Az óvóbácsi kifejezés hallatán sokaknak felszalad a szemöldökük: hogyan bánik az érzékeny apróságokkal egy dörmögő hangú, tagbaszakadt férfi? Ma már annyira nőies szakmának minősül a pedagógia, hogy óvodában és kisiskolában szinte elképzelhetetlen, hogy ne egy nő nevelgesse a gyerekeket. A Maros megyei Körtvélyfáján született Szász Botond az előítéletek és elfogadás széles skáláját tapasztalta meg az elmúlt négy évben, mióta óvóbácsiként tevékenykedik Maros megyében. Előbb Péterlakán nevelgette a legkisebbeket, most Holtmaroson dolgozik, de annak ellenére, hogy ismeri a helybélieket, mindkét településen meg kellett küzdenie a bizalomért. Bebizonyította, hogy egy férfi is lehet a lurkók kedvence, jó hallgatósága, példaképe, második szülője, barátja. Illetve képes elkísérni kislányt és kisfiút a mosdóba, tud takarítani, tízórait előkészíteni, etetni, öltöztetni, mesélni, énekelni, fogócskázni, bújócskázni, szeretni. Két hete kezdődött a tanév, kíváncsiak voltunk, miként alakul náluk a beszoktatás és hogyan vélekedik a hivatásáról.

Szász Botond kissé fáradtan, de mosolygós hangon ecsetelte, hogy az óvoda első két hete eseménydús volt számukra, főként azért, mert idén is heterogén csoportot bíztak rá, ami annyit tesz, hogy vegyes korosztályokat kell egyszerre nevelnie, oktatnia: 2 éves és 5 éves apróságok is járnak hozzá a csoportba. Mint mondja, egyre gyakrabban fordulnak elő vegyes csoportok, mert a tanügy így próbálja az óvodapedagógusokat a szakszerűbb differenciálásra sarkallni – fontos, hogy a gyermekek úgy tanulhassanak, hogy sajátos tanulási szükségleteiknek és erősségeiknek leginkább megfelelő tevékenységekbe vonják be őket.

A pedagógus szerint a heterogén óvodák és iskolák egyik legnagyobb kihívása a gyerekek különböző igényeinek és tanulási stílusának eleget tenni – noha a leendő pedagógusok már az egyetemi képzés alatt elsajátítják, hogy miért tanul az egyik gyerek könnyebben, és miért küszködik a másik ugyanazzal a tananyaggal, illetve azt is megtanulják, hogy a gyerek családi háttere, szocializációja is befolyásolja azt, hogy miként fogadják be a világot –, jócskán akadnak kihívásaik a vegyes korosztállyal.

Ugyanakkor azt tapasztalja, a pedagógusoknak ugyan nehezebb az összevont csoportokkal dolgozni, mert megosztott figyelemre van szükség és hatalmas felelősséggel jár minden korosztályt különbözőképpen nevelni, a kicsik számára fejlesztő hatású lehet a differenciálás, ami a tanítási és tanulási folyamat középpontjába magát a gyermeket állítja.

Botond óvóbácsi számára is az a legfontosabb, hogy a mindennapok a gyermekről szóljanak, és csak azt követően a napi teendőkről, célokról. Ha a gyermek boldog és kiegyensúlyozott, a tanulási folyamatot semmi sem hátráltatja – vélekedett beszélgetésünk folyamán, beismerve, hogy ennek érdekében minden lurkónak motiváló, vonzó feladatokat készít elő naponta, illetve változatosan közelíti meg az egyes tartalmakat, hogy mind választ kaphassanak a kérdéseikre egy-egy témakör kapcsán.

Tapasztalatai szerint a gyermekek szívesen tanulnak összevont csoportokban, mert így egymást is segítik a fejlődés útján: az idősebbek elmagyarázzák vagy megmutatják a legkisebbeknek, hogy miként kell megoldaniuk olyasvalamit, amivel ők a korábbi években már találkoztak. A kicsik ettől önállóbbak lesznek, kevésbé szorulnak a felnőtt segítségére, a nagyok pedig nyitottabbá, elfogadóbbá és türelmesebbé válnak.

