisebbségi Intergroupban, majd a Néppárt frakcióban dolgoztam azon, hogy az Európai Parlament foglalkozzon ezzel az üggyel. Írásbeli kérdést intéztünk az Európai Bizottsághoz.”

A másik eredmény szintén Vinczéhez kötődik egy január 23-án, Dunaszerdahelyen, A velünk élő kollektív bűnösség című, a Beneš-dekrétumok alkalmazásáról szóló konferencián való részvételéhez kapcsolódóan. Itt ő határozottan állást foglalva elmondta:

„A hatalom fél, a szlovák kormány fél, ha minden a legnagyobb rendben volna a Beneš-dekrétumok körül, nem módosították volna a büntető törvénykönyvet, nem fenyegetnék az embereket azzal, hogy fél éves börtönt kapnak, ha kritizálni merik a jogszabályokat. Hogy pontosan mitől fél a szlovák állam, azt nehéz megmondani, az ellenzéktől, a magyaroktól, vagy a jogtalan helyzetet akarják elrejteni, de mindenképpen politikai fellépésre van szükség a módosítás ellen.”

Amit mindezekhez hozzátett, azt is érdemes szöveghűen idéznem: „A végső megoldásnak Pozsonyban kell megszületnie, de emellett a magyar-szlovák kapcsolatok és a nemzetközi, európai tér szerepe is fontos – ő ebben segíti a felvidéki magyar közösséget. Nekünk, magyaroknak kötelességünk mindent megtenni, hogy közösségünket biztonságban tudjuk, hogy tegyünk azért, hogy mindenhol, ahol magyarok élnek, olyan jogszabályok legyenek, amelyek védik a közösségeinket”

A harmadik mozzanat pedig egy olyan friss pozitív esemény volt, melyre kevesen számítottak, viszont az politikai és morális szempontból is fajsúlyos győzelmet jelent a felvidéki magyarság számára.

Január 22-én ülésezett a Szlovák Kormány Nemzeti Kisebbségi Tanácsa, ahol a magyar képviselők kezdeményezésére napirendre került az úgynevezett Lex-Beneš. A tanácskozás már az elején konfliktussal indult: az Igazságügyi Minisztérium államtitkára megpróbálta levetetni a kérdést a napirendről. A lépése visszafelé sült el, mert még inkább összekovácsolta a nemzeti kisebbségeket, mintsem elbizonytalanította volna őket. Az államtitkári fellépést ők hatalmi arroganciaként élték meg, és nyíltan szóvá is tették: a tanács nem „bólogató testület”, hanem éppen azért jött létre, hogy véleményt formáljon, adott esetben kritikát fogalmazzon meg a kormánnyal szemben.

Ezek után bekövetkezett az a fordulat, amitől joggal tarthat a hatalom: az a kormányzati testület, melynek elnöke a tanácskozáson amúgy nem jelenlévő Robert Fico miniszterelnök, határozatban foglalt állást arról, hogy „a kérdés olyan történelmi eseményeket érint, amelyek több Szlovákiában élő nemzeti kisebbség múltjához és identitásához szorosan kapcsolódnak. A második világháborút követően különböző közösségek eltérő, sok esetben hátrányos megkülönböztetést szenvedtek el, amelyek nemcsak emlékezeti, hanem máig ható jogi következményekkel is jártak, sőt egyes esetekben ma is érintik az egyéneket és családokat.”

A kormánytanács kamarájának reprezentatív állásfoglalásává vált határozat kimondta: alapvető fontosságú, hogy ezekről a kérdésekről szabad és nyílt párbeszéd folyhasson, büntetőjogi fenyegetettség nélkül. Egyúttal azt is, minden demokratikus társadalom alapja a nyílt vita, a történelmi tapasztalatok kölcsönös tisztelete, valamint a nemzeti kisebbségek jogainak védelme, a történelmi párbeszéd kriminalizálása pedig ellehetetleníti az érdemi társadalmi diskurzust. Ezen túlmenően pedig bizottság többsége – elsősorban a nemzeti kisebbségek képviselői – által támogatott dokumentum, felszólította a szlovák kormányt és a parlamentet, hogy értékeljék újra a Büntető törvénykönyv módosítását, különös tekintettel annak a szólásszabadságra és a nemzeti kisebbségek jogaira gyakorolt hatására.

