A szegénységben nagymamája mutatta az utat, aki, ha kellett, az utolsó szelet kenyeret is szétosztotta unokái között. Később, amikor hétéves korában a Dévai Szent Ferenc Alapítványhoz került, nevelői váltak számára példaképekké: megtanították tanulni, önmagában bízni, és elhitették vele, hogy bármire képes. Ezeknek az embereknek és a tanulásnak hála, nehéz múltját mélyre raktározta, és a kezdeti igazságtalanságon, szomorúságon és szegénységen felülemelkedett – csupán 23 éves, de már a jogtudományok doktora, aki nemsokára ügyvédként vagy a közigazgatásban helyezkedik el. Mindenképp igazságkereső emberként, akinek fontos a gyengébbet felkarolni, meghallgatni és segíteni. Szántó Annamáriával életútjáról, a közösség és a segítő emberek erejéről, illetve a gyermekotthonok ugródeszka mivoltáról beszélgettünk.

– Nemrégiben Böjte Csaba szerzetes Magnificat.ro Facebook-oldala is büszkén osztotta meg, hogy a jogtudományok doktorává váltál. Nem csoda, hogy örülnek a sikerednek, mert kislány korod óta a gyermekotthon egyik neveltje vagy. Mesélnél magadról? Mikor kerültél a gyermekotthonba, hogyan vált a tanulás és igazságkeresés a szenvedélyeddé?

– Huszonhárom éves vagyok, Kovásznán születtem. Hétéves koromban kerültem a Dévai Szent Ferenc Alapítványhoz, két testvéremmel együtt az otthonban nevelkedtünk. Kolozsi Noémi és Kolozsi István volt a nevelőink, főként nekik köszönhetem, hogy ma az vagyok, akinek ismernek. A személyiség-fejlődésemben és a világról alkotott képem alakulásában nagy szerepet játszottak ők. Az első iskolai éveim ugyanis nehezebben indultak, mint a többi gyereknek: első osztályban a diáktársaim többsége már olvasgatott, volt egy alaptudásuk, amit én azután pótoltam be, hogy a gyermekotthonba kerültem. Második osztály után kezdtem például olvasni.

A nevelőim nagyon sokat segítettek, nekik köszönhetem, hogy végül sikerült ráéreznem a tanulás fontosságára, és megértenem az összefüggéseket. Ezt követően minden gördülékenyen haladt: amint behoztam a lemaradásomat, megszerettem a tanulást, és a későbbi iskoláséveim alatt mindig ott voltam az első tanulók között. A magyar- és történelemórák lettek a kedvenceim, rájöttem, hogy humán beállítottságú vagyok, ez terelgetett a jog felé.

– Van magyarázat arra, hogy miért pont a jogot választottad? És miért Magyarországon végezted el az egyetemet?

– Mindig nagy volt az igazságérzetem, feladatomnak éreztem a gyengébbek mellett kiállni, és szerettem hangoztatni az igazamat. Már nyolcadik osztályban tudtam, hogy a jog lehet a jövőm, akkor még nem a biztos elhatározás szintjén, de azért foglalkoztatott ez a hivatás. A tizedik osztály volt aztán a sorsfordító, addig reál osztályban tanultam, majd átiratkoztam filológia szakra a kovásznai Kőrősi Csoma Sándor Iskolába, hogy több történelmet tanulhassak. Ez tudatos döntés volt, ekkor határoztam el, hogy az egyetemen jogot szeretnék tanulni.

Érettségi után Magyarországra költöztem, ott folytattam a tanulmányaimat. Nem teljesen egyedül vágtam neki a nagyvilágnak, a barátom velem tartott, hogy támogasson. Érettségi alatt különbözeti vizsgát kellett tennem történelemből, és amint sikerült, kezdtem is a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog és Államtudományi Karán. Vonzott, hogy az egyetem katolikus beállítottságú, mert számomra fontos volt az erkölcsi értékek megőrzése.

