Megszólalt a héten a HVG-ben Orosz Örs, a Magyar Szövetség politikusa, ismert civil aktivista, akit nemrég Pozsonyban a rendőrök előállítottak, mert nem volt hajlandó levenni a „Megkérdőjelezem a Beneš-dekrétumokat” feliratú mellényt és vallomásában így indított: „14 éves korom óta többször végigbicikliztem Dél-Szlovákiát, azóta úton vagyok.”

A Hamvay Péterrel folytatott beszélgetésben kitért arra, miért vállalkozott fiatalon azokra a gerillaakciókra, amelyek a magyarlakta települések köztéri feliratait kétnyelvűsítették, ma pedig miért arra, hogy amikor törvényt hoztak, a Beneš-dekrétumok tagadóinak megbüntetésére – feljelentse önmagát. Ezek mellett szólt arról is, „miért sikeresebb az erdélyi magyarság a kisebbségi jogvédelemben, mint a felvidéki”, illetve hogy a kisebbségi sors gyakran teremt kibúvót egyeseknek, mert „sokszor a kisebbségi léttel takarózik az, aki csak nem elég szorgalmas.”

A lex Beneš aktivizálhatta a magyar választókat, csaknem a parlamentbe mérték a Magyar Szövetséget címmel számolt be csütörtökön a ma7 portál arról, hogy a legutóbbi szlovák állami közvélemény-kutatás a Magyar Szövetséget 4,9 százalékra mérte. A statisztikai hivatal ügynöksége még tavaly decemberben készült felmérése szerint a legerősebb párt továbbra is a Michal Šimečka pártelnök vezette ellenzéki Progresszív Szlovákia, amely 20,8 százalékkal stabilan vezeti a mezőnyt. Ez amúgy az egyetlen olyan politikai formáció az országban, amelyik szorgalmazta a Beneš-dekrétumokra hivatkozó földelkobzások megszüntetését. A második helyen az éllovastól jelentősen lemaradva a Fico miniszterelnök vezette Smer áll 16,4 százalékkal, a harmadik a rangsorban pedig másik kormánypárt, a Hlas 7,5 százalékkal. A legkisebb kormánykoalíciós partnerre, a nacionalista Szlovák Nemzeti Pártra mindössze a polgárok 3,2 százaléka szavazna, tehát ők be sem kerülnének a törvényhozásba.

A Magyar Szövetség számára mért adat már az 5 százalékos parlamenti küszöb közvetlen előszobáját jelenti. Ez jelzésértékű lehet arra nézve, hogy a magyar témák, mint a Beneš-dekrétumok ügye, képesek megmozgatni és mozgósítani a párt választóit – állapította meg a ma7 publicistája. Hajtman Gábor arra is rámutatott: a december 16-i pozsonyi ellenzéki tüntetésen elhangzott Gubík László-beszéd, a négy nappal későbbi dunaszerdahelyi fáklyás felvonulás, valamint a magyar közösséget érintő kérdések hangsúlyos megjelenése a sajtóban és a közbeszédben érezhetően aktivizálhatta a párt potenciális szavazóit.

Egy tavaly decemberi közvéleménykutatás nyilván még nem számolhatott azzal a hatalmas visszhangot kiváltó lépéssel, amelyre Orosz Örs, a Magyar Szövetség Nyitra megyei képviselője, komáromi városi képviselő és civil aktivista az új év elején szánta el magát két társával együtt. Ez egyszerre volt politikai gesztus, jogi kísérlet és nyílt kihívás a szlovák állam felé. Ugyanis Orosz, Fiala-Butora János, nemzetközi jogász és Stubendek Attila, a Kétnyelvű Délszlovákia alapító tagja társaságában feljelentette saját magát a révkomáromi rendőrkapitányságon. A polgári engedetlenségi akció indoka a szlovák büntetőtörvénykönyv azon új paragrafusa volt, amely börtönbüntetést ír elő a Beneš-dekrétumok kritikusai számára.

