Az USA csaknem folyamatos háborúi egyre rosszabb eredményeket produkálnak – mutat rá egy friss elemzés, amely szerint statisztikailag nem mutatható ki, hogy a katonai beavatkozások előmozdítanák Washington külpolitikai céljainak az elérését. Noha ez egyre inkább tudatosul az amerikai döntéshozókban, a krízishelyzetekre reflexszerűen katonai beavatkozással válaszolnak.

Az Amerikai Egyesült Államok nyolc évtizede lényegében megszakítás nélkül háborúzik. A II. világháború óta alig találunk olyan időszakot, amikor amerikai hadsereg kisebb-nagyobb kontingensei ne teljesítettek volna küldetést az USA határain túl. A legismertebb – vietnámi, afganisztáni, iraki – háborúk mellett az amerikai katonák számos kisebb, rövidebb és kevésbé költséges beavatkozást tudhatnak maguk mögött. Ezek eredménye meglehetősen vegyes – amerikai szemszögből is –, sőt egyenesen siralmas a Foreign Affairs március-áprilisi számában közölt elemzés szerint.

A Miért nem működik az erő? – Az amerikai katonai beavatkozások siralmas eredményei című írás két szerzője, Jennifer Kavanagh és Bryan Frederick először is sorra vette azokat az 1946–2018 közötti eseményeket, amelyek kapcsán Washington részéről felvetődhetett opcióként a katonai beavatkozás. Olyan konfliktusokat és válságokat próbáltak azonosítani, amelyek közvetlen fenyegetést jelentettek az Egyesült Államokra vagy valamely szövetségesére, az USA számára stratégiai jelentőségű régióban történtek, vagy kiterjedt humanitárius krízishelyzetet váltottak ki. 222 esetből az USA ötvenben döntött a katonai erő alkalmazása mellett.

Hozzá kell tenni, hogy az elemzés csupán azt minősíti katonai beavatkozásnak, amikor egy adott országban nagyobb létszámú szárazföldi egység állomásozott, vagy amikor egy misszióban legalább százfős kontingens vett részt egy teljes éven át. Annak megállapítására, hogy az adott katonai beavatkozás milyen mértékben segítette elő az amerikai érdekeket, több mutatót elemeztek: a konfliktus időtartamát és intenzitását, az érintett ország gazdasági fejlődésében és demokratikus intézményeiben bekövetkezett változásokat. Mindezek alapján az a következtetés látszik kibontakozni, hogy a közhiedelemmel ellentétben a katonai beavatkozás a legtöbb esetben nem változtat az eredményen, más szóval „kevés a bizonyíték arra, hogy az amerikai katonai beavatkozások következetesen elérik a céljaikat”.

Táguló ambíciók

Az elemzés több olyan esetet felsorol, amikor a háború tényleg előmozdította az Egyesült Államok érdekeit. Ezek többnyire rövid ideig tartó küldetések voltak, amikor világos és elérhető célokat fogalmaztak meg, mégpedig – és ez nagyon fontos – a helyi adottságok pontos felmérése alapján.

A II. világháború előtt az Egyesült Államok elsősorban azért ment háborúba, hogy megvédje a területét vagy újabbakat szerezzen. A hidegháború kezdetével azonban az amerikai ambíciók megnőttek. A hadicélokat egyre „nagyvonalúbban” fogalmazták meg. Megtalálható ezek között „a regionális biztonság fokozása”, a kommunizmus elleni fellépés, országok újjáépítése és „a globális normák előmozdítása”. A hidegháború lezárultával a lista kiegészült a terrorizmus elleni küzdelemmel.

Nem meglepő módon a megnövekedett ambíciók csökkentették az amerikai beavatkozások sikerességi arányát, a világ legerősebb hadserege egyre gyakran vallott kudarcot. Miközben 1945 előtt az Egyesült Államok a céljainak mintegy 80 százalékát elérte a beavatkozásaival, a hidegháború alatt a sikerráta 60 százalékra csökkent, majd az 1990-es évek eleje óta 50 százalék alá esett. Az egyik ok: a nagyszabású műveleteket gyakran túlságosan ambiciózus célokkal indítják, amelyeket lehetetlen elérni pusztán katonai erővel. Például amerikai fegyverekkel megdönthető egy diktatúra, de hatékony és demokratikus alternatívát létrehozni nem tud a hadsereg. Jó példa erre a közelmúltból Irak és Afganisztán.

Kapcsolódó

Húsz évvel az iraki invázió után a megelőző háború doktrínája semmit nem veszített vonzerejéből

A „következő Irak” akár egy nagyhatalmak közti háború lehet, figyelmeztetnek szakértők.

évforduló Irak háború Szaddám Huszein George W. Bush Amerikai Egyesült Államok

A kudarc egy másik oka a helyi adottságok pontos felmérésének a hiánya. Úgy tűnik, az Egyesült Államok rendkívül gyenge mind a partnerek, mind az ellenfelek képességeinek az értékelésében. Ezt közelebbről az ukrajnai háború igazolja: a tavaly februári inváziót megelőzően a washingtoni kormányzat az orosz katonai erőt túl-, az ukránt alábecsülte, és így villámgyors orosz győzelemre számított. A küldetési célok szűkítése mellett tehát szükség lenne a jelenleginél hatékonyabbá hírszerzési elemzésekre is, amelyek túlmennek a szembenálló felek tankjainak és repülőgépeinek az összeszámolásán, és figyelembe veszik az érintett országok katonai erejének társadalmi, gazdasági és ipari alapjait is.

Ugyanabból többet?

Az elemzés megállapítja: a sok évtizedes tapasztalat ellenére az amerikai döntéshozatal erősen „elfogult”: a krízishelyzetekre az első válasza, mintegy reflexszerűen: a katonai beavatkozás. Az indok rendszerint az, hogy jobb megpróbálni uralni a helyzetet, mint nem tenni semmit, holott sok esetben az Egyesült Államok valószínűleg katonai beavatkozás nélkül is elérné a céljait.

Az USA-nak nem kell felhagynia teljes mértékben a katonai missziókkal – írja Kavanagh és Frederick –, de át kell gondolnia az erő alkalmazásához való viszonyulását, mindenekelőtt pedig le kell számolnia azzal a tévhittel, hogy a hadsereg bármire megoldás.