A hidegháború vége és a Szovjetunió felbomlása óta eltelt három évtizedben Oroszország és a Nyugat kapcsolatai enyhén szólva hullámzóak voltak. Akadtak baráti parolázások és mélypontok is, de a viszony soha nem volt nyíltan ellenséges, mint jelenleg.

Február 27-én Vlagyimir Putyin orosz elnök elrendelte, hogy Oroszország a nukleáris elrettentő erőit fokozott készültségbe helyezze, válaszul a NATO-tagországok „agresszív kijelentéseire”. A fejlemény akár egy ciklus végének is tekinthető: 1994. január 14-én Bill Clinton amerikai és Borisz Jelcin orosz elnök Moszkvában egyezményt írt alá, amely kimondta, hogy az év május 30-ától kezdődően többé nem irányítják egymás országa ellen a nagy hatótávolságú nukleáris rakétáikat.

A Berlini fal leomlása és a Szovjetunió felbomlása után az Orosz Föderáció és a Nyugat – benne az Egyesült Államok és a NATO – viszonya nemcsak jelentősen enyhült a hidegháborúhoz képest, de egy adott ponton kimondottan baráti volt.

A felek a fent említett egyezményt leszámítva is számos gesztust tettek, jelezve, hogy már nem tartják egymást ellenségnek.  Például az orosz haderők a NATO-val közösen vettek részt előbb a boszniai (1995-től), majd a koszovói békefenntartó misszióban (1999-től).

1997-ben az Orosz Föderáció csatlakozott az Euro-atlanti Partnerségi Tanácshoz, és ugyanabban az évben Jevgenyij Primakov orosz külügyminiszter megállapodott Javier Solana főtitkárral „a NATO és az Oroszországi Föderáció közötti kölcsönös kapcsolatokról, együttműködésről és biztonságról szóló Alapokmányról”. Ez megteremtette az alapjait Oroszország és a NATO együttműködésének: Moszkva részt vehetett a NATO döntéshozatalában, cserében Jelcin elnök lemondott követeléséről, hogy a szervezet ne terjeszkedjen Közép-Európában. A kérdést – amelyet gyakran felhoznak újabban az ukrajnai invázió egyik kiváltó okaként – több alkalommal is felhozta Jelcin, viszony Bill Clinton amerikai elnök világossá tette, hogy nem mond le az 1949-es NATO-alapokmány tízedik cikkében lefektetett nyitott kapuk politikájáról, illetve nem is tehetné meg, mert a szövetség konszenzusos alapon működik.

A következő évtizedben Oroszország rendszeresen részt vesz a NATO csúcstalálkozóin – például a 2008-as bukarestin –, a 2002-ben létrehozott NATO-Oroszország Tanács pedig egészen a Krím-félsziget 2014-es elcsatolásáig működött.

A hivatkozási alap hasonló volt, mint Ukrajnában

2000-ben Oroszországban megválasztják elnöknek az egykori berlini KGB-ügynök Vlagyimir Putyint, az Egyesült Államokban pedig George W. Busht. Putyin jó benyomást tett Clintonra is, viszont az ifjabb Bush-t egyenesen elbűvölte.  Emlékezetes az egykori amerikai elnök nyilatkozata, miszerint „a szemébe néztem ennek az embernek, és megláttam a lelkét”. Condolezza Rice későbbi külügyminiszter, Bush egykori nemzetbiztonsági tanácsadója szerint Bush tényleg naivan megbízott Putyinban. Mi több, környezete szerint kezdetben – legalábbis a Grúziában és Ukrajnában lezajlott „színes” forradalmakat megelőzően – maga Putyin is őszintén hitt abban, hogy a hidegháborús évtizedek után lehetséges jó kapcsolatot kialakítani az USA-val és a Nyugattal.

Persze, a viszony soha nem volt teljesen felhőtlen. A volt Jugoszlávia 1999-es bombázását például kezdetben elítélte Moszkva, mert Oroszország pozíciójának gyengítéseként értékelte a Balkánon. Igaz, utólag csatlakozott a NATO-vezetésű KFOR-hoz.

A kapcsolatok ismét hidegháborús mélypontra süllyedtek, miután Oroszország 2008-ban bevonult Grúziába. A hivatkozási alap hasonló volt, mint Ukrajnában: miután a grúziai szakadárok többsége orosz útlevéllel is rendelkezik, Moszkvának meg kell védenie az állampolgárait.

A kapcsolatok újraindításának próbája

A 2009 elején hivatalba lépett Barack Obama megpróbálkozott a kapcsolatok újraindításával. Ennek érdekében elnöksége első évében lefújta a Kelet-Európába tervezett rakétavédelmi támaszpontokat. A viszony javulását mutatta, hogy a következő években Oroszország átengedte a területén az Afganisztánba tartó NATO-csapatokat és utánpótlást, sőt maga is részt vett az afgán erők felszerelésében és kiképzésében.

