Két meglepő következtetést is kínál az Irán elleni júniusi amerikai bombatámadás, illetve annak nemzetközi fogadtatása. Egyfelől az Egyesült Államok nem sok hasznát veszi a Közel-Keleten szétszórt számtalan támaszpontjának. Másfelől a közel-keleti konfliktusok immár nincsenek hatással az üzemanyagárakra.

Június 21-én a Missouri állambeli Whiteman légibázisról indított B-2-es bombázók 37 órát repültek oda-vissza, hogy csapást mérjenek Irán nukleáris létesítményeire. A támadást több tucat légi utántöltő és felderítő repülőgép, vadászbombázó, valamint tengeralattjáró támogatta. A műveletben részt vevő repülőgépek nem a Közel-Keleten szétszórt számtalan amerikai bázis valamelyikéről szálltak fel. Ha mégis, akkor ezt a tényt gondosan eltitkolták: vagy azért, hogy ne hozzák kellemetlen helyzetbe az Öböl-menti államokat Irán viszonylatában, vagy azért, mert az érintett államok kifejezetten megtiltották az Egyesült Államoknak, hogy a területükön lévő támaszpontokról indítsanak támadást Irán ellen.

Mindenesetre az eset rávilágított arra, hogy Washington csak korlátozottan használhatja a Közel-Keleten „parkolt” több milliárd dollár értékű katonai felszerelését és 40 ezer főnyi katonai erejét – mutat rá két katonai elemző a Washington Postban közölt véleménycikkében. Dan Caldwell, a Pentagon korábbi vezető tanácsadója és az iraki háború veteránja, illetve Jennifer Kavanagh, a Defense Priorities vezető munkatársa és elemzési igazgatója hangsúlyozza: a Fehér Háznak és a védelmi minisztériumnak le kell vonnia a megfelelő következtetést, hogy tudniillik az USA katonai jelenléte a Közel-Keleten több kockázattal jár, mint haszonnal, és itt az ideje, hogy a csapatok többségét végleg hazahívják. E tekintetben sokatmondó a szakértők szerint, hogy a Pentagon nemcsak nem tudta bevetni a térségben állomásozó erőit az iráni támadásban, de ami még rosszabb, ezek a csapatok sebezhetőnek bizonyultak, amikor Teherán megtorló csapást mért az USA katari légibázisára. A bejövő rakétákat elfogták ugyan, és egyetlen katona sem sérült meg, de az amerikai repülőgépek nagy részét ki kellett menekíteni al-Udeidből, ahogy a bahreini haditengerészeti támaszponton állomásozó hajókat is.

Egyes elemzők szerint a Közel-Keleten kiépített és évtizedek óta fenntartott állandó katonai bázisok kétségtelen előnyökkel járnak. Ezeknek köszönhetően az Egyesült Államok képes volt az azonnali és határozott reakcióra, amikor a jemeni húszik a nemzetközi hajózás biztonságát fenyegették, vagy amikor Irán és Izrael között eszkalálódott a feszültség. 2024 áprilisában amerikai harci repülőgépek és hadihajók több tucat drónt és rakétát fogtak el, amikor Irán – a két ország konfliktusa során először – közvetlen támadást intézett Izrael ellen. Tavaly októberében a Pentagon bejelentette, hogy további négy repülőszázadot küld a régióba. Az így megnövekedett amerikai katonai jelenlétnek azonban nem sok hasznát vette Washington 2025 júniusában, amikor anélkül kellett kisegítenie Izraelt az iráni nukleáris program leállítására tett próbálkozásában, hogy a térségben állomásozó erőire hagyatkozhatott volna.

Caldwell és Kavanagh cikke egy bővülő gondolati iskolát képvisel, amely szerint az Egyesült Államoknak a jövőben kevésbé kell támaszkodnia az állandó katonai támaszpontokra és helyette nagyobb mértékben a június 21-én is alkalmazott „horizonton túli” (over-the-horizon, OTH) képességekre. Más elemzők is vitatják egy ideje, hogy Amerikának stratégiai szempontból valóban szüksége van kiterjedt katonai jelenlétre a Közel-Keleten, és amellett érvelnek, hogy valójában a múltbeli konfliktusok „költséges örökségével” van dolgunk. Felvetéseik között megtalálható, hogy az Öböl-menti támaszpontokon állomásoztatott amerikai haderő politikailag korlátozott és sérülékeny a támadásokkal szemben – ami jól látszott az iráni támadás során is –, ugyanakkor ritkán játszanak döntő szerepet a modern konfliktusokban. Fennáll ráadásul a „kísértés probléma” is – vagyis az, hogy adott esetben a washingtoni döntéshozók hajlamosak a csapatok bevetése mellett dönteni csak azért, mert úgymond kéznél vannak. A katonai jelenlét csökkentése a térségben arra kényszerítheti a politikusokat, hogy a parancsok kiadása előtt körültekintőbben mérlegeljék a következményeket.

Hogy mennyire megváltozott a globális környezet, azt jól mutatja egy másik jelenség, amire az Associated Press figyelt fel az Irán elleni támadással kapcsolatban. Amikor Teherán június 23-án hajnalban úgy döntött, hogy rakétákat lő ki a katari amerikai bázisra, sokan az üzemanyagárak elszabadulására számítottak. Ráadásul Irán azzal is fenyegetőzött, hogy elzárja a Hormuzi-szorost, amelyen naponta áthalad a világ kőolajának 20 százaléka.

Régebben egy sokkal kevésbé feszült helyzet a Közel-Keleten az egekbe lökte a tőzsdei árakat, hiszen a régióban termelik ki a világszerte felhasznált kőolaj körülbelül egyharmadát. 1973-ban a jom kippuri háború hatására bejelentett arab olajembargó megbénította az Egyesült Államok gazdaságát.

Ezúttal sokak meglepetésére az amerikai bázis elleni iráni légicsapás napján az irányadó amerikai nyersolaj ára több mint 7 százalékot zuhant. Másnap ugyanúgy. „Az energiaárak logikátlannak tűnő zuhanása új globális valóságra világított rá: a világot elárasztja az olaj” – írta az AP.

A globális energiakörnyezetet más tényezők is befolyásolják rövid és hosszabb távon. Előbbiek közé tartozik, hogy a múlt hét elején más országok – köztük Kanada és az OPEC+ szövetség – növelték termelésüket. Másfelől az elmúlt két évtized technikai innovációi felforgatták a globális energiapiacokat. Az Egyesült Államok a világ legnagyobb olajtermelőjévé vált – Szaúd-Arábiát is megelőzve –, ami hozzájárult a kínálat növekedéséhez, folyamatosan lefelé hajtva az árakat. Másrészt szintén az új technológiáknak köszönhetően csökkent az olaj részesedése a globális energiakeresletben. Ez 2024-ben először esett 30 százalék alá a Nemzetközi Energiaügynökség márciusi jelentése szerint, miközben az „energiaéhség” nőtt globális szinten.