Az ukrajnai háború mellékhatásaként nőtt a radikálisan oroszellenes közép- és kelet-európai országok befolyása, és ezzel párhuzamosan csökkent Franciaország és Németország súlya – írja elemzésében a New York Times című amerikai napilap.

Amikor Oroszország tavaly februárban megtámadta Ukrajnát, az akkor alig három hónapja hivatalban lévő Olaf Scholz német kancellár és Emmanuel Macron francia elnök alig ismerte egymást. Ennélfogva nem is lehetett közöttük olyan intim munkakapcsolat, amire az adott helyzetben szükség lett volna, és nem tudtak mit kezdeni az új Európával, amelyben Oroszország az ellenség, Németországnak pedig – az olcsó orosz energiahordozók hirtelen eltűnése nyomán – újra kell gondolnia gazdasági és politikai modelljét. Az így keletkezett politikai űrt agresszívan próbálták betölteni a közép- és kelet-európai országok – olvasható a New York Times elemzésében, amely az ukrajnai háború „mellékhatásait” értékeli.

Steven Erlanger cikke Olaf Scholz tavaly augusztusi kijelentésével indul, miszerint „Európa központja kelet felé költözik”, és megállapítja, hogy a 2022. februári ukrajnai invázió egyaránt sokkolta „az önelégült” Európai Uniót és a NATO-t. A háború első szakaszában Lengyelország és a balti államok hangosan sürgették Ukrajna támogatását, és „morális iránymutatásukkal” kitöltötték a vákuumot, amelyet Európa hagyományos vezetői, Franciaország és Németország bénultsága szült. Ugyanakkor a háború előtérbe hozta az Európai Unió nyugat-balkáni és azon túli bővítésének szükségességét, ami Ukrajna és Moldova tagjelöltségében konkretizálódott. A Kelet- és Közép-Európából érkező hangos nyomásgyakorlás döntő szerepet játszott abban is, hogy több hónapos huzavona után Ukrajna ígéretet kapott a régóta áhított nyugati tankokra.

A háború felgyorsítja a Scholz által jelzett folyamatot: az európai hatalmi egyensúly a középpontjával együtt eltolódik a – Moszkvához fűződő kapcsolatait nagyra értékelő – „régi Európa” felől az új keleti és északi tagországok irányába, amelyek fájó emlékeket őriznek a szovjet megszállásról, és vonakodnak visszanyert szuverenitásuk egy részét átadni Brüsszelnek, írja az újság idézve Timothy Garton Ash oxfordi történészt, aki szerint „Scholznak igaza van”: a közép- és kelet-európaiak hangját egyre inkább meghallgatják és komolyan veszik az európai döntéshozatali fórumokon. A jelenség magyarázata mindenekelőtt az, hogy Európa – amely több mint fél évszázad után először szembesül súlyos háborúval a határain belül – a korábbinál sokkal inkább szól a kemény hatalomról. Ebből következik, hogy a biztonságot komolyabban vevő Közép- és Kelet-Európának megnő a jelentősége. Lengyelország gyorsan bővülő hadsereggel rendelkezik, valamint nagy mennyiségű új, szofisztikált fegyverrendszert rendelt meg, ami az országot mind az Európai Unióban, mind a NATO-ban egyre fontosabb szereplővé teszi. Lengyelország lobbizott a legerősebben azért, hogy a vonakodó Berlin német tankokat küldjön Ukrajnába, illetve más országokat is felhatalmazzon erre.

Jana Puglierin, az Európai Külkapcsolati Tanács berlini igazgatója szerint az ukrajnai háború csupán felerősíti az európai hatalom keleti irányú elmozdulását. Ez pedig annak tulajdonítható, hogy az ukrajnai háború kapcsán döntő jelentőségűvé vált a „morális iránymutatás”. Hangsúlyozta, hogy a közép- és kelet-európai országok úgy tekintenek magukra, mint az EU szabadságharcosaira, akik megvédik a közösség értékeit és szembeszállnak a diktatúrával. Előszeretettel hivatkoznak rá, hogy idejekorán figyelmeztettek az orosz neoimperializmus és az orosz energiától való függés veszélyeire, miközben Nyugat-Európa naivan bízott Vlagyimir Putyinban, valamint a diplomácia és kereskedelmi kapcsolatok erejében. Azzal, hogy nagyon korán léptek – Ukrajna katonai támogatása és a menekültek fogadása terén –, ezek az országok meghatározták az európai narratívát, miközben Berlin és Párizs a végsőkig próbált tárgyalni Putyinnal. „A keleti országok gyorsabbnak és hitelesebbnek bizonyultak, mi pedig szótlanok voltunk, és lefagytunk" – írta le a „régi” és az „új” Európa közötti különbséget a szakértő.