A 2011-ben indult szíriai háborúban aztán ismét ellenfélként találkozott Oroszország és a Nyugat: Moszkva az Aszad-rezsimet támogatta/támogatja, az USA és a NATO a felkelők egy részét. Az érdekellentétek ellenére Obamának sikerült kialakítania Putyinnal bizonyos szintű együttműködést, mielőtt a kétoldalú viszony ismét kihűlt az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) lehallgatási programját leleplező informatikus, Edward Snowden Moszkva általi befogadása miatt. Egyesek abban bíztak, hogy Donald Trumpnak sikerült jobb viszonyt kialakítania Putyinnal – mert demokrata elődjétől eltérően nem foglalkozik majd emberi jogi kérdésekkel –, de ez a várakozás nem teljesült.

„Az orosz beavatkozás Szíriában nem annyira Szíriáról, de még csak nem is a Közel-Keletről szólt. Arról volt szó, hogy Oroszország nagyhatalomként vonul fel (a világ előtt), hogy nagyhatalomnak tekintsék, és akként tiszteljék” – mutat rá elemzésében a putyini politizálás lényegére Dmitrij Trenyin, a Moszkvai Carnegie Intézet igazgatója. Úgy véli, az Egyesült Államokkal fokozatosan kialakult egy nullaösszegű hibrid háború, amelyben a felek egyre kevésbé vigyáztak a látszatra, Európával azonban némiképp más volt a helyzet – egészen Alekszej Navalnij megmérgezéséig.

Putyin egyfajta tolmácsa

A német-orosz kapcsolatok a megelőző évtizedben is folyamatosan hűltek, de Angela Merkel kancellár sokáig egyfelől Putyin egyfajta tolmácsaként működött, másfelől megpróbálta kommunikálni nyugati kollégai álláspontját a moszkvai vezetés felé. Az ellenzéki orosz politikus elleni merénylet azonban vízválasztónak bizonyult az orosz-német kapcsolatokban. Az incidens bizonyos részletei a mai napig tisztázatlanok, azonban egyvalami világos: miután a német orvosok kimutatták a novicsok idegmérget a Berlinbe szállított Navalnij szervezetében, Merkel eldöntötte, hogy a továbbiakban nem követ speciális külpolitikát Oroszország viszonylatában.

A fejlemény azért rendkívül fontos, mert az előző években Európa számos országában rendre holtvágányra kerültek vagy nagy horderejű korrupciós botrányokban lebuktak a Moszkvával együttműködési hajlandóságot mutató vezető politikusok (például Dominique Strauss-Kahn és François Fillon Franciaországban, Christian Strache Ausztriában). Másutt orosz összeesküvésekre vagy kémakciókra derült fény (például Szergej Szkripal és lánya megmérgezése a brit Salisbury városában). Mindezek eredményeként alig maradt olyan állam Európában, amely pozitív vagy akár semleges álláspontot képviselt volna Oroszországgal kapcsolatban.

A hidegháború után Németország valóságos nyugati nagykövete volt Oroszországnak. Támogatta csatlakozását a hét vezető ipari államot tömörítő G7 csoporthoz, és geopolitikai kérdésekben is több alkalommal közelebb állt Moszkvához, mint Washingtonhoz. A 2008-as bukaresti csúcson például – Franciaországgal és Oroszországgal együtt – ellenezte Grúzia és Ukrajna meghívását a NATO-ba.

Merkel nehezen viselte, hogy megvezették

A kétoldalú kapcsolatokat erősen megviselte a Krím-félsziget elfoglalása és a kelet-ukrajnai felkelők Moszkva általi támogatása – pontosabban az akciók körülményei. A Krímben azonosító nélküli, maszkot viselő, orosz fegyverzettel ellátott katonák, „kis zöld emberkék″ jelentek meg, akik gyorsan megszállták a jelentős stratégiai pontokat, és elvágták a félszigetet Ukrajna többi részétől. Az orosz vezetés mindvégig tagadta a részvételét az eseményekben, noha később kiderült, hogy a Krím nem az egyszerű polgár, hanem az orosz Nemzetbiztonsági Bizottság döntése nyomán, az orosz különleges egységeknek köszönhetően került Moszkva fennhatósága alá. A jelek szerint Merkel nehezen viselte, hogy megvezették, bár a későbbiekben is megpróbálta fenntartani az „állandó párbeszédet”, amit fő céljának nevezett.

Viszonyulásának alapja a „stratégiai egymásra utaltság”, amely a német újraegyesítés után kialakult Németország és Oroszország között: Németországnak szüksége van az Oroszországból származó energiára, Oroszország pedig a német pénzre. A legújabb fejlemények fényében úgy tűnik, már ez sem bizonyult elég erős indoknak, és Merkel utódja, a szociáldemokrata Olaf Scholz felfüggesztette az Északi Áramlat 2 gázvezeték engedélyeztetését, illetve elrendelte a védelmi kiadások növelését.

Egyik felől a példátlan gazdasági szankciók, a másik oldalon az atomháborúval való fenyegetőzés több évtizeddel vetette vissza Oroszország és a Nyugat kapcsolatait, a kubai rakétaválság óta nem látott krízishelyzetbe sodorva a világot.