Nem ismeri a hosszú élet titkát, az elmúlt száz évet Isten kegyelmének, áldásának köszönheti – vallja a napokban 100. életévét betöltő lecsméri születésű, szilágyzoványi lakosú, jelenleg lányánál, Szilágynagyfaluban élő Király Etelka, Etus mama.

Óriási virágcsokrok díszítik a ház folyósóját, ahol a 100 éves Etus néni, vagy ahogy sokan nevezik, Etus mama lakik. Az elmúlt napokban számtalan vendége volt az ünnepeltnek, Szilágynagyfaluból, Szilágyzoványról is érkeztek köszöntők, de a környéken élő rokonság is felkereste a mamát. Múlt csütörtökön Seres Dénes parlamenti képviselő, Fórizs László alpolgármester, Csiki Éva iskolaigazgató és Somogyi Bálint tanácsos is meglátogatta Etelka nénit, akinek egy csokor virág és egy torta kíséretében további gondtalan éveket kívántak.

Sok volt a munka, de gondtalanul teltek a gyermekévek

Nyolcan voltak testvérek, és bár szegények voltak, jó családban nőttek fel. Édesapja bíró volt Lecsméren, szívbeteg édesanyja háztartásbeli. Már gyerekkorában nagyon sokat dolgozott, és még ma is tevékenykedne, sőt mint meséli, lánya kertjében gyomlálna, de már lassabban haladna a munkával. Tavaly még könnyebben haladt, és hogy bizonyítsa mennyire aktív, feláll, előre hajlik, mintha gyomlálna, megjegyzem, irigylésre méltóan jól hajlik, csakhogy, mutatja, ahhoz, hogy menjen, egyik lábát a kezével előre kellene tegye.

Az elmúlt száz év nem hagyott nagy nyomott az arcán, és bár érték megpróbáltatások és nehézségek, vidámsága, jókedélye megmaradt, szívből tud nevetni, olyannyira, hogy egy-egy poénnál a könny is kicsordul szeméből. Elmesélte, hogy gyerekkorában, nagyon sokat kapált, mert 22 hold földjük volt, majd onnan hazatérve, folytatta a munkát, és a házimunka mellett a gyermekekről gondoskodott, és addig soha nem feküdt le, amíg a testvérei lábbelijeit nem tisztította meg a sártól.

„Mert akkor nem volt se padló, se vinilin, sárral tapasztották a ház földjét. Cipőt csak télen viseltünk, nyáron mezítláb jártunk” – meséli. 15 évesen minden héten egy nagy kemence kenyeret sütött tizenegy emberre, ugyanis velük lakott a nagybátyja és az öreg mama is, és nem úgy, mint sokan ma, ők elfértek a háromszobás házban.

„Egyik szoba 6x6-os volt, eltért benne az egész család, akkor nem kellett sok bútor, elől volt egy padláda, egy nagy hosszú asztal a középen, hogy mindenki térjen, hátul a spór, az ágyak, meg volt egy szekrény. Aztán volt egy kisebb szoba is” – mesélte. Amikor az iskolára terelődik a téma, elmondja, szerencsésnek vallja magát, mert magyar református iskolában tanulhatott, ugyanis az 1928-ban született öccse már román iskolába járt.

„Bejött a Maniu-törvény, az új rendszer, és Lecsméren megalakították a román osztályt. Ahol több gyermek volt, ott egyet abba kellett íratni, így alakult meg a román osztály. Nálunk sok gyermek volt, édesapám bíró, nem tehette meg, hogy egyik gyerekét ne járattassa oda” – emlékezett vissza. Így próbálták elrománosítani a települést, de mint mondja: „Lecsmér megmaradt magyarnak az orosz időkig, amíg az olaj felbukkant. A kőolajat a magyarok fedezték fel, amikor bejöttek, de mire ők odáig jutottak volna, hogy kitermeljék, kitört a háború, így azt az oroszok és a románok dézsmálták el”.

Legboldogabb napja: a magyarok bejövetele

A magyarok bejöveteléig is jó volt, nem volt nagy probléma, meséli, de óriási volt az öröm, amikor egyik nap az öreg igazgató, a tiszteletes úrnak az apósa benyitott hozzájuk, megfogta édesapja kezét és azt mondta: „Gyula, gyere, mondok egy újságot!” – ezzel bementek a kamrába, majd onnan kijőve édesapja boldogan mondta: „Jönnek a magyarok, vissza vagyunk adva! Erdély vissza van adva!”… hát, azt a boldogságot nem lehet leírni, akkora volt az öröm – gondol vissza meghatódva.

