Az őshonos állatok génmegőrzése nemcsak kulturális örökségünket szolgálja, hanem gazdasági és környezeti szempontból is kulcsfontosságú. Ezért érdemes támogatni az őshonos állatfajták fennmaradását – vallja Komlósi István. A Debreceni Egyetem Állattudományi, Biotechnológiai és Természetvédelmi Intézetének vezetőjével, professzorával a génmegőrzés jelentőségéről beszélgettünk.

– Miért van szükség a génmegőrzésre, és mi ennek a jelentősége?

– Az elmúlt években gyorsan változnak a fogyasztói szokások, amelyek új kihívások elé állítják az állattenyésztést. Az intenzív nemesítéssel kialakított fajták nem mindig képesek olyan beltartalmi értékeket produkálni, amelyek az emberi egészség szempontjából kiemelten fontosak, például a hús minősége vagy a megfelelő zsírsavösszetétel. Ráadásul a gyors szelekció miatt ezek a fajták gyakran beltenyésztettek, ami csökkenti a járványokkal és a klímaváltozással szembeni ellenálló képességüket. Ezzel szemben az őshonos fajták évszázadokon át bizonyították életképességüket. Bár a fogyasztói kereslet csökkenése miatt háttérbe szorultak, az utóbbi időben megjelent egy réteg, amely az egészségesebb, természetközeli tartásban nevelt állatok termékeit részesíti előnyben. Ez lehetőséget ad az őshonos fajták megőrzésére, de ehhez bizonyos feltételek szükségesek.

– Melyek ezek a feltételek?

– Ahhoz, hogy egy őshonos fajta fennmaradjon, szükség van egy minimális egyedszám fenntartására, amely biztosítja a genetikai sokféleséget és elkerüli a beltenyésztettséget. Ez azonban önmagában nem elég. Az ilyen fajták tenyésztése gazdasági tevékenység, ami csak akkor lehet sikeres, ha a gazdák megfelelő támogatást kapnak, és az előállított termékeket piacképes módon tudják értékesíteni. Az állami támogatás tehát kulcsfontosságú. Emellett a termékek köré brandeket kell építeni, ahogyan ezt például Olaszországban és Svájcban már nagyon jól csinálják, ott ez nagyon jól kialakult már, hisz egy-egy régiónak saját terméke, saját brandje van.

– Lehet-e sikeres az ősi fajták génmegőrzése hosszú távon?

– Igen, egy kiemelkedő példa a magyar szürke szarvasmarha megmentése, amely egyfajta génmegőrzési sikertörténet. A középkorban ez a fajta meghatározó volt, 13 milliós állományról beszélhetünk. A nagy történelmi családok, mint a Thökölyek és a Rákócziak vagyonukat részben a szürkemarha-kereskedelemnek köszönhették. A szarvasmarhákat Nyugat-Európába, főként Olaszországba szállították.

Az iparosodás és a legelők csökkenése miatt azonban a fajta létszáma drasztikusan fogyatkozott. Az 1960-as évek elejére már úgy tűnt, hogy teljesen eltűnhet, az akkori állami irányítás úgy gondolta, hogy a magyar szürkére nincs szükség. De volt egy bátor ember, Bodó Imre kitűnő állattenyésztő, aki megmentette a magyar szürkét. A Hortobágyi Állami Gazdaság főállattenyésztőjeként hat kis bikát rejtegetett a gulyásokkal egy majorban, az állásával játszva, de így sikerült újraélesztenie az állományt.

Napjainkban körülbelül hat-hétezer egyedet tartanak számon Magyarországon. A 2015-ben hungarikumnak minősített magyar szürke fajta ma élő valamennyi egyede az említett néhány kis bikára visszavezethető. Ez a fajta rendkívül ellenálló, és kiváló anyai tulajdonságokkal rendelkezik: erős védelmi ösztönnel óvja borját, ami az intenzív tejelő fajtáknál már kevésbé jellemző. Bár hústermelésben nem vetekszik az intenzív fajtákkal, az említett erények kiemelik az őshonos fajták közül.

Láthatjuk tehát, hogy a génmegőrzés nemcsak kulturális érték, hanem gazdasági és környezeti szempontból is létfontosságú. Ugyanakkor kellenek az elhivatott emberek, akik hozzájárulnak az ősi fajták sorsának alakulásához, munkájuk által értékmentést végezve.