Öt évet ölelt fel az egyetem, idén fejeztem be, megírtam és megvédtem a diplomamunkám, a záróvizsgát is sikeresen teljesítettem, és várom a diplomaátadóm, amit december 12-én tartanak. Mivel minden feltételnek eleget tettem, hivatalosan is jogásszá váltam, megkaptam a doktori címet. Biztos vagyok benne, hogy a romániai egyetemek is magas színvonalúak, de számomra hátráltató tényező volt a román nyelv, mert mint a legtöbb székely gyereknek, nekem is nehézséget okozott. Nem azért, mert nem tudnék románul, hanem azért, mert nem tudok anyanyelvi szinten beszélni románul, ami a joghoz alapvető lenne. Illetve az is közrejátszott a döntésemben, hogy első pillanattól kezdve magyarul akartam tanulni. Lehet, hogy a könnyebb megoldást választottam, de féltem, hogy ha románul kezdem el, kudarcba fulladnak a terveim.

Nemsokára jogászként kezdhetem a pályám: nagyon szerteágazó a terület, lehetek ügyvéd, dolgozhatok közigazgatásban, és ha szeretnék hazaköltözni Erdélybe, akkor a magyar konzulátuson is tevékenykedhetek. Nagyon sok mindenre nyitott vagyok, egyelőre nem tudom, hogy melyik szegmens felelne meg, a decemberem a tisztázásról fog szólni, arról, hogy a szakmámban is megtaláljam, ami igazán érdekel. Az egyetem alatt több területen is dolgoztam, ügyvédi irodában és közigazgatási jogban egyaránt, és mindkettőt szerettem. Ezért is nehézkesebb a döntés.

– Tehát neked a gyermekotthon egyfajta ugródeszka volt a jövőd szempontjából. Nem hátráltatott, nem törte le a szárnyaid, hanem erőt adott, magabiztossá tett. A társaid többsége hasonlóan viszonyult az élethez, vagy akadtak, akiknek nem sikerült felülkerekedniük a kezdeti nehézségeken?

– Olyan gyerekekkel nőttem fel, akik motiváltak voltak, meg akarták mutatni a világnak, hogy igenis többre képesek, többre hivatottak. Tény, hogy a közösségben akadt, aki időközben akadályba ütközött, és ha nem volt ott külső segítség, aki átlendíthetné, előfordult, hogy nem tudott továbblépni, megrekedt. Mégis az a tapasztalatom, hogy a többség, pont azért, mert nehezebb körülmények közül érkezett, próbált tenni az ellen, hogy visszajusson oda, ahonnan indult.

Van az a típus is, aki belenyugszik, hogy hátrányos helyzetű, elfogadja, hogy ilyennek látja a külvilág, és nem tesz azért, hogy az ítéleteken felülemelkedjen. De minden a személyiségtől függ, illetve a külső segítségtől – ha a gyerek megerősítést kap, és azt éreztetik vele, hogy értékes, ő is fontos, akkor elhiszi magáról, hogy szerethető és valóban többre képes, mint amennyivel elindult otthonról. Nekem legalábbis ez segített azzá az emberré válnom, aki ma vagyok: megerősítést kaptam a nevelőimtől és a tanáraimtól, elhitették velem, hogy erős vagyok, értékes vagyok, és ez elegendő volt ahhoz, hogy képesnek érezzem magam bármire.

Számomra a gyermekotthon egy dobbantó volt a jövő szempontjából. El sem tudom képzelni, hol tartanék ma, ha nem vesznek pártfogásukba. Nem is merek a másik oldalra gondolni… Nagyon fontos, hogy egy állam rendelkezzen hasonló intézményekkel, akár állami, akár egyházi gyermekotthonokkal, amelyek a nehézsorsúakat felemelik és elindítják. Ez alapvető kellene, hogy legyen, mert mindenki nyer azáltal, ha jó embereket nevelünk a társadalomnak.