Orosz Örsnek és tásainak hivatkozott akciójának a hatására, illetve annak köszönhetően, hogy Vincze Loránt RMDSZ-es EP-képviselő meggyőzte az Európai Néppártot, hogy az Európai Parlament tűzze plenáris ülésének napirendjére a szlovákiai Beneš-dekrétumok ügyét, ami február 11-én meg is történt, – az elkövetkezendőkben minden bizonnyal tovább növekedhet a Magyar Szövetség támogatóinak a száma.

Továbbá annak is lehet mozgósító ereje, hogy miközben szerdán Strasbourgban végre terítékre kerül a felvidéki magyarok sérelmének a kérdése, ugyanezen a napon a szlovák alkotmánybíróság úgy döntött, nem függeszti fel a büntetőtörvénykönyvnek azt a paragrafusát, amely a Beneš-dekrétumok nyilvános megkérdőjelezését börtönnel sújtja. Mindezek alapján tehát úgy tűnik, van reális esély arra, hogy a magyar párt népszerűsége tovább növekedjen és elérje vagy akár meg is haladja a parlamentbe jutáshoz szükséges 5 százalékos küszöböt.

Miközben magam is úgy vélem, hogy a felsorolt történések elősegíthetik a felvidéki magyar párt támogatottságának növekedését, nem kétséges, hogy ha ez a fejlemény valóban bekövetkezik, az Orosz Örs érdemeinek is nagymértékben köszönhető lesz.

Az ő nevével az elmúlt években legtöbbször, mint a Gombaszögi Nyári Táborok fő szervezőjeként, illetve a Sine Metu (Félelem nélkül) Polgári Társulás elnökeként találkozhattunk a Maszolon. Ő volt az, aki civil aktivistaként már 2012-ben akciózott fiatal barátaival együtt a magyarlakta felvidéki települések helységnévtábláinak a kétnyelvűségéért.

Persze úgy is olvashattunk róla, mint a szlovákiai magyar köz- és kulturális élet olyan meghatározó személyiségéről, aki egyfajta „felvidéki Indiana Jonesként” kulturális értéket mentett meg a szűkebb pátriája és az egyetemes magyar művelődésnek. Ezért tavaly novemberben a kolozsvári Vallásszabadság Házában Gergelyné Tőkés Erzsébettel együtt átvehette a Nemzeti Emlék-Őr díjat Harrach Pétertől, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnökétől és Móczár Gábortól, a Nemzeti Örökség Intézetének főigazgatójától. Nem utolsósorban közéleti szerepvállalása okán is olvashattunk róla többször is a Maszolon, hisz előbb mint a párttá alakult mozgalom, az Összefogás alelnökeként, négy éve pedig Nyitra megye, valamint Révkomárom város képviselőjeként igyekezett és igyekszik érvényre juttatni azoknak az érdekeit, akik közül vétetett.

Most, amikor a január 3-i révkomáromi önfeljelentése okán, majd a január 30-i pozsonyi tüntetésen történt rendőrségi őrizetbe vétele kapcsán minden korábbinál nagyobb figyelmet kapott a személye, a HVG készített vele interjút. A Hamvay Péterrel folytatott e heti beszélgetés ismertetésére már csak azért is szívesen vállalkozom, mert a vezető magyar közéleti, gazdasági-politikai hetilap Portré rovatában megjelent dialógust egy felettébb olvasmányos curriculum vitae egészíti ki.

Kezdem is rögtön ezzel.

Az már a bevezetőből kiderült, hogy a ma negyvenéves, a magyar–szlovák határ menti Dunamocson született politikus és értékmentő kamaszkora óta ténylegesen, de átvitt értemben is folyamatosan úton van. A közép-európai utas vallomása ezután családi vonatkozásokra tér ki. Előbb beszámol arról, hogy mindkét szülője mérnök, akik a rendszerváltás után elhagyták a szakmájukat: apja zöldségtermesztéssel, fuvarozással foglalkozott, anyja pedig vegyészmérnöki diplomával ma is ápolónő Bécsben, majd elárulja, státusa elvált és van egy tizenegy éves fia.

