Április közepén hivatalosan is – azaz keresztény módon, Isten színe előtt – vette kezdetét a székelyföldi motoros szezon: az évadnyitó ceremónián, amit a Hargitafürdő közelében magasodó Tolvajos-tetőn rendeztek, László Rezső csíkcsicsói plébános mondott áldást két másik paptársával együtt, Hölgyes Pállal és a ferences Hugó testvérrel. Az eseményen több száz motoros vett részt, az arról készült megható fényképek felbolygatták az erdélyi és székelyföldi híveket, hiszen a sztereotípiák szerint nem szokványos a szakállas, keménykötésű, bőrdzsekis motorosokat fohászkodni látni. Kíváncsiak voltunk, hogyan alakítható a kapcsolat a katolikus egyház és a kemény motorosok világa között, így felkutattuk az egyik motoros atyát. Megtudtuk, sokkal hatékonyabb az igehirdetés és az istenszolgálat, ha a lelkipásztornak van bátorsága kilépni az oltár mögül, és kapcsolódni hívei világához, akár a motoros világban is.

– Már gyermekkorában szolgálatra szólította Isten? Hogyan indult el a papság útján; ebben a családja miként támogatta?

– Kalandnak tekintem azt, ahogyan a papság útjára kerültem. Nem tudom másként magyarázni ezt az életeseményt: nem azért vállaltam a szolgálatot, mert már gyerekkoromtól elhívott volna erre a Jóisten, legalábbis nem emlékszem egy konkrét esetre, amikor megszólított volna. Jártam templomba, ministráltam is a barátaimmal, mert számomra közösségi esemény volt a templomba járás. Vágytam a társaságra, üdítő volt együtt lenni a többiekkel iskolán kívül, akár hétvégén is.

Azonban soha senki nem mondta azt gyermekkoromban, hogy belőlem akár pap is lehetne. Kívülről sem tűntem „pap típusnak”, az alkatom és a tekintélyem sem volt adott hozzá, mégis szerepet adott nekem az Úr. Ráadásul sosem gondolkodtam a humán szakokon! A matematika volt a játékom, a kikapcsolódásom, a tanulásom, a mindenkori álmom pedig az, hogy felnőttként mérnökké váljak. A tanító nénim sokat segített ebben, bátorított, hogy elérhetem a céljaim, mérnök leszek. Viszont az életem a középiskolában valahogy fordulatot vett, és teljesen más lett az irány.

A családomról elmondhatom, hogy miközben a szüleimmel jó viszonyt ápoltam, édesapám egy szigorú ember volt. Éreztem, hogy nagyobb szabadságra van szükségem, szerettem volna a fennhatóságán kívül kerülni. Így amikor azt a javaslatot kaptam a helybéli papbácsinktól, hogy a csíkszeredai Segítő Mária Gimnázium helyett – ahova éppen terveztem beiratkozni, de még előtte szükségem volt egy plébánosi ajánlásra – menjek inkább Gyulafehérvárra továbbtanulni, kaptam a lehetőségen, és szerencsét próbáltam.

Lelkesített a gondolat, hogy udvarhelyszékiként még távolabb kerülök az otthonomtól, szabadon, a magam ura lehetek. Úgy indultam el, hogy ha nem tetszik, válthatok, de később már azt mondogattam, hogy a muzikális képességeim akár lehetővé tehetik, hogy kántorként tevékenykedjek. Közben pedig tagja lettem egy közösségnek, amiről korábban nem gondoltam, hogy akár az enyém is lehet, és az embereknek, valamint az élményeimnek hála, lassacskán kiépült az az istenkapcsolat, ami végül a papi hivatás felé terelgetett.

Különösnek tűnhet, de életem első lelki gyakorlata 9. osztályos korom végén volt: akkor döbbentem meg először. Ráláttam végre, hogy mennyire élő, mennyire emberközpontú az Egyház és az egyház tanítása. Ebben az időszakban találkoztam olyan papokkal, akik két lábbal a földön állnak, és nem csak amolyan reverendás félistenként láthattam őket, hanem pap-emberként. Nem tudtam meghatározni, hogy miért kellene papnak lennem, csak azt tudtam, hogy azok a példaképek, akik előttem járnak, azok papok és a példájuk magával ragadt. Nem akartam már másmilyen életet élni. Onnantól kezdve hozzájuk hasonlóan szerettem volna érvényesülni.