Ezek után lássuk, minek alapján véli a most ismertetésre kerülő Van remény című eszmefuttatás szerzője, hogy most, az elmúlt évtizedekhez képest is több az esély arra, hogy számottevően javuljon a szlovákiai magyarok helyzete a jövőben. Ráadásul paradox módon, ez így a földelkobzások és a Beneš-dekrétumok kritikájának kriminalizálásakor lehet valós, mert – amint azt egy Facebook bejegyzésében is rögzítette: „Talán most is igaz, hogy napfelkelte előtt van a legsötétebb.”

A három fejezetre bontott elemzésének felvezetése az általános helyzetképet vázolja:

„Zúg az ember feje, hirtelen annyi minden történik a szlovákiai magyarok körül. A többéves, egyre nyomasztóbb szélcsend után most itt a forgatag. Kiállt a PS a földelkobzások ellen, erre a kormánykoalíció fél év börtönbüntetéssel fenyegetőzve betiltotta a Beneš-dekrétumok kritikáját. Gubík László Michal Šimečkával tüntetett. A teljes magyarországi ellenzék a szlovákiai magyarokat szeretné védeni, és még Orbán Viktornak is meg-meg kell szólalnia, bár még erősen kerüli, hogy bármilyen kritikával sértse jó barátját, Robert Ficó

A Félelem és apátia címet viselő passzusát azzal indítja, hogy miért szorong mindmáig megannyi felvidéki honfitársunk és mi ennek az oka:

„Egy évszázad tragédiái, elnyomása után sok szlovákiai magyarban az első érzés a félelem. Forog a szél, nehogy minket érjen! Ha olyat mondunk, amit sok szlovák hallani sem akar, akkor megint minket üthetnek meg érte.

Mennyire érthető! Az idősek megélték a háború utáni erőszakot. Nemhogy feloldása nem lett azoknak a tragédiáknak, szlovák bocsánatkérés helyett kaptak még az elmúlt évtizedek fiataljai is az erőszakból. Ki beszólás, ki ütés formájában, ki szlovák skinheadektől, ki a vasúti jegyárus nénitől. Tömegek cipelik a kibeszéletlen traumák terhét, nagyszülőktől az unokákig.”

A permanens aggodalom mellett jelen van a nyugtalanság másik ismérve, az apátia azokban, akik „Végignézték az elmúlt harmincöt év oly kevés eredményt hozó küzdelmeit, és arra jutottak, hogy ez reménytelen ügy. A szlovákok sose fognak engedni, a magyar politikusok se hisznek már benne, csak a megélhetésükért csinálják. Most azonban a belefáradtaknak sem könnyű, mert ott a kérdés, hogy oké, szerintük jobb már nem lesz, de hagyhatják-e szó nélkül, hogy még rosszabb legyen?”

Ezután szól arról, mennyire abszurd, ha egy országban törvénnyel lehet tiltani az igazság kimondását, azt hogy a második világháború után ártatlan felvidéki magyarok százezreit hurcolták meg embertelen és védhetetlen módon. Felidézi Havel elnök jobbkezének, a volt cseh államfőjelölt Schwarzenbergnek a 2013-ben mondott szavait, majd megfogalmazza azt is, hogy mégsem kell csüggedni:

„Ha ma tenné valaki azt, amit a csehszlovák állam tett 1945–1948-ban, akkor a Nemzetközi Büntetőbíróságon, Hágában kellene felelnie etnikai tisztogatásért, emberiségellenes bűneiért. Igen, példátlanul elnyomó a Beneš-dekrétumok kritikáját fél év börtönnel büntető törvény, és mégis több remény van most a változásra, mint az elmúlt 35 évben bármikor.

Hogy miért nem indokolt a reményvesztés arra a cikk második, A PS megtörte a hallgatást-címet viselő része adja meg az érdemi választ, aminek lényege: a legnépszerűbb szlovák politikai párt egyértelműen nyitott a magyarok felé és ez valóban bizakodásra okot adó örvendetes jelenség.

