Konferencián való részvétel alsónadrágban, tanóra pizsamában. Nagybetűs kiabálás hozzászólásban, nyomdafestéket nem tűrő véleménynyilvánítás. Túl sokat mutató fényképek, egésznapos üzenetezés, személyes információk a közösségi médiában – mind-mind olyan baklövések, amelyek a digitális együttélés szabályainak ismeretében nem esnének meg naponta. Kilyén Médiszdea internetbiztonsági szakembert a netikettről kérdeztük: megtudtuk, milyen szabályokat illik betartani, ha nem szeretne az ember már az állásinterjú vagy személyes találkozás előtt leszerepelni.

Mit takar a netikett fogalma?

A netikett a network etiquette magyarosított formája. Voltaképpen arról szól, hogy ahogyan a mindennapi életben, úgy a világhálón, a közösségi médiában is léteznek olyan íratlan szabályok, viselkedési normák, amelyeknek illik eleget tennünk. Az általános illemszabályaink ismeretében az utcán köszönünk másoknak, empatikusan kezdeményezünk beszélgetést, nem teregetjük ki a bizalmas információinkat, ám az interneten hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy ugyanazok vagyunk, akik a való világban is, és minden szabályt felrúgva túlzottan személyessé, akadékoskodóvá, nyomulóvá vagy fesztelenné válunk.

Létezik a helyes internethasználatra egy általános „tízparancsolat”? Melyek a digitális együttélés főbb szabályai?

Ahhoz, hogy a saját szabályainkat felállíthassuk, elengedhetetlen, hogy megvizsgáljuk a digitális szokásainkat, elsősorban azt, hogy mire és hogyan használjuk a digitális világot.

Elsődleges illemszabály, hogy közösségben, főleg nyilvános rendezvény vagy szertartás közben lehalkítjuk a telefonunkat, hogy ne zavarjanak meg a folyamatosan érkező értesítések.  Társaságban sem illik elővenni a kütyüt, hogy egy üzenetre válaszoljunk, vagy rápillantsunk a profilunkra – ez ugyanis csakhamar megöli a beszélgetést, és az emberek sorra „vándorolnak át” a digitális életükbe. Próbáljunk meg a jelenben élni, és arra az emberre figyelni, akivel beszélgetünk.

Elterjedt szokás az is, hogy a járókelők az utcán videóhívásban csevegnek egymással. Ez csöppet sem illendő, mert mindamellett, hogy a személyes problémáikat idegenek előtt vitatják meg, teli torokból kiabálnak, hogy hallható legyen a mondanivalójuk, életveszélyes is lehet, hiszen figyelemmegosztást feltételez, és sokan nem tudnak egyszerre összpontosítani a közlekedésre, a járművekre és beszélgetőpartnerükre.

Az emberek egy része pötyögéssel kommunikál, minden búját-baját a különféle csevegőfelületeken vitatja meg szeretteivel, munkatársaival, feletteseivel. Milyen szabályoknak kellene megfelelnie egy üzenetnek?

Az üzenetezésnél a leggyakoribb baklövés az, hogy az emberek nem kezdik el és fejezik be megfelelően a beszélgetést, hanem a levegőben hagynak kommunikációs helyzeteket, ezáltal a csevegőpartnerük idejét rabolják, mert az várja a gondolatmenet lezárását. Illendő lenne mindig jelezni, ha befejezzük a beszélgetést, nem szégyen azt írni, hogy „ne haragudj, mennem kell” vagy „folytassuk később, mert most elfoglalt vagyok”. Illetve csak akkor írjunk üzenetet valakinek, ha biztosak vagyunk benne, hogy van időnk figyelni rá.