Engem olyan szellemiségben neveltek, hogy nem szabad egymást elnyomnunk. Segítenünk kell, szeretnünk kell egymást, a gyengébbet védenünk kell. Valószínűleg ezek azok az értékek, amelyek a jog felé tereltek. Egyetem alatt is volt lehetőségem a román államon keresztül egyfajta segítségnyújtásban részesülni, mivel továbbtanultam, nem estem ki a rendszerből, amint betöltöttem a 18. életévemet. A gyermekotthonba jártam haza ünnepek és hosszú hétvégék alkalmával, vagy a nyári szünetben. Nem szakadt meg a kapcsolat, továbbra is az maradt a bázis. Ugyanúgy hazajártam, mint más gyerekek a szüleikhez. Akkor kerültem ki véglegesen a rendszerből, miután befejeztem az egyetemet.

– Nehéz lehet egy gyermeknek ebben a kettősségben léteznie: van egy sötét múltja, ami a családjához kötődik, azokhoz az emberekhez, akiknek a szeretetet, a biztonságot kellene nyújtaniuk, és van egy jelenje, ami közösségben, folyamatos interakcióban alakul. Amelyben, ha sikerül lépést tartania, biztos jövő várhat rá, ugyanakkor, ha egy kicsit is lemarad, meginog az önérvényesítésben. Segített benneteket pszichológus a traumák feldolgozásában? Vagy mibe tudtatok kapaszkodni?

– Ma már rendszeresen beszélek a családommal, de volt időszak, amikor nem volt túl intenzív a kapcsolattartásunk. Most már próbálok családorientált lenni: tisztelem őket, beszélgetek velük. De kellett idő ahhoz, hogy feldolgozzam a múltamat. Minden gyermekotthonban nevelkedő életében elérkezik az az idő, amikor át kell gondolnia, hogy mit élt meg, milyen volt a múltja, és hogyan tud tovább lépni a sérüléseken.

A nevelőnőnk gyakran beszélt velünk a traumáinkról. Szerintem a gyermek fiatalkorban nem fog, vagy legalábbis nem tud beszélni az őt ért nehézségekről. Még ha lenne erre konkrét segítség, például pszichológus, akkor sem tudna egykönnyen megnyílni, mert a kisgyermekek próbálják elfelejteni a rosszat, ami később, a felnőtté válás folyamán egyszer csak előbukkan, és akkor kell kezdeniük valamit azzal. Nekünk az segített a feldolgozásban, hogy esténként, ima előtt őszintén elbeszélgettünk, és ilyenkor sok minden felszínre került. Elraktároztuk a bölcsességeket, a bátorításokat, ezekhez a későbbiekben is sikerült visszanyúlnunk, sok mindent magunkkal hoztunk. Tehát számunkra a külső segítség nem szakember, hanem a nevelő személyében adatott meg. Amiért mindannyian hálások vagyunk. Ma már pszichológus is foglalkozik azokkal a gyerekekkel, akiknek szükségük van szakemberre. 

Egyébként a gyermekotthon és a közösség volt a legjobb dolog, ami történhetett velem. Számomra az volt csalódás és nehezen feldolgozható életesemény, amikor kiestem ebből a védőburokból. Megszoktam, hogy folyamatosan társaság vesz körül, mindig akad, akivel beszélgetni vagy játszani lehet, akivel a problémáimat bátran megbeszélhetem. Mindig volt mellettem valaki. Szerintem egy gyermekotthonban nehéz depressziósnak lenni, nekem legalábbis ez volt a tapasztalatom Kovásznán. Benne voltam az induló csoportban, és már az első naptól kezdve barátságokat kötöttünk. Évekre vagy éppen életre szólókat.