– Hogy érzi, az, hogy a papságot választotta, korlátozta a kibontakozásban? Vagy a szigorú egyházi szabályokat valamiképpen sikerült összeegyeztetnie a világi élettel?

– Kettős számomra ez a kérdés. Ha a cölibátust vesszük – idő kellett hozzá ugyan –, de ráleltem ebben egy nagyfokú szabadságra. Én úgy értelmezem, hogy függetlenséget ad, nem kell függenem a családomtól, a feleségemmel, gyermekeimmel töltött időtől, és elegendő energiám jut a szolgálatra. Nem tekinthetünk erre egyoldalúan. Igen, azt jelenti, hogy nőtlenséget fogadtunk, de ugyanakkor szabadságot is nyújt. Szabadon, függetlenül élhetünk a hivatásnak. Amire a Lélek indít, amiért ég a szívem, annak nincs határa az életemben, így igyekszem most már én is jó példaként mások előtt járni.

– Ezt bizonyítja, hogy ön nem csupán pap, hanem bőrkabátos pap, több formában is motoros, tehát valóban sikerül a világi és egyházi életet egyensúlyban tartania. Lehet egy papnak hobbija? Ezt milyen szemmel nézi a közössége, az elöljárói?

– A korábbi generációs atyák között is voltak motorosok. Én az a típusú ember vagyok, aki a végleteknek él, még a szolgálatban is. Nem küldetést kaptam, amit édesanyám vagy egyik családtagom megálmodott nekem. Ellenkezőleg: magam találkoztam egy számomra addig ismeretlen úttal, megszerettem, vállaltam és akartam. Ez a szívem szerinti, ezt nagyon szeretem, és nagyon tudok érte égni.

Ugyanakkor abban is hiszek, hogy a Jóisten nem várja el önmagunk kizsigerelését, feláldozását. Nem hiába tartalmazza a tízparancsolat Az Úr napját szenteld meg! parancsolatot. Ez a szabadnap, ez a szabadság ideje, ami az embernek jár. A magunk idejét meg kell élnünk. Vannak időszakok, amikor befelé kell fordulnunk, önmagunkra és a hobbijainkra kell összpontosítanunk.

Csíkszeredában teljesítettem papi szolgálatot, amikor ez a szemlélet először tisztult le bennem: szerettem a munkát, de a nagy zsibongásból néha „menekülnöm kellett”, szükségét éreztem annak, hogy a fejem kiszellőztessem. Túráztam, bicikliztem, és egyszer csak véletlenszerűen – ahogyan a papi hivatással is – találkoztam a motorozással, és kipróbáltam, működhet-e. Hatalmas felszabadulás volt: a gyaloglás vagy biciklizés korlátozott, hiszen időhöz kötöttek, nem járhattam bármikor a természetbe, mert a szentmiséig vissza kellett érnem. A vasparipán viszont vasárnap is kimehetek a vadonba, hogy a jó levegőn és a zsúfolt emberi környezettől távol tisztázzam a gondolataimat.

Eleinte a terepmotorozás kötött le, aztán be kellett ismernem, hogy nem járhatom mindig egyedül a környéket, mert balesetveszélyes, szükségem van társakra. Nehéz helyzetbe kerültem, mert a terepmotorosok többsége hétvégenként túrázik, nekem viszont olyankor kell a hivatásomra fókuszálnom, így átálltam az utcai motorozásra. A Pálos szerzetesrend tagjai is hatással voltak rám: közösségi motorozásokat szerveztünk, nagy zarándoklatokat bonyolítottunk le. És én közben kibontakoztam.

– Mit jelent önnek a motorozás, hogyan érzi magát a vasparipán? Gondolom, sokakat meg is botránkoztathat a reverendás pap látványa, de még többeket inspirálhat.

