„Ha megérintesz egy lipicai lovat, a történelmet érinted meg” – idézi találkozásunkkor Frank Westerman gondolatát Romfeld János nyugalmazott agrármérnök, akinek egész életét a lovak, főként a lipicai fajta iránti szenvedély határozta meg. Gyergyószentmiklósi otthonában beszélgettünk vele a császári múltról, a tenyésztés jelenéről és arról, miért tartja a lipicait nem pusztán egy lófajtának, hanem élő történelemnek, kulturális örökségnek.

– Miért éppen a lipicai? Mit lehet tudni erről a lófajtáról?

– A lipicai nem csupán egy lófajta, hanem kulturális örökség. A császári udvar lova volt, de közben mindig közel maradt az emberhez. Okos, kiegyensúlyozott és büszke állat, tudja, hogy kinek dolgozik. Többszáz éves története a Habsburg Birodalom fénykoráig nyúlik vissza. A lipicai ménest II. Habsburg Károly főherceg alapította 1580-ban azzal a céllal, hogy kielégítse a császári udvar elvárásait egy jellegzetes ló tenyésztésére, amely nem igényes, de kitartó, sok energiával rendelkezik és elegáns. Az alapításkor leszögezték: „itt a legjobb lovakat tenyésszék, melyek a császári udvar számára lesznek elővezetve. A legkiválóbb és a legtűrőképességűek legyenek. Kemény és köves talajon járjanak, ott, ahol kevés fű nő.”

A ménes alapításának központja Lipica helységre esett a Sesana fennsíkon, a Karszt-hegységben, Isztriában, a mai Szlovénia területén, közel 400 méter tengerszint feletti magasságon, kemény, köves, szikes talajon az Adria közelében. A lipicai ménes alapállománya spanyol típusú lovakból állt, amelyek akkoriban Európát dominálták a reneszánsztól a felvilágosodás koráig. A spanyol lovak mellett a fajta kialakításához hozzájárultak a német típusú spanyol lovak, a fredeikssburgi, a nápolyi, a karszti, az arab és az akkoriban híres moldvai lovak. A fajta híres volt eleganciájáról, harmonikus mozgásáról és tanulékonyságáról, amely tulajdonságok ma is jellemzik e paripákat. A lipicai nem csupán egy fajta, hanem kulturális örökség is. Amint lehetőségem nyílt rá, a szombatfalvi ménesből két kiselejtezett, de jó vérvonalú kancát szereztem be – ezekkel kezdtem a tenyésztést. Később alapító tagja lettem a Romániai Magán Lipicai Lótenyésztők Egyesületének, amelynek húsz évig vezettem a méneskönyvét.

– Mit jelentett az egyesület a romániai tenyésztés számára?

– Országos szervezet volt, 250 taggal, évente 80–100 aktív tenyésztővel. Összesen 1400 csikót regisztráltunk öt kiadott törzskönyvbe. Személyesen jártam az országot, a csikókat a születésük után hat hónappal kellett billogoznunk. Ez biztosította, hogy az anyjuk mellett nőjenek fel, és ne legyenek visszaélések. Az egyesület tagja volt a Nemzetközi Lipicai Szövetségnek (LIF), így bejárhattam az összes nagy ménest Európában. Két évtized után szomorúsággal fogadtam, hogy a román állami hatóság, a Nemzeti Állattenyésztési Ügynökség (Agenția Națională pentru Zootehnie – ANZ) felfüggesztette a méneskönyv vezetésének a jogát. Sajnálatos, hogy Romániában a lófajták magántenyésztését közömbösséggel, érdektelenséggel kezelik, hisz az országban egyetlen tradicionális lófajtának sincs immáron tenyészegyesülete.

– Könyvet is írt a lipicai lófajta történetéről. Mi inspirálta erre?

– A hatóságok közönye. Látva, hogy Romániában nincs már valódi tenyésztői érdekképviselet, elkezdtem gyűjteni a dokumentumokat. Három éven át dolgoztam a köteten, amely A lipicai ló Romániában címet viseli. Ez az első és egyetlen olyan monográfia, amely a kezdetektől napjainkig követi a vérvonalakat, bemutatja a fogarasi ménes 1874-es alapítását, majd a román állami újjászervezést 1920 után.

