Romániából Magyarországra szökéséről, annak izgalmairól, nehézségeiről kérdeztük Sándort, akinek kérésére nem áruljuk a teljes nevét. Majdnem tíz évet töltött a határon túl, majd meggondolta magát és 1998-ban visszaköltözött Székelyföldre. „Az az élet silány volt” – így jellemezte az 1980-as évek Romániáját. Hiányolta a szabadságot, a mindennapos szórakozási lehetőségeket, az utazást, de azt is, hogy az élelmiszerüzletek polcai nem voltak feltöltve eleséggel. Abban az időben útlevél híján nem maradt más választásuk: vagy megszokták a rendszert, vagy megszöktek. Sándor az utóbbit választotta, 1989 szeptemberében kalandos úton hagyta el társával Romániát, úti céljuk Magyarország volt.

– Mi adta a végső löketet az ország elhagyásához?

– Építőipari munkás voltam, vittek minket Bukarestbe kötelező munkaszolgálatra, de még Cernavodára az atomerőműhöz is. ’85 decemberében szereltem le a katonaságtól, ’87 márciusában elvittek munkaszolgálatra. Ott voltam márciustól egészen szeptemberig Bukarestben. Nagyon rossz élmény volt számomra, nem szerettem. Később, ’89-ben megint el akartak vinni, ezért döntöttem úgy, hogy elszökök. Megyek Budapestre, nem Bukarestbe – mondtam magamnak.

– Egyedül nagy falat lett volna az átszökés Magyarországra. Hányan tervezték Románia elhagyását?

– Az elején úgy volt, hogy ötön megyünk, de folyamatosan estek ki emberek. Voltak, akik még nem házasodtak össze, emiatt inkább itthon maradtak. Így hárman maradtunk. Aradon az utolsó pillanatban még egy ember visszalépett, szóval így csak ketten maradtunk a végére. Ott megbeszéltük, hogy mi egyáltalán nem fogunk hazamenni. Mindez ’89 szeptemberében történt.

– Szóltak a szülőknek, barátoknak, vagy egyáltalán bárkinek arról, hogy át fognak szökni a határon?

– Nem. Csupán magunk között beszéltük meg a dolgokat. Egyedül egy komámnak mondtam el, hogy el fogok menni. De senki másnak nem szóltam.

– Ha nem szólt a szüleinek, akkor ők mikor tudták meg, hogy már nem tartózkodik az országban? Később tartották valahogy a kapcsolatot?

– Legelőször táviratot küldtünk, de akkor már Békéscsabán voltunk. Megírtuk, hogy átjöttünk Magyarországra. Mindaddig nem tudták, hogy hol voltunk, hová mentünk. Később még levelezgettünk párszor.

– ’89-ben már nagy volt a feszültség az országban, különösen figyelhették a határt. Hogyan keltek át a határon útlevél nélkül?

– Sok baj volt, míg átértünk Magyarországra. Aradon volt egy ember, aki folyamatosan vitt át kisebb-nagyobb csoportokat. Mi is vele kellett volna menjünk. Mire odaértünk Aradra, addigra ő már elhagyta az országot és többet nem jött vissza. Valaki mondta, hogy lehet le fogják kapcsolni, mivel egy ideje figyelték őt. Így ismét ketten maradtunk, a határig 15 kilométer lehetett, plusz volt még a zóna – az is lehetett legalább egy kilométer. Még Aradon tartózkodni is veszélyes volt, mert ha valaki meglátott bennünket, fel is jelenthetett volna. Nem vártunk tovább, még aznap este gyalog indultunk el Aradról.

– Milyen stratégia alapján haladtak? Mi történt, miután elindultak?