Ezt követően tudjuk meg, hogy a révkomáromi Selye János Gimnáziumban végzett. Mivel nem vették fel az ELTE-re, a prágai Károly Egyetemen tanult geográfiát, ami számára „nem volt ismeretlen közeg, mert szinte az egész család itt tanult.” Az itteni Ady Endre Diákkörben kezdte a mozgalmi tevékenységét, amelynek elnöke is volt. „Annyira kilátástalan volt idehaza a helyzet, amikor 2003-ban elmentem egyetemre,– teszi hozzá – hogy azt gondoltam, talán nem is tudok hazajönni.” Végül szerencséje volt, mert megkapta az egyetlen szlovákiai magyar nyelvű kartográfusi állást a Fórum Kisebbségkutató Intézetben Somorján.

Hazatérve szűkebb pátriájába nagyon hamar a közössége iránt elkötelezett kezdeményező és cselekvő emberként talált magára. Hogy miként sikerült ez neki, azt a portrévázlat utolsó passzusa összegzi, amely kitér az általam már bemutatott szerepvállalásaira, arra, hogy a nyelvtörvény elleni tiltakozásul többedmagával helységnévtáblákat ragasztott át, 2009 óta szervezi a Gombaszögi Nyári Tábort, ahol évente 30 ezren fordulnak meg. Továbbá arra, hogy a 2011-ben alapított, már hivatkozott értékmentő egyesületével számos középkori templom ásatását végezte el, tucatnyi ledöntött, elásott magyar szobrot talált meg és állított fel újra, ezeknek az emlékműveknek a történetét pedig összegyűjtötte és könyvben adta ki.

Az interjúkészítő a nyitó kérdése két évtizeddel ezelőtti történéseket eleveníti fel, amikor Orosz Örs azzal lett ismert, hogy magyar nyelvű feliratokat ragasztott ki a vasútállomásokon és településhatárokban. Hogy miért volt szükség ezekre a gerillaakcióra, a magyarázata a következő: „2006-ban elvesztette a magyar közösség a parlamenti képviseletét, Gyurcsánytól nem várhattunk támogatást, Fico nyelvtörvénye szerint még az orvosnál sem lehetett magyarul beszélni, a sírkövekre magyarul kiírni az elhunytak nevét. Úgy tűnt, összeomlik a szlovákiai magyarság intézményrendszere. Akkor hoztuk létre a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalát és az anonim Kétnyelvű Dél-Szlovákia mozgalmat, aminek keretében ezeket az akciókat csináltuk.”

Az újabb kérdésre, miszerint azért volt anonim a mozgalom, hogy elkerüljék a retorziókat, így pontosít: „Dehogy, tökös gyerekek voltunk, sokat ültünk rendőrőrsökön. Komolyan vettük az egyesületünk nevét: Félelem Nélkül. Nem akarunk félelemben élni a szülőföldünkön, másodrendű állampolgárként. Azért volt anonim szervezet, mert akkor szakadt ketté a szlovákiai magyar politikai képviselet a megmaradáspárti, konzervatív MKP-re és a liberális Hídra, s mi nem akartunk megosztó témát kreálni a kétnyelvűségből, úgy gondoltuk, hogy ez mindenki ügye. Ez a gerillamozgalom volt a mi ifjúsági lázadásunk.”

Úgy tűnik, hiába vagyunk most már húsz évvel később, újra rebellissé kell válnia. Nem tagadja meg egykori énjét és lázad most is, ezúttal az önfeljelentésével.