Az is kulcsfontosságú, hogy a személyes dolgainkat ne csevegőfelületeken osszuk meg. Egyrészt azért ne, mert bárki visszaélhet a kiszolgáltatottságunkkal, másrészt az is ellene szól, hogy a szavak a kommunikációnk egy nagyon aprócska részét teszik ki csupán, és a megértést leginkább a nonverbális kommunikációs jeleink teszik lehetővé. A hangnem, az arckifejezésünk, a mozdulataink, az érzelmeink viszont hiányoznak az üzeneteinkből, ezért a csevegőpartnerünk könnyen félreértheti a mondandónkat. Hiába áll rendelkezésünkre rengeteg hangulatjel, mivel nem látjuk szemtől szemben a másik jelzéseit és reakcióit, nagyobb az esélye a nézeteltérésnek.

E-mailek esetében nagyrészt betartják az emberek az illemszabályokat, ezeket általában a hivatalos közlésre használják. A hagyományos levelek formuláit az e-mailjeink tartották meg, így hangnem, kezdő- és záróformula is megjelenik bennük. Alapszabály az, hogy ha valakivel már több levelet váltottunk, az személyes beszélgetésnek számít, és tilos megosztani másokkal. A csevegőfelületek is hasonlóan működnek, az üzenetváltások személyes tartalmaknak minősülnek, és roppant kínos lehet, ha visszaélnek azokkal. A visszaélés leginkább úgy kerülhető el, ha a felhasználó átgondolja, kivel és mit akar közölni. A biztonságos internethasználat fő szabálya a kritikus gondolkodás: mérlegelni kell, hogy ami az online szférában megosztásra kerülne, valóban fontos, vagy nem annyira lényeges, hogy mindenkinek tudnia kelljen róla.

„Szólásszabadság van, azt írok, amit akarok” – ezzel indokolják trágár, böszme hozzászólásaikat azok, akik hírportálok cikkei alatt, mások segítséget kérő posztjai alatt fogalmaznak meg csöppet sem körültekintő kommenteket. Egy elfogadható hozzászólás hogyan épül fel?

Sokan a szólásszabadság jegyében valóban bántó dolgokat fogalmaznak meg, pedig a véleménynyilvánításra való jog nem azt teszi lehetővé, hogy bárkinek, bármit, bárhogyan és bármikor elmondhatunk. Ellenkezőleg, a véleménynek tisztelettudónak kell lennie még akkor is, ha ellenérveket fogalmaz meg. Célravezető, ha egy hozzászólás elküldése előtt az ember átgondolja, valóban annyira fontos a véleménye, hogy annak meg kell jelennie a közösségi médiában? Csak azt érinti, aki megosztotta a tartalmat, vagy annak követőit is megszólíthatja? Ha úgy ítéli meg, hogy csak a megosztóra tartozik, akkor egyenesebb út, ha felhívja és találkozót beszél meg vele, ahol szemtől szemben vitázhatnak a témán. Ha úgy érzi, hogy nem akkora volumenű a dolog, hogy személyes találkozó keretében kelljen megvitatni, akkor nincs is, amiért elküldenie a szöveget, mert az azt bizonyítja, hogy nem fontos hozzászólás.

Ha a való életben nem vállalnánk fel a véleményünket a másikkal szemben, akkor az interneten sem kell másmilyennek mutatkozni. A hozzászólások könnyen félreérthetők, és kommentháborúkat robbantanak ki: a különféle közösségimédia-felhasználók eleve másként értelmezik a világot, és mivel nem látják a másik reakcióját, félreértelmezik az olvasottakat, amelynek az a következménye, hogy az online térben esnek egymásnak. Ha figyelembe vennék, hogy a hozzászólások csupán egy adott pillanat hangulatait tükrözik, és nem vonatkoztathatók minden élethelyzetre, máris másként viszonyulnának a leírt szöveghez, hiszen, ami egyik nap még megsérti, szomorúvá teszi őket, az következő nap akár vicces is lehet – ennek tudatában nincs értelme egymás nyakának ugrani az ellentétes vélemények miatt, mert a saját véleményünk is változhat a hangulatunk függvényében.