– Leginkább éjjel tettünk meg nagyobb távokat, de nappal, nagyon óvatosan még a kukoricásban is tudtunk haladni. Körülbelül másnap este ott voltunk a határnál a drótkerítésnél, és onnan még volt egy kilométer. Katonák járőröztek ott. Egész éjjel kúsztunk-másztunk, de nem tudtunk átmenni. Reggelre visszaértünk oda, ahonnan elindultunk. Ez annak tudható be, hogy a gyom körkörösen volt lekaszálva, mi abban a lekaszált részben tudtunk menni csak, mivel esett az eső, nagyon sötét volt, abszolút nem láttunk semmit. Egész éjjel mentünk, de reggelre ott voltunk a drótkerítésnél megint. Nem volt mit csináljunk, visszamentünk a kukoricásba, ott eltöltöttük a napot, aztán másnap este megint elindultunk.

Még nem voltunk a kerítésnél, mikor hajnalodott, körülbelül félúton lehettünk. Úgy döntöttünk, hogy nincs más hátra, napvilág fogunk átmenni. Reggel volt a legizgalmasabb, mert akkor váltották az őrök egymást. A kukoricásban volt egy út, azonban mi csak mászni mertünk, mert a távolban láttunk egy őrtornyot és félő volt, hogy onnan észrevesznek minket.

Az egyikünk figyelte a mozgást, a másikunk haladt előre. Én mentem előre, amikor egyszer csak szólt a társam: »Gyere vissza, mert jő’ két katona!« Az út széléről visszamentem a kukoricatáblába, és vártunk. Elmentek a katonák. Ismét vártunk egy kicsit, majd megint elindultam, a társam ekkor megint szólt: »Gyere vissza, mert megint jő’ két katona!« Így masírozott el mellettünk összesen hat felfegyverkezett katona. Olyan jól haladtam előre, hogy ekkor már nem akartam visszafele menni, de akkor is szólt a társam, hogy megint jönnek. Le volt kaszálva a gyom, de amennyire tudtam, belesimultam a tájba. Sötétzöld pulóver és barna bársonynadrág volt rajtam, úgyhogy szerencsémre nem vettek észre. Pont azt beszélték, hogy jó lenne már valakit elkapni, mert akkor haza tudnának menni szabadságra. Ugyanis ha elkapnak egy szökevényt, akkor kaptak valamennyi szabadságot. Na, de onnan már könnyebb volt az út a határig. Elértük a senki földjét, ami tíz méter széles lehetett, fel volt szántva. Elkezdtünk futni. Olyan érzés volt, mintha átrepültünk volna rajta, hiszen mindaddig csak kúsztunk-másztunk a földön.

– A kukoricásban több napot is eltöltöttek, de honnan volt élelem? Hogyan tudtak aludni?

– Vittünk magunkkal egy liter vizet, egy-egy konzervet és egy veknit, de már első nap megettük az egészet, mert azt hittük, hogy gyorsan át fogunk érni a határon. Azután nem ettünk semmit, napközben pihengettünk, mert akkor amúgy sem tudtunk jól haladni.

– Sikerült átvergődni a kukoricáson, majd a senki földjén is, de honnan tudták biztosan, hogy már nem a román oldalon vannak?

– A senki földje után egy kicsivel megláttunk egy traktort, szántott. A társam traktorista volt, értett hozzá, megjegyezte: »ez nem román traktor«. Nem voltunk megbizonyosodva, hogy valóban Magyarországon vagyunk. A traktor lassacskán megérkezett hozzánk, kiszólt belőle a sofőr, hogy »Na, megérkeztetek, fiúk?« Azt tanácsolta, hogy menjünk tovább, ott van egy magyar katona nem messze. Úgy is tettünk, megkerestük a magyar őrtornyot, ott a katona hívott egy kocsit, kijöttek értünk Dombegyházáról. Bevittek a városba, kihallgatott a rendőrség, megkérdezték, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, mit, kiket láttunk. Kaptunk ételt, de tiszta ruhát már nem tudtak adni. Mert olyan sokan szöktek át a határon, hogy akkorra éppen elfogytak a ruhadarabok. De amikor új adag ruhát kaptak, akkor adtak nekünk is. Addig is, mi kimostuk a mienket, mert úgy néztünk ki, mint aki a sáros földön feküdt napokig, még az eső is esett.