A mai fedezőmének törzskönyvét egészen 1787-ig vissza lehet vezetni – ezt a folytonosságot akartam megmutatni. A könyvben külön fejezet foglalkozik a 2003-ban Gyergyószentmiklóson alapított Romániai Magán Lipicai Lótenyésztők Egyesületével, de van szó történelemről, méneskönyvekről, kiemelkedő, eredményes lovakról és minőségi fényképek is helyet kaptak a kiadványban, amelyek jelentős pillanatokat örökítettek meg.

– Az UNESCO is elismerte a lipicai ló kulturális értékét. Mi ennek a története?

– Évekkel ezelőtt nemzetközi vita bontakozott ki a névhasználat körül. Ausztria kezdetben egyedüli igénylőként szerette volna levédetni a „lipicai” megnevezést, arra hivatkozva, hogy a ménest eredetileg a Habsburg császárság alapította. Ezt azonban a nyolc utódállam megfellebbezte, hiszen a fajtát már a 18. századtól mindegyik országban hagyományosan tenyésztették. Végül az UNESCO kormányközi bizottsága mind a nyolc országot jogosnak ismerte el a névhasználatra és az örökségre, így ma beszélhetünk például magyarországi vagy romániai lipicairól is. Az UNESCO 2022-ben a lipicai lófajtát, valamint annak hagyományos tenyésztési módszereit és kulturális örökségét az emberiség nemzetközi szellemi örökségének nyilvánította – Ausztria, Bosznia–Hercegovina, Horvátország, Magyarország, Olaszország, Románia, Szlovákia és Szlovénia közös felterjesztése alapján.

– Ön különösen hangsúlyozza a lovak nevének jelentőségét. Miért tartja ezt fontosnak?

– A történelem során a lipicai lovak mindig saját nevükön voltak ismertek. A modern nyilvántartás viszont már csak a mikrocsip számát tartja számon. Én írtam is erről a hatóságoknak, mert úgy gondolom: a ló neve sokkal többet árul el róla, mint egy 15 jegyű szám. A névben ott van a vérvonal, a gazda és az állat kapcsolata, a kultúra. Miként az embereknek, úgy a lovaknak is vannak neveik és aszerint vannak törzskönyvezve is. A ló nevében ott van a történelem, a vérvonal, az ember és állat közötti kapcsolat. A gazda a neve után ismeri meg a lovait, a lovak mikrocsipjeinek a sorszámát nem jegyzi meg az ember. Ha csak számokat látunk, elvész a kultúra. A történelmi nagyjainak lovait is a nevük alapján ismerjük: Incitatus – Caligula, Bukephalosz – Nagy Sándor, Marengo – Bonaparte Napóleon, mert ezek többek, mint nevek, ők történetek. Ha elhagyjuk a neveket, a kulturális emlékezetet töröljük ki – és mi marad? Egy adatbázis. Be kell vallanom, a jövőt sötétnek látom.

– Hogyan látja ma a lipicai lótenyésztés helyzetét Romániában?

– Sajnos nem jól. 2018-ban az állami hivatal felfüggesztette az egyesületünk akkreditációját, és a törzskönyvezést magához vonta. Papíron az állam végzi, gyakorlatban viszont senki. A tenyésztők elbizonytalanodtak, a támogatások elmaradtak. Visszatértünk a kilencvenes évek előtti időkhöz. Ma már csak két állami ménes működik, Fogarason és Bethlenben. Hargita megyében öt-hat gazda tart lipicait – ennyi maradt.

– Az ön családjában továbbra is a lipicaival foglalkoznak.

– Igen, a fiaim viszik tovább a gazdaságot. Most 14 lovunk van, főleg lipicaiak és főként turisztikai célra használjuk őket. Én már csak tanácsot adok, de minden nap kimegyek a legelőre. A lovak nélkül nem tudnék meglenni. A ló hatezer éve az ember társa. Ő szántott, ő húzta a kocsit, ő vitt háborúba és békébe is. Nélküle civilizáció sem lenne. Ma már nemcsak a munkában, hanem a lélek gyógyításában is segít. Nem véletlen, hogy a lovasterápia egyre népszerűbb. A ló a természethez való visszakapcsolódást jelenti. Aki lovak közt él, az emberibb marad.

– Mit üzenne a fiataloknak, akik ismerkednek a lótenyésztéssel?

– Ne féljenek a lovaktól, mert a ló az ember tükre. Ha tisztelik, visszatükrözi a jóságot. A lovakhoz közeledni annyit jelent, mint visszatalálni önmagunkhoz. A világ legszebb kilátása a ló két füle között van. Ezt az érzést nevezem szabadságnak.