Egy másik kategória a „troll”, aki valóban belekotnyeleskedik mindenbe, lehúzó, trágár megjegyzéseket tesz, mindenkinél mindent jobban tud. Ezekkel az emberekkel már csak azért sem éri meg vitába szállni, mert tevékenységük jelzi, valamit kompenzálnak, nincsenek kibékülve önmagukkal. Vagy figyelemre vágynak, vagy a stresszt vezetik le azáltal, hogy „szétfröcsögik az internetet”.

A hozzászólások lényege egyébként az, hogy a reakción keresztül a poszt eléréseit növeljék. A Facebook célja az interakció: ha egy fénykép alatt beindul egy beszélgetés, egyre értékesebbé válik a tartalom, és egyre több embernek mutatja meg – ugyanez érvényes akkor is, ha a bejegyzés alatt utálkozó, nem tetszést kifejező hozzászólások gyűlnek. Ha hírportálokat kezdenek negatívan minősíteni az olvasók, és leírják, hogy nem érdekli őket a tartalom, nem értenek egyet a cikkel, nem kedvelik a cikk íróját, máris reflektorfénybe állítják, mert a Facebook-algoritmus nem azt nézi, hogy mit beszélnek a tartalomról, hanem csupán arra alapoz, hogy egyáltalán beszélnek róla.

Tegeződni vagy magázódni szokás az online térben?

Az általános tegeződés és a közvetlen hangvétel elfogadottnak számít a cybertér bármely szituációjában. Az idősebb generációk mégis inkább a magázódást választják, mert számukra ez a természetes, ha a tisztelet kimutatására törekszenek. Ám a fiatal közösségimédia-felhasználók kommunikációja azt mutatja, megmaradhat tisztelettudónak az ember tegeződő kommunikációban is.

Kinek-kinek magának kell megítélnie, hogy milyen mértékben él ezzel a szabadsággal. Itt sem találhatunk biztos fogódzót, de tény, hogy bárki tegezhet bárkit az elektronikus érintkezés bármely műfajában. Az elektronikus levelezés sokkal kevésbé formális, mint a hagyományos, tehát a hagyományos beszédmódhoz kevésbé kötelező ragaszkodnunk, például a magyar nyelvben kifejezetten gyakori a tegeződés.

Milyen következményekkel járhat, ha valaki nem a netikett alapján kommunikál a közösségi médiában?

Azt sajnos nem tanítják meg nekünk az iskolában, hogy miként fejezhetjük ki úgy a véleményünket, hogy az a másikat ne bántsa, illetve arra sem nevelnek rá, hogy nem gond az, ha ütközik a véleményünk, attól még személyeskedések nélkül beszélgethetünk egymással. Az emberek még mindig arra törekednek, hogy a saját igazukról meggyőzzék azt, aki másként látja a helyzetet, gyakran arról szólnak a kommentforradalmak is, hogy egyik is, másik is a saját meglátásait bizonygatja, és nem is akarja meglátni, hogy a másik mondanivalójának is lehet értelme, mert nem csak egy igazság létezik. Az empátia roppant fontos a biztonságos internethasználatban. Ha úgy írunk és osztunk meg dolgokat, hogy átgondoljuk, ellenkező esetben minket hogyan érintene a szöveg vagy a fénykép, máris másként értelmezhetjük a tartalmakat, és a sok értelmetlen, vitaindító téma talán fel sem röppen, ha tudatosan internetezünk.