Ezek után mentünk Békéscsabára, ott is kihallgatott a rendőrség. Volt ott egy menekülttábor, ahol ismét megetettek minket. Jól is esett annyi étlen nap után. Mondták, hogy menjünk el a katolikus egyházhoz, és a reformátushoz, mert szoktak adni kis értékű segélyeket a menekülteknek. Kaptunk tartózkodási engedélyt, a hétvégét nézelődéssel töltöttük. Hétfőre kaptunk egy szabadjegyet vonatra, buszra, ki mivel akart, mehetett, mert megszüntették a tábort. A társammal elutaztunk Budapestre.

– És a magyar fővárosban mihez kezdtek? Kerestek szállást, munkát? Esetleg találkoztak ismerősökkel?

– Budapesten találkoztunk azzal az emberrel, aki át kellett volna segítsen minket a határon, nála töltöttünk egy vagy két éjszakát. Az ő felesége Aradon lakott, ott is maradt, nem jött vele. Ennek az embernek a feleségének adtam tízezer lejt – régi pénzben –, az aradi férfi pedig adott cserébe tízezer forintot. Vettünk egy Expressz újságot, kerestük a munkalehetőségeket. De másképp nagyon segítőkészek voltak: segítettek lakást szerezni, vettek ruhát nekünk, úgyhogy már csak az volt hátra, hogy dolgozni menjünk.

– Így, hogy sikerült „letelepedni” Budapesten, kifizetődött az a sok nehézség, amin keresztül kellett menjenek ahhoz, hogy átmehessenek Magyarországra. ’89 szeptemberében szöktek át a határon, a forradalom kitörése igen közel volt ehhez. Honnan értesültek arról, hogy mi történt decemberben Romániában? Mi volt a reakció?

– Mi a társammal már vártuk, hogy mi fog történni itthon, mert az emberek folyamatosan szöktek ki. Magyarországon nagy híresztelések voltak azzal kapcsolatban, hogy Romániában valami történni fog. Mikor meghallottuk, hogy mi történt, nagy volt a boldogság. Éppen dolgoztunk, Rákosborzasztón építettünk egy házat, de örömünkben hamar elmentünk a közeli kocsmába és megittunk egy-egy nagy pohár vodkát.

– Ha szépen alakultak a dolgok Budapesten, miért jött vissza Székelyföldre?

– Nagyon szerettem volna Magyarországon maradni, azonban nem jött össze minden a tervem szerint. Szinte tíz évet töltöttem kint, ’98-ban jöttem vissza Székelyföldre, de egyáltalán nem bántam meg, hogy kiszöktem, és azt sem, hogy visszajöttem ide.

– Utólag visszagondolva, mi a legkedvesebb emléke ebből a kalandból?

– A legkedvesebb emlékem? Talán az, amikor átértünk végre Magyarországra. Olyan jól esett, hogy magyarul szóltak hozzánk! De ezt leszámítva, sok jó emléket szereztem. Rengeteg embert megismertem, jónéhány környékét bejártam Magyarországnak.

– A társa, akivel együtt kiszökött az országból, visszajött Erdélybe?

– Nem, ő ott maradt. Néha hazalátogatott, de máskülönben kint élt. Meghalt, talán 2014-ben, de itthon van eltemetve.

– Egyidősek voltak?

– Igen, egyidősek vagyunk. Vagyis voltunk.

– Milyen tanácsot adna most a 25 éves énjének, aki éppen készül átszökni a határon? Hogyan tekint vissza erre a nagy kalandra?

– Azt mondom most is, hogy el kell menni, jó, hogy akkor elmentünk. Nagy tanulság volt számomra az a majdnem tíz év: Magyarországon rengeteget fejlődtem szakmailag, de megtanultam az életről is egyet s mást. Voltak pofára esések, jó emlékek, de úgy hiszem, hogy ez így volt jó. Ez egy kisebb folyamata volt annak, hogy elérjek oda, ahol jelenleg tartok. Sikerült itthon, Székelyföldön elhelyezkednem, családom van. Ezen mind végig kellett mennem.

(A szerző a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem másodéves, újságíró szakos hallgatója.)