„Ott kezdődött a remény, hogy a Progresszív Szlovákia megtörte a hallgatását kisebbségi magyar ügyekben, és végre-valahára kiállt a szlovákiai magyarok diszkriminációja ellen. Ha valakik a génjeikben hordozzák a kisebbségvédelmet, akkor felszólalhattak volna már sok évvel ezelőtt is, de bölcs az a magyar mondás, hogy jobb későn, mint soha.”

Az a magyarbarát gesztus, amit a lehetséges jövőbeli kormányzó erő megtett tavaly novemberben a felvidéki nemzettársaink felé, nem egy pillanatnyi fellángolás volt, hanem elvi elkötelezettség – ítéli meg jegyzetírónk. Ezt bizonyítja, hogy a Fico-kormány agresszív támadási ellenére, melyekről magam is cikkeztem tavaly, a komáromi gesztust konkrét tettek is követték: kitartott emellett a PS összes politikusa, sőt „Martin Dubéci, Szlovákia parlamentjének PS-es alelnöke, az ország harmadik közjogi méltósága aláírta Fiala-Butora János, Orosz Örs és Stubendek Attila petícióját, ami javaslataiban túlmutat a PS komáromi nyilatkozatán.”

Hadd tegyem hozzá: az önfeljelentő petíció támogatása azonnal közüggyé nemesedett: eddig már majdnem 8000 csatlakoztak hozzá.

A politológus elemzésének utolsó, Gubík és a Magyar Szövetség című fejezetében azok az érvek sorjáznak, melyek bizonyítják, a remény a megújult a felvidéki magyar pártnak köszönhetően tovább nőtt:

„A történelmi pillanatban Gubík László, igaz vezetőhöz méltó módon elfogadta a magyarok felé kinyújtott kezet, bármekkora is a különbség az ő keresztény, jobboldali értékrendje és a liberális PS között. A támadásokkal és a példátlanul elnyomó Lex Benešsel szemben pedig határozottan felemelte a hangját akkor is, ha ez konfliktust jelent az ő fideszes barátainak a szlovák szövetségeseivel, Robert Ficóval, a Smerrel, a Hlasszal és a szlovák szélsőjobbal.

Gubík László helytállása nem előzmény nélküli. Az elmúlt másfél évben sokat változott a Szövetség politikája. Míg az előző elnök politikájáról ordított a tartalmatlan üresség, az új vezetés visszatért a szlovákiai magyar élet tartalmi kérdéseihez, pl. a magyarlakta régió gazdasági helyzetének, a kisebbségi jogoknak, a szlovákiai magyar családok jólétének kérdéseihez. Megszűnt a liberálisok üldözése, a bajkeverő ügynököt kizárta a párt.”

Adott tehát az esély arra, hogy „a téli álmából felébred, lomha tempóján túllép a szlovákiai magyar politika, felveszi az országos politika sebességét.” Egyúttal lehetőséget is kap arra, hogy élni tudjon a helyzet adta egyedülálló opcióval, „hogy visszanyerje sok tízezer választó bizalmát abban, hogy hisz a változásban, dolgozik érte, és el is ér eredményeket.” Így aztán 2027-től, a PS-szel együtt kormányozva érhet el a magyar párt az elmúlt három évtizeden túlmutató eredményeket – véli a cikk szerzője.

Azt se tagadja Tóth Barnabás Felicián, hogy a remény innen még tovább is nőhet, mert mások is tehetnek ennek érdekében. Írásának fináléjában nevesíti is őket:

„Tehát érte az alkotmánybíróság, megsemmisítve a Lex Beneš törvényt. Tehet érte az Európai Bizottság, ha hűen feladatához kiáll az emberi jogok lábbal tiprása ellen. Tehet érte a Tisza Párt, ha az Európai Unió legbefolyásosabb politikai családjában, a Néppártban felszólal az emberi jogok védelmében, és leállítja Magyar Péter felelőtlen hangulatkeltését.

Végül tehetsz érte te is, tehet érte Ön is, aki most ezt a cikket végigolvasta, hogy nőjön a remény. Aláírhatja Fialáék petícióját, ott lehet a január 30-ai tüntetésen Pozsony főterén, támogathatja pénzben vagy lélekben a tiltakozásokat. Hihet egy kicsit erősebben abban, hogy nem kell félnünk, és hogy lehet nekünk, magyaroknak jobb életünk Szlovákiában.”