Kapcsolódó

Miért veszélyes, ha folyton képet posztolunk a gyerekünkről? Szakembert kérdeztünk

Ami ma vicces és aranyos, az később lehet ciki, sőt, a kiközösítés és bántalmazások tárgya is, nem beszélve arról, hogy a fotók és videók manipulálhatók, és a gyermek arcát mémeken, szexuális tartalmakban, reklámokban vagy hirdetésekben is felhasználhatják.

közösségi média gyermekek

Noha semmi sem fekete vagy fehér, az algoritmus beszűkíti a látókörünket, és olyan tartalmakat mutat nekünk, ami a saját igazunkat támasztja alá. A közösségi média célja az, hogy minél hosszabb ideig a képernyő elé szegezzen, így csakis az érdeklődési körünknek megfelelő tartalmakat mutatja, és azt az érzetet kelti minden egyes felhasználójában, hogy mindenki más buta, és csak az ő világlátása a valódi. Érdemes az algoritmusokat tanítani, szélesíteni a látókörünket, és nem csak a nekünk ajánlott cikkekre, videókra kattintani, mert ez utóbbival csak szűkítjük a látásmódunkat.

Emellett a közösségi médiában zajló életünkhöz az is hozzátartozik, hogy a hétköznapokban a virtuális énünkkel azonosítanak – ez pedig egy munkahelyi alkalmazás során sokat nyomhat a latban, mert az álláshirdető nem csupán azt nézi, hogy miket posztolunk, hanem azt is, hogy miként nyilvánulunk meg a virtuális térben. Hiába írja bárki a motivációs levelébe, hogy empatikus, kommunikatív, értelmes, konfliktuskerülő, ha a Facebook-profilja azt mutatja, hogy gorombán szól hozzá a megosztott tartalmakhoz, és folyton a saját igazát bizonygatja. Érdemes tudatában lenni annak, hogy akár egy jó állás elfoglalását is ellehetetlenítheti az, hogy milyen a felhasználók digitális lábnyoma.

Mivel ezek nyilvános felületek, a román törvény bünteti a bulyingot, aminek része az online bántalmazás. Ebbe a kategóriába tartoznak a kommentháborúk, a trágár, személyeskedő hozzászólások is. Ha valaki mégis szeretne hozzászólni egy megosztott tartalomhoz, törekednie kell arra, hogy a kifogásait és a kritikáját is normális hangnemben fogalmazza meg, illetve az ellenérveit hiteles forrást felmutatva sorakoztassa fel.

Hogyan kerülhetjük el ezeket a kellemetlen helyzeteket? Miként kellene jelen lennünk a virtuális térben, hogy az ne pecsételje meg boldogulásunkat a reális életben?

A felhasználóknak meg kellene érteniük, hogy a közösségi médiában létrehozott profiljuk személyiségük lenyomata, ugyanaz, mint jómaguk a valóságban. Fontos, hogy hogyan nyilvánítanak véleményt, hogyan nyilvánulnak meg személyként, hogyan viselkednek egy vitában.

Érdemes a családban, az iskolában, a munkahelyen digitális házirendet írni. Jó, ha szabályok mentén élhetik virtuális életüket a gyermekek és felnőttek egyaránt, és tudatában vannak annak, hogy az asztalnál, étkezés közben nincs helye a telefonnak; lefekvés előtt néhány órával már le kell tenniük a kütyüt; egy hozzászólást csakis jól meghatározott céllal érdemes megfogalmazniuk; este már nem illik Messenger-üzenetben zaklatniuk másokat; és minden megosztás előtt gondolkodniuk kell, illetve az átvett posztokat, fényképeket, bejegyzéseket le kell ellenőrizniük, fel kell tüntetniük a forrást.

Kamaszok esetében az is fontos, hogy ne bonyolódjanak bele éjszakába nyúló beszélgetésekbe, a személyes dolgaikat ne online osszák meg egymással, hanem szemtől szemben. Még a szerelmespároknak sem ajánlott, ahogyan az sem, hogy egész nap pötyögjenek egymásnak, mert voltaképpen ez vezet ahhoz, hogy napjainkban egyre több a kiégett párkapcsolat. A fiatalok ugyanis rövid időn belül osztanak meg rengeteg információt egymással, így nem marad tér a személyes, fokozatosan kibontakozó ismerkedésre.