– A motorozás egyfajta kikapcsolódás is az életemben, de mára már főként misszió: olyan emberekkel beszélgethetek, akikkel a templomban nem biztos, hogy találkozom. Különös helyzet, hogy a motoros közösségben papként és motorosként jelen vagyok, és ezért kell tudnom, hogy hogyan és mit beszélek a többiekkel, emellett az is kulcsfontosságú, hogy az útjaink során magunkban vagyunk. Hiába egy társaságban, a „vasparipákon” mind magányosan ülünk, és személyes „csendünkben” lehetőségünk van elgondolkodni. Olyankor csak mi vagyunk jelen és a Jóisten. Tehát az az idő, amit a motorkerékpáron töltök, az a magam ideje lett.

– Szóval nem is annyira vad világ ez az önöké, mint amilyennek feltételezik. A legyakoribb szetereotípiák arról szólnak, hogy „a motorosok kemények, félelmetesek, rossz emberek” vagy arról, hogy „istenkísértés, istenkáromlás a tevékenységük”. Ön ezekről miként vélekedik? Bizonyára az ön jelenléte is formálja a közösség megnyilvánulását, viselkedését, ezáltal enyhíthet az előítéleteken.

– A legnagyobb tanulság a papi motoros életben az volt, hogy a motoros, amilyen nagy darabos embernek látszik sokszor, olyan nagy, darabos szíve is van. Mindenki mögött ott a kereső, a zarándok, az utazó, az az ember, aki egészen más, mint amilyennek kívülről látszik. A motorosok közt erőteljes az együttműködés, két bőrkabátos akkor is köszönti egymást, ha éles a kanyar, és a forgalomban nincs dudálás, leszorítás közöttük, csak a tiszta segítségnyújtás. Arról nem is beszélve, hogy mennyire összetartóak tudnak lenni ezek az emberek.

Nem feszélyezi őket a jelenlétem, viszont valóban tudatosabbak. Ritkább a csúf beszéd, illetve, ha valami olyat mondanak vagy tesznek, ami a határt súrolja, elmosolyodnak, pironkodnak, hogy „ezt Rezső atya látta, hallotta”. Örülök, hogy motoros papként is üzenetet közvetítek: az a misszióm, hogy mindent lehet másként, szebben, mert mindig van egy másik út. A kedvességé, az elfogadásé például.

Kapcsolódó

Ingyen utazza be a világot a rap-rajongó nyárádmenti unitárius lelkész

Szilágyi Szilamér unitárius lelkésznek gépjárművezetői engedélye nincs, és csupán három nyelven beszél kifogástalanul (magyarul, románul és angolul), mégsem akart a teológia szűk vonzáskörzetében maradni, ezért is kóstolt bele Kolozsvár világi életébe, és kezdett utazgatni.

lelkész stoppolás unitárius egyház Nyárádmente

Értem azokat, akik istenkísértésnek látják a motorozást. Az autóra is sokan tekintenek „száguldó koporsóként”, és igazuk van, egy motorkerékpárral sokkal hamarabb balesetezhetünk, a baleset kimenetele is veszélyesebb lehet. De amint kilépünk a házból, ott a lehetősége annak, hogy „belehalunk az életbe”. Hogy mi vakmerőbbek lennénk? Lehetséges, ezért is ragaszkodom az áldásokhoz, mert ezek odafigyelésre hívják az embert. Általuk a motorosok megértik, hogy összeköttetésben vannak egymással, éppen ezért nem kockáztathatják a forgalomban mások és a maguk életét. Ez különben a közös játékunk, egy szép összetartozás, aminek mind részesei vagyunk.

– Amellett, hogy figyelemre inti a közösséget, az áldás megindító is. Legalábbis ez köszönt vissza a közösségi médiából, ahol ki-ki örömmel újságolta, hogy egy bőrkabátos pap ajánlotta Isten védelmébe a motoros szezont. Honnan jött az ötlet?

– A motoros szezonnyitó áldásnak hagyománya van Európában. Lengyelországban például 30-40 ezer motoros vesz részt, 2015-ben én is jelen voltam néhány motoros paptársammal, és ahogy hazakerültünk a hargitafürdői kolostorba, megbeszéltük, hogy itthon is megalapozzuk. Mert az itthoniaknak is érezniük kell, hogy még több lehet a motorozás, ha a Jóisten áldását kérjük rá.

Csodálatos úgy megnyitni a motoros szezont, hogy közben találkozunk, együtt vagyunk és a Jóisten áldását közvetítjük társaink felé. 2016-ban kezdtük. A szezon nyitásakor Isten áldását kérjük az útjainkra, a szezon zárásakor pedig szintén összegyűlünk egy hálaadó alkalomra. Megköszönjük a Teremtőnek, hogy még mindig itt, még mindig egymás mellett vagyunk.