A közösségben volt egy egészséges versenyszellem, és erős volt az együvé tartozás érzése, ha valamit kitaláltunk, meg lehetett valósítani, mert mindig akadt egy cinkostárs. Ha akartam kézilabdázni, máris jelentkeztek csapattársak a meccshez, máskor röplabdáztunk, de zenekarban játszottam, énekeltem, kórusba és tánccsoportba jártunk. Annyi programunk volt, hogy nem akadt időnk az unalomra vagy a szomorúságra. Mindenkinek volt hobbija, és ami még nagyszerűbb: mindenkinek volt lehetősége a hobbijának élni, mert mindenben, ami jónak tűnt, és a fizikai, lelki vagy szellemi fejlődésünket szolgálta, támogattak a nevelőink. Ez nagyon sok gyermeket vitt előre.

Szinte mindent az otthonban tanultam meg: ha nem a nevelőimtől, akkor a társaimtól. Amikor láttuk, hogy valaki szomorú, bizalmi beszélgetéseket folytattunk, megpróbáltuk felvidítani egymást. A múltunkat viszont nem igazán bolygattuk. Ha voltak gyengébb pillanataink, megnyíltunk egymás előtt, de megtanultunk a jövőre tekinteni, így a múlt ritkán került felszínre.

Később, az egyetemi éveim folyamán – ha valakivel komolyabb barátságom szövődött – szívesen beszéltem a történetemről, arról, hogy honnan érkeztem. De sosem használtam ezt a „lapot” arra, hogy a figyelem középpontjába kerüljek. Mindig is azt akartam, hogy önmagamért szeressenek, nem vágytam rá, hogy sajnálatból vagy önigazolásból barátkozzanak velem. Ezért nem is szerettem a sorsomról csak úgy beszélni. Megvártam, míg kialakul a bizalmi kapcsolat.

Kovásznán egyébként nagyon befogadó közösség él, a város központjában található a gyermekotthon, onnan jártunk iskolába közösen. Az osztálytársaim közül mindenki tudta, hogy gyermekotthonban élek, de soha nem éreztem emiatt kitaszítottnak magam. Nem kezeltek máshogyan, nem csúfoltak a sorsom miatt. Nekem jó tapasztalataim vannak gyermekkoromból, nem gonoszkodtak velem a társaim amiatt, hogy hátrányos helyzetű vagyok, és nem a családommal, hanem a gyermekotthonban élek.

– És a sorsod mondhatni meseszerűen alakult. Hátrányos helyzetű gyermekként kerültél otthonba, ott fogalmaztad meg az álmaidat, amiket meg is valósítottál. Kellett hozzá elhatározás, önfeláldozás és céltudatosság, de ma a jogtudományok doktora vagy. Hogyan fogadta ezt a családod?

– A családom büszke rám, hálásak a sikereimért. Apukám is, anyukám is, a testvéreim is velem együtt örültek. Visszagondolva úgy érzem, hogy nagymamámnak is nagy szerepe volt a jövőm alakulásában. Ő 82 éves koráig aktívan részt vett a nevelésünkben, mielőtt a gyermekotthonba kerültünk volna. Nagy szeretettel gondolok vissza rá, hálás vagyok érte, ő az az ember, akihez a gyermekkoromból a szép emlékek kapcsolódnak. Ő, az apró tettei motiváltak: láttam, ahogy a szegénységben is mindent megtett értünk, és ez elindított az igazságkeresés, a segítségnyújtás útján. Illetve már otthon, a kilátástalanságban megtanultam, hogy a legnagyobb rosszban is lehet jól, lehet emberségesen cselekedni.

Szerintem minden gyermeknek meg kell találnia a saját álmát, azt, amiért igenis küzdhet, igenis tehet. Még akkor is, ha senki nem hisz benne, ha látszólag a körülmények nem teszik lehetővé a megvalósítását. Semmi sem lehetetlen, ha egy kis áldozatot hozunk: az én példám legalábbis azt bizonyítja. Legyen bátorságunk megtenni az első lépéseket, mert a többi jön magától! Hiszek abban, hogy mindenhol vannak jó emberek, akik átsegítenek a bökkenőkön.