Miért helytelen mások szellemi tulajdonával visszaélni? Lementeni egy fotót, és sajátunkként feltölteni, átmásolni egy szöveget, és forrás nélkül jelölni? Lehetnek ennek is következményei?

Sajnos a virtuális térben sokan úgy tekintenek a szellemi tulajdonokra, mint egy svédasztalra: azt gondolják, bárki szemezhet bármiből – és ez roppant helytelen, mert gyakran úgy veszik el a tartalmakat, hogy nem kérnek engedélyt a szerzőtől, nem jelölik a forrást. Pedig legyen szó egy fényképről, egy bejegyzésről, egy videóról, egy mémről, mindet készítette valaki, és illik a tartalom felhasználása előtt engedélyt kérni tőle. A plagizálást vagy lopást egyébként akadémiai közegekben is büntetik, tehát az lenne a legegyenesebb út, ha előbb utánajárnánk a megosztani kívánt tartalomnak.

Újabban láthatjuk a Jerusalema-kihívást terjedni a közösségi médiában, ennek lényege, hogy a dalra közösségek vagy egyének táncolnak. A közintézmények videoklipjei gyakran hang nélküliek, pontosan azért, mert előzetesen nem kértek engedélyt a dal szellemi tulajdonosától, így a Facebook automatikusan letiltotta annak sajátként való felhasználását. Noha a magánembereket nem sikerül ennyire ellenőrizni, mert a közösségi oldal lassan végtelen, a Facebooknak azért vannak törekvései arra, hogy legalább a közintézményeket, a számos követővel rendelkező oldalakat szabályozza.

Bizonyára online oktatás során is egy sor szabálynak kellene megfelelni. A netikett szerint mit illik, és mit nem illik tenni az online órák folyamán?

Az online oktatás magával hozta azt, hogy a diákok és pedagógusok bekukkanthattak egymás otthonába. Sokkal könnyebben működhetett volna a tanítás, ha az online oktatásba minden iskola úgy vág bele, hogy egy netikett szabályzatra támaszkodhat, mert akkor az előírásoknak megfelelően jelenhetett volna meg gyermek és felnőtt egyaránt a kamera előtt. Mivel a legtöbb tanintézmény ennek hiányában kezdte a tanítást, a diákok nem tudták, hogy milyen elvárásoknak kell eleget tenniük.

Mivel ki-ki az otthonából vett részt a tanórákon, sokkal többet megmutatott az életéből, mint szeretett volna. A netikett szabályzattal elkerülhető lehetett volna, hogy pizsamában, alsóneműben üljenek kamera elé, a konyhából, a családtagok hangoskodása mellett válaszoljanak a kérdésekre – ez egyébként a munkahelyi gyűlésekre és előadásokra is érvényes. Fontos, hogy mindenki megértse és elfogadja, az otthoni tanulás és munka nem könnyű, egy teljesen más élethelyzet, amihez megfelelő korlátokat kell felállítani. Ha erre időben ráeszméltünk volna, akkor ma nem terjengene annyi vicces videó a különféle konferenciákról, tanórákról.

A jövőre nézve érdemes tudniuk a diákoknak, hogy illik köszönniük, amikor az online órához csatlakoznak, illetve, ha a tanár feltesz egy kérdést, használhatják a jelentkezés gombot, és illendő válaszolniuk. Ha a tanár arra kéri a diákot, hogy kapcsolja be a kamerát, azt nem azért teszi, mert bele akar látni a személyes terébe, ellenkezőleg, mivel a tanárok is emberek, szükségük van a visszajelzésekre, és látniuk kell azt, hogy a mondanivalójukat megértették a hallgatók. Hogy elkerülhessék a cink helyzeteket, érdemes a kamera elé úgy ülniük, hogy a fény szemből világítsa meg őket, és ne tartózkodjanak sem túl távol, sem túl közel hozzá. Öltözzenek fel úgy, mintha iskolába mennének, tartsák rendben a környezetüket, és máris könnyebbé válik a jelenlét.