„Édesapám azt mondta a nagybeteg édesanyámnak, ruhát kell varrni, magyar ruhát, mert egy hét múlva abban kell fogadni a katonákat. Édesanyám akkorára még a pártát is elkészítette, zöld kötényt, piros mellényt, fehér blúzt. Szilágy megyében a legelső nemzeti zászlót, az országzászlót Lecsméren állították fel. Amikor bejöttek a tisztek, és meglátták, hogy milyen nagy fogadtatásban van részük, abban jártak, hogy a nemzeti zászlót felhúzzák. Mindenki örült, az egész község. Mi, fiatalok szerepeltünk” – emlékezett a régmúltra Etus néni.

Fonóházba és bálba jártak

A fonóháznak „a lelke” volt, a fiúk arra kérték, tanítsa meg őket táncolni, mert nagyon jól táncolt. Jókedélyű volt, szerette a társaságot. Egyik fiútól fésűt kapott, másiktól brosstűt, „mindent vettek volna, csak tanítsam őket táncolni. Sokszor hazamentem, alig volt az orsómon egy kis fonal, ezt látván édesanyámék csak annyit mondtak: fiam, ma este is táncoltál, ugye? Hát, édesanyám, igen” – meséli nevetve, majd hozzáteszi, soha nem haragudtak emiatt rá, mert látták, hogy sokat dolgozik. Hazaérve a fonóházból lehúzta a petróleumlámpa fényét, hogy szülei alhassanak, elővette a könyvet, és még egy-két óráig olvasott, mert nagyon szerette a könyveket. „Nem számított, hogy irodalom, regény vagy Biblia, vallásos könyvek, bármit olvastam, főleg a Képes bibliát. Mindegyik bibliai történetet, az ószövetséget és az új szövetséget is tudtam, sőt máig tudom, még most is kérdezhetnek belőle” – mondta Etus néni.

A fonóházban a fiúk flótáztak, arra táncoltak, daloltak, mulattak, jól érezték magukat. Nyáron tollfosztót tartottak. „Jöttek, hogy Etus, csináljál fosztót, vagy menjünk paszulyt fejteni. Örültünk, mert volt, hova menni, volt, hol este mulatni, mert a munka után mindig szórakoztunk, táncoltunk. Nem úgy volt, mint most, hogy bárokba járnak, mi együtt voltunk mind, szinte az egész falu, és jöttek a szomszédból, Kémerről, Ippról, Széplakról is” – mutatott rá.

A bálokban is nagy mulatság volt: fiúk, lányok, estétől reggelig mulattak, virradatig. Templomba soha nem jártak báli ruhában. Vasárnap délelőtt és délután istentiszteletre mentek, majd találkoztak, és elsétáltak a vasútig, leültek a hídpadkára, füvet szedtek, azt összekötözték, és ha egyben maradt, akkor az illetőt szerette az, akire gondolt. Majáliskor kimentek az erdőbe, ibolyát szedtek, tavaszi kökörcsint és árvalányhajat, falevélből koszorút készítettek. Volt, aki 5-6 méter hosszú szalaggal feldíszített májusfát kapott, amit az utcaajtó mellé állítottak a fiúk. Akinek nem küldtek, az szégyellte magát, mert azt jelentette, hogy nincs udvarlója. Egyszer Etus néni egy bályaki fiútól egy nagy kosár virágot is kapott. „Este megkopogtatta az ablakomat, hogy vegyem át. Az nagy szenzáció volt…, hogy Zsíros Etus kosarat kapott, nem májusfát” – idézte fel.

Az első szerelem, az első vőlegény

Mindenki kedvelte, mindenkivel barátságos volt. Gyerekkorában megtetszett neki egy fiú, annak is ő, de nem lett a barátságból igaz szerelem. A nagy szerelem 19 éves korában, egy csíki katona személyében érkezett, annak ellenére, hogy édesapja mindig azt mondta: „Etus fiam, ügyelj magadra. Ennyit kérek, csak katonával ne állj szóba, mert a katona ma itt van, holnap ott van. Nem dicsekvésképpen mondom, de nem volt olyan fiú, aki nem választott volna” – mesélte, majd, amikor az első vőlegényére kerül a szó, bánatossá válik a hangja, szomorú a tekintete.

Bár kezdetben édesapja ellenezte, megszerette a csíki 21 éves katonát, és annak édesapja is őt. Időközben leszerelt a fiú, feleségül kérte Etus nénit, „de kitört a háború, és menni kellett…, a frontra…” – meséli. Bár hosszú ideig leveleztek, egyszer mindennek vége szakadt, nem érkezett több levél. Két évig várt, s amikor az egyik fiú udvarolni kezdett, aki később férje lett, levelet írt Csíkba, a fiú családjának, hogy mit tegyen, azok azt válaszolták: „Etus lányom, ne várj többé, odaveszett a fiúnk a Don-kanyarnál”. Soha nem érkezett róla hír, mai napig nem tudnak a fiúról, de máig őrzi fényképét.