– Nagyfokú közösségszeretetről tanúskodik ez a vállalás. Gondolom, a mottója is az emberről szól. Hogyan tekint a saját kereszténységére, hát a hivatására?

– Felszentelésemkor a mottóm Iraeneustól választottam. Ő azt mondta, „Isten dicsősége az élő ember”. Én is ez a típusú ember vagyok: nagyon szeretek élni, és szeretem, hogy intenzíven teljen az élet, mert a kereszténység nem egy templompadban bujkáló játék, még csak nem is elszigetelődő. A kereszténység az, hogy nyíltan megéljük azt, amit hiszünk, örömmel közvetítjük mások felé, és teljes életet teremtünk általa.

– Az ön életútja ellenpélda is: míg gyakorta hallani, hogy a katolikus egyház konzervatív és nem tud vagy nem szeretne nyitni, ön a reverenda fölé bármikor fölkap egy bőrkabátot, motoros sisakot tesz a fejére, és vasparipán hirdeti Isten országát. Ennek fényében miként látja, kell-e újítani, meg kell reformálni a katolikus egyházat?

– Szerintem nem az Egyházat kell reformálni. Helyette nyitottabbak, érdeklődőbbek kellene legyünk arra, hogy mi miért történik Isten Egyházában. Minden az ember javára van. Nemcsak a katolikus Egyházról beszélek, hanem Isten Egyházáról, a kereszténységről: amikor korlátokba ütközünk, akár egyházi, akár világi gondjaink miatt, leggyakrabban a tájékozatlanság, a tudatlanság okoz problémát. Nem Isten szemével látjuk a dolgokat, akár a szabályokat is (az isteni, biblikus útmutatásokra gondolok).

Kapcsolódó

A focisták, akik soha nem káromkodnak a pályán – kolozsvári ferencest kérdeztünk a papi labdarúgó-Eb-ről

Olykor előfordul, hogy sárgalapot kap a pap vagy a szerzetes, mert az „ellenfél lába lassabb, így az övé alá kerül”, de a pálya nem hangos a káromkodásoktól, szentmisét tartanak a meccsek előtt, és a szurkoló hívek süteményeit majszolják.

szerzetes pap focimeccs Európa-bajnokság

Az Egyház tényleg teljes életre hív. Színes, csak mi még tájékozatlanok vagyunk, egyoldalúak, nem értjük eléggé a lényegét. Pedig csak annyi kellene, hogy a Jóistennel, a Tervezőnkkel és Teremtőnkkel keressük és járjuk a magunk zarándokútját. Egy támogató közösségben, és ebben mi is legyünk mások szolgálatára.

– Kétség sem fér hozzá, hogy ön a motorkerékpáron is Istent szolgálja. A példamutatáson és a személyes szabadságának megélésén kívül vannak ezzel más céljai is?

– Élvezni akarom a motorozást, nem akarom, hogy arról szóljon, hogy hány kilométert tettem meg, milyen sebességgel haladtam közben, mekkora a motorom. Ebben csakis a társakat és a kikapcsolódás lehetőségét akarom. Ahogyan a kereszténységemben is. Néhány éve már négykerekű motorral is járom a vidéket.

Ebben látok újabb kihívást, szolgálati lehetőséget és kalandot: szeretnék a kvadosokra figyelni, kísérni őket, mert az ő köreikben még nem alakultak ki hagyományok, illetve az is kellemetlen, hogy róluk gyakran rosszakat hallani. Ők azok, akik „felszántják a legelőt”, „tönkre teszik a természetet”; jó lenne árnyalni a képet, megismerni a valódi céljukat és enyhíteni az ítélkezéseken. A példámmal és hangommal olyan helyekre is eljutni, ahonnan az emberek nem biztos, hogy eljönnének önszántukból, hogy meghallgassanak.

Velem Macalik Ernő tanár úr egy életre megszerettette a természetet. Papként és motorosként is szeretném közvetíteni, hogy cselekedhetünk másként – nem a természet és az ember kárára –, illetve motorozhatunk együtt, közösségben, másokkal.