Kevés olyan óvodás létezik, aki ne ismerné Vadadi Adrienn egyik-másik meséjét. Mi több, gyermekolvasói és egykori ovisai körében már szállóige, hogy „nincs is óvoda nélküle”. Hiszen úgy szól a gyerekekhez, hogy a nyelvezet, a teremtett környezet és a felvetett téma is ismerős, és kétség sem fér hozzá, hogy egy órán keresztül is képes a néhány éves apróságokat lekötni: a 12. Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten például ovisok tucatját fogadta, akiknek életkori sajátosságaikhoz mérten zenés, mondókás, gyermekjátékokkal fűszerezett közönségtalálkozót tartott. És arra talán csak a felnőttek eszméltek rá, hogy miközben a Játsszunk mesét! program keretében szórakoztatja a legkisebbeket, észrevétlenül tanítja is őket.

A közönségtalálkozón a szerzővel Brem Ágnes beszélgetett, többek között arról, hogy az óvónőből lett írónőt elsősorban óvodás csoportja inspirálta a történetekre. Például Lea, a kislány, akivel nem akartak barátkozni a többiek, és hogy megkönnyíthesse a helyzetét, mesét írt róla, amelyben úgy mutatta be, mint az oviscsoport kedvencét. A kislány felvidult, a csoport pedig követelni kezdte a személyre szabott történeteket. Így aztán írni kezdte az Ovis meséket, minden olyan esetben, amikor különös dolog történt a csoporttal: például, ha kiesett valamelyikük foga, ha hírt kaptak kistestvérük érkezéséről, de a válogatós gyerekekről és a szökni próbálókról is humoros történetek születtek.

Miközben Vadadi Adrienn péntek délelőtt hangulatos gyermekközönség-találkozót tartott a Bánffy-palota udvarán, igyekezett egyensúlyt tartani a szülőkkel és ovisokkal való kommunikációban, így két játék vagy történetolvasás között a felnőttekhez is szólt. Például a szülők és pedagógusok megnyugtatására beismerte, nem annyira nagyszerű szakember, mint amilyennek a történetekből látszik, de „a mesekönyvben könnyebb jól viselkedni, semmint a valóságban, mert a szöveg fölött van idő átgondolni, hogy hogyan lehet egy-egy élethelyzetre reagálni”.

Hozzátette, ugyanakkor fontosnak tartotta az erőszakmentes kommunikáció elsajátítását, ezért tudatosan törekszik nyugodtnak maradni, hátrébb lépni, onnan szólni, ha úgy érezné, hogy konfliktus kerekedik az óvodás csoportban. Erről pedig a történetei is sokat mesélnek, hiszen akadnak konfliktusok vagy kihívások, amelyeket közös erővel kell megoldaniuk.

Noha az írónőt a legtöbb kisgyermek az óvodásokról szóló történetekről ismeri, Vadadi Adrienn már mackókról és olyan gyerekekről is írt, akik élete nem az ovis mindennapoktól, hanem az otthon töltött időszaktól különleges. A Kicsimackós mesék például a karantén időszakában készült, mert abban a periódusban kevesebb interakciója volt gyerekekkel. Az Alma utca 22. pedig kifejezetten gyerekek csintalanságáról szól, mert ki kellett próbálnia, hogy akkor is író, amikor nem valós történeteket kell megírnia, hanem a fantáziájára hagyatkozhat. Ugyan kezdetben nehézséget okozott neki a témaválasztás, ezzel a könyvvel magának is bebizonyította, hogy tud írni – fűzte hozzá, míg egyszerre szórakoztatta a kicsiket és nagyokat.

Kívülről nézve úgy tűnt, komplex óvodai tevékenységet tart éppen, hiszen a játékok, dalok és mondókák mellett maradt idő a kérdezésre és a beszélgetésre is. A gyerekek pedig roppantmód élvezték, körülvették, ujjongtak, lelkesen bekapcsolódtak.