Menekülnie kellett az orosz katona elől

Édesanyja a szilágysomlyói kórházban volt, amikor az oroszok bejöttek a Szilágyságba. A család nagy bánatára, azt a hírt kapták, hogy a városban mindent lebombáztak: hidat, iskolát, kórházat. Aznap testvére is megbetegedett, az orvos azt ajánlotta, tegyenek úgy, mintha a fiú nagybeteg lenne, „bónyálják” be, rakják szekérre és az apa az országúton vigye be a somlyói kórházba, úgy látogassa meg vagy hozza haza feleségét, mert beteg gyereket látva, senki nem bántja őket az úton. Az édesapa elindult Somlyóra, és bár megállították a katonák, hagyták továbbmenni. A városba érve, azt látta, hogy állnak az épületek, a felesége pedig az ablakban várja, így hazavihette.

Etus néni is megszenvedte az oroszok érkezését. Tél volt, a meleg kisszobában mosta a lábát, amikor édesapja kiáltását hallotta: „Fuss, Etus, fuss!” Egy szál vékony ruhában, mezítláb kiugrott az ablakon, és a harmadik szomszédig meg sem állt. Ott beengedték, hogy megmelegedjen, de tüdőgyulladást kapott, és alig maradt életben. „Nagy rablás volt az orosz időkben. Még a padlást is lesöpörték. Annyi krumplink volt, amennyi kihullott a rostán, azok a kicsi aprók maradtak nekünk, a többit elvitték, a málét is lesöpörték, a hangárból elhordták a gabonát. Majd bejött a kulákrendszer, és akinek egy kis földje volt, kuláknak minősítették. Apósomat is, pedig nyolc gyermeke volt” – mesélte szomorúan.

Azokban az időkben még a málékenyérnek is örültek, ő napokig csak teán és száraz kekszen élt, hogy legyen, mit ennie két gyerekének és férjének. Hasonló rossz véleménye van a kommunizmusról is. A termelőszövetkezetben dolgozott, télen a nagy hidegben, nyáron a nagy melegben. A jelenről sincs jó véleménye, mint mondja, nagyon lelketlen, szeretetnélküli, kegyetlen világban élünk. Szinte átgázolna az egyik ember a másikon, nem számít a szomszéd, csak az illető éljen jól.

„Nekem nem tetszik ez a világ, őszintén. A mai fiataloknak azt üzenem, hogy szeressék, becsüljék meg egymást, tartsák meg a tiszteletet egyik a másik iránt. A szeretet a legfontosabb, a mai napig nagyon tudok szeretni, soha nem voltam embergyűlölő, volt román és volt zsidó barátnőm is. Azt néztem, hogy ember legyen, mert a kétszínűt megismertem” – mondta, majd ismét hozzátette: hiányzik a szeretet a mai világból, mert a szülők nem nevelik jól gyermekeiket, bár megadnak mindent, szeretetet nem, ezért nem ismerik a tiszteletet sem.

Megkérdeztük tőle, mi a hosszú élet titka, azt válaszolta: „Kegyelem. Isten kegyelme, hogy megértem ezt a kort, mert nagyon sokat dolgoztam, beteg is voltam, mégis visszajöttem. És ami a legfontosabb: a hit. Hit nélkül sem lehet élni. Hinni kell és szeretni kell” – mondta Etus néni, mert úgy véli, aki nem tud hinni, az szeretni sem tud, és akkor Isten nincs vele. Az Isten velünk van, lélek, az irányít, csak hallgatni kell rá, megcsendesedni és hallgatni, hogy mit üzen – mondja bölcsen.

A legnagyobb bánata, tragédiája

„Azt mondhatom, mint a Bibliában az apostol, hogy megismertem a szegénységet, megismertem a nyomorúságot, sok rosszat éltem át. Legnagyobb bánatom a 17 éves Norbi unokám elvesztése, aki autóbalesetben hunyt el. Amikor meghallottam a hírt, elment a hangom. Eltemettem szüleimet, férjemet, de egyik sem fájt annyira, mint unokám halála” – mondja könnyeit törölve. Hogy tereljem figyelmét, megemlítem, hogy 100 évesen is minden téren irigylésre méltó.

„Mert így adta a Jóisten, mindig élt bennem a remény, mindig imádkoztam, bármilyen munkát végeztem” – fogalmazott. Két lánya hozzáteszi, reggel és este házi tejet iszik a mama, minden reggel kávézik, húst is eszik, nem csak gyümölcsöt és zöldséget, sőt régen szalonnát is. Anno sokszor kenyeret ettek szőlővel, mindent, amit kapni lehetett abban az időben, mert nagy volt a szegénység. Végül számolni kezdünk, hány gyerek, hány unoka… Két lánya, két unokája, két dédunokája van, és nemrég tarthatta a kezében az újszülött ükunokáját is. Egy óriási nagy álma van, hogy egy régen hallott, a magyarságot érintő jóslás beteljesedjen. De babonából, erről inkább nem beszélünk…