Hogy miért választotta a polgári engedetlenségnek ezt a formáját, arra ez a válasza: „Nemzeteink megbékélésének útja hosszú és rögös. Az elmúlt években szép eredményeket értünk el. A két kormány jelenlétében újraállítottuk a roskoványi ledöntött honvéd emlékművet. Amikor a szlovák állami katonazenekar belekezdett a magyar himnuszba az átadón, azt gondoltam, egyre tovább lépünk a párbeszédben. Aztán jöttek az újabb földelkobzások, és az, hogy aki tagadja a Beneš-dekrétumokat, hat hónap börtönt kaphat. Azért választottam az önfeljelentést, mert nem maradt más eszköz. Nem könnyen, de tudomásul veszem, hogy a Beneš-dekrétumok érvényben vannak, holott erkölcstelenek, hiszen a kollektív bűnösségünket mondják ki, nincs még egy ilyen törvény Európában. Nem a létüket tagadom, hanem azt nem fogadom el, hogy máig történnek földelkobzások rájuk hivatkozva.”

A folytatásban szó esik a földelkobzások konkrétumairól, majd az interjúalanynak az Összefogás nevű mozgalom megalapításban játszott szerepéről, amelyekre terjedelmi okokból nem térek ki. Ezután viszont jön egy olyan vallomás, amit ki nem hagyhatónak ítélek.

Íme, ez a kérdezz-felelek: „Miért sikeresebb az erdélyi magyarság a kisebbségi jogvédelemben, mint a felvidéki? Erdély történelmi egység, a színmagyar Székelyfölddel, Dél-Szlovákia soha nem volt egység. A kapcsolatai észak–dél irányban húzódtak, amit a határ kettévágott. Ez is az ok, hogy míg Erdélyben van erős identitása és erős képviselete a magyarságnak, Szlovákiában széttagolt volt, és ma is sokan szavaznak szlovák pártokra. Másrészt a szlovák kultúra áll a legközelebb a magyarhoz. Ez megkönnyíti az átszavazást, de az asszimilációt is. Egy erdélyi magyarnak belépni az aranykupolás, ikonosztázos ortodox templomba kulturális meghasonlás.”

Ugyancsak figyelemreméltónak tartom, hogy a beszélgetésben terítékre kerül egy másik olyan kérdés is, amely nem Szlovákia-specifikus. Ez pedig az, hogy miként viszonyulnak a határon túli magyarok a többségi nyelvtudáshoz?

Orosz Örs érvelése ez ügyben meggyőző, a látlelete pedig sajnos szintén pontos: „Meg kellene tanulni szlovákul, de ahhoz meg kellene tanítani bennünket. Az oktatási rendszer ezt nem segíti, a tanórák felében sokszor jelentéktelen szereplők életrajzát kell bemagolni, ahelyett hogy a nyelvet tanítanák. Nekem is nagyon sokáig tartott, míg olyan szinten megtanultam, hogy élő tévévitában merek részt venni. De akkor is látszik, hogy ők az anyanyelvükön beszélnek, én pedig tanult nyelven. A nyelvi magabiztosságunkat töri le a szlovák közeg nyelvi nácizmusa. Amikor egy-egy rossz ragozást gúnyos arccal kijavít a hivatalnok, akkor egy idő után nem lesz kedved megszólalni. Nem véletlen, hogy a középiskolás magyar diákok fele Magyarországra megy továbbtanulni, és ők már nem jönnek haza. Folyik az agyelszívás, amit korábban a határok átjárhatatlansága akadályozott meg. Prágában ugyanez van. Hat magyar szobatársam közül csak én jöttem haza.”

A záró kérdésre, miszerint magyarként könnyebb-e Prágában tanulni, mint Pozsonyban, a válasza felettébb el- és továbbgondolandó. Egyúttal reflexiókra is kötelezi olvasóját, éljen az bárhol a Kárpát-medencében:  „Az én időmben még más volt a hangulata. De az biztos, hogy magyar fiatalnak magyar egyetemen a legkönnyebb. A felvidéki színészek karrierje mutatja, ha megkapják a lehetőséget – a szlovák színművészetin van magyar kvóta –, akkor nagy sikereket tudnak elérni. A szlovák nemzeti mozgalom vezetőjéről, Ludovit Stúrról szóló mostani film is tele van kiváló magyar színészekkel. Az is igaz azonban, hogy sokszor a kisebbségi léttel takarózik az, aki csak nem elég szorgalmas.”