Úgy vélte, Németországnak és Franciaországnak szembe kellett néznie azzal is, hogy kudarcot vallott a hagyományos politikájuk, amely az európai biztonságot Oroszországgal együtt, nem pedig Moszkva ellenében képzelte el. Ráadásul a háború tárgytalanná tette Macronnak az önálló európai védelemre irányuló törekvését is, tekintve, hogy jelentősen megnőtt a NATO és az Egyesült Államok szerepe az elmúlt egy évben. A keleti országok eleve nem nagy rajongói a koncepciónak – ők az Egyesült Államokat és a NATO-t akarják –, viszont Németország is erősíteni akarja a transzatlanti kapcsolatokat. Következésképp az Európán belül meggyengült Franciaországnak kisebb lesz a befolyása az egyre aktívabb és agresszívabb NATO-ban. A szövetség jobban támaszkodik az amerikai fegyverekre és vezetésre, mint a háború előtt – ellentétben Macron álmaival –, és várhatóan hamarosan bővülni fog Svédországgal és Finnországgal. „Szóval Franciaország veszít néhány szövetségest és kisebbségbe kerül” – vélekedett Jana Puglierin.

A Scholz vezette új német kormány nem volt felkészülve a háborúra, arra pedig végképp nem, hogy gyorsan át kell alakítania az olcsó orosz gázra és a Kínával folytatott korlátlan kereskedelemre épülő, exportvezérelt gazdaságát. Garton Ash szerint hosszabb távon egy – az Ukrajna hatalmas fejlődési potenciáljával kiegészült – „nagyobb és keletibb Európa” biztosíthat erős hátteret a német gazdaságnak.

Luuk van Middelaar, az Európai Unió történésze megjegyzi, hogy a háború kezdete óta mind Lengyelországgal, mind Magyarországgal szemben kevésbé keményen lépett fel Brüsszel a jogállamisággal kapcsolatos eljárásokban. Lengyelország ugyanis frontállamként fontos szerepet játszik, fegyvereket szállít Ukrajnának, és menekülteket fogad be. „Lengyelország megnövekedett súlya a NATO-ban az Európai Unió számára is fontosabbá teszi” – idézi a NYT Wojciech Przybylskit, a varsói Res Publica kutatóintézet munkatársát, aki emlékeztetett: az új felszerelések beszerzésének és a védelmi rendszerek korszerűsítésének volumene Lengyelországot megkerülhetetlenné teszi, amikor a biztonsági garanciákról és a békéről van szó. Mint mondta, Közép- és Kelet-Európa „nagy adag attitűddel” pótolja a nagyobb szereplők erőforrásait, a háború „megerősítette, hogy Európát nem lehet többé Párizsból és Berlinből irányítani”.

Hans Kundnani, a Chatham House munkatársa szerint a változás pszichológiai, vagyis „a lengyelek és a közép-európaiak magabiztosabbak, a franciák és a németek pedig védekezőbbek”. Arra is felhívta a figyelmet, hogy politikailag és kulturálisan a közép- és kelet-európai országok „jobbra vitték el Európát”, újjáéledőben a neokonzervativizmus, „a veszély az, hogy ez inkább megosztja Európát, mintsem egyesíti”. Amúgy egyáltalán nem biztos, hogy a lendületes attitűd és az erkölcsi fölény elég ahhoz, hogy az újabban magabiztosan fellépő keleti országok nagy dolgokat érjenek el Brüsszelben – véli a kutató, felhívva a figyelmet, hogy Brüsszel hatalma a gazdaság és a népesség méretein alapul, így Európa súlypontja továbbra is Nyugaton marad.

Akárcsak Kundnani, Van Middelaar is különbséget tesz egyfelől a strukturális változások, másfelől pedig a retorikai befolyás között. Úgy látja, hogy miközben a média ízlelgeti a balti és a lengyel miniszterek frappáns nyilatkozatait, sőt ezek segíthetnek a közvélemény alakításában, addig az EU-ban sok minden nem Oroszországról, a háborúról vagy a védelemről szól, és ezekben a kérdésekben az erőviszonyok nem sokat változtak. A gazdasági vitákban Franciaország és Németország még mindig központi szerepet játszik.