Kevés a gyerek, összevonják a csoportokat

Az összevont csoportoknak ugyanakkor van egy elszomorító hátterük is: kevés a gyerek, így a létszám érdekében a 2 és 5 éves kor közötti korosztályt összeverbuválják. Főként a vidéki oktatási intézményekben van erre szükség, így a gyerekek számára elérhetővé teszik az oktatást, nem kell hosszú kilométereket buszozniuk vagy gyalogolniuk, a pedagógusok pedig nem maradnak munkahely nélkül. A szerencsésebbek legalábbis, mert előfordul, hogy felszámolnak egy-két csoportot, és az érintett gyerekeknek ingázniuk kell, hogy tanulhassanak, a tanítók pedig szünetévet tartanak vagy kilátástalanságukban más munka után néznek.

Szász Botond jelenleg a Maros megyei Holtmaroson teljesíti szolgálatát. Elmondta, „tíz gyerek van a gondjaimra bízva. Egy nagycsoportos, öt középcsoportos és négy kiscsoportos. Itthon csak akkor indul óvodai csoport, ha összegyűl legalább 10 apróság, így a kétévesek közül is kaptam néhányat”. A korkülönbségből nem adódnak problémák, többen testvérekként kerültek hozzá, így hamar megtalálták egymással a közös hangot. A testvérek közt inkább az jelent gondot, hogy kit mikor visz haza a szülő: „jelenleg még a beszoktatás időszakát éljük, és az visszatérő probléma, hogy a kétéves hamarabb szeretne hazamenni, ezért az édesanya korábban jön érte, mire az ötéves testvére, aki addig imádta az óvodát és már hosszú ideje nem mutatta a szeparációs szorongás jeleit, csatlakozik hozzájuk, mert attól tart, hogy később nem fognak visszajönni érte. Ez az összevont csoport egyik hátulütője” – részletezte.

Az óvodakezdés egyébként nehéz időszak az apróságok életében, éppen ezért kulcsfontosságú a beszoktatás. Az addig nyugodt, megszokott családi környezetből egy idegen közösségbe kerülnek, voltaképpen ez az első lépésük az önálló élet felé. Mégis feszültségekkel teli élethelyzet, minden gyerek másként éli meg. Mint mondta, vannak, akik az első hetekben sírnak, később örömmel járnak óvodába; és akadnak olyan lurkók is, akik az első heteket könnyek nélkül bírják, de kis idő múlva erőt vesz rajtuk a szorongás, és az édesanyjukat akarják, a reggeleket pedig tiltakozással kezdik. Ugyanakkor az is gyakori, hogy az addig szobatiszta pici újra bepisil, nem hajlandó egyedül végezni olyan feladatokat, teendőket, amiket már megtanult. A szorongás különféle tüneteinek enyhítésére mind kell legyen egy jó módszer az óvóbácsi tarsolyában.

„A kicsik nem ítélkeznek, feltétel nélkül szeretnek”

Tavaly szintén Holtmaroson óvóbácsiskodott, azelőtt két évet Péterlakán töltött. Ma már eszébe sem jut, hogy tanító bácsi is lehetne, mert megtapasztalta, hogy „a kicsiktől sokkal több szeretetet lehet kapni, ők nem ítélkeznek, még nagyon őszinték, feltétel nélkül fordulnak a felnőtthöz”. Az egyetem első évét Marosvásárhelyen végezte, a másodikat Kolozsváron, harmadévben pedig távoktatásra iratkozott. Felhívták, hogy Péterlakán gyermeknevelési szabadságra készül az óvónő, és ha szeretné, elvállalhatja a munkáját. „Így lett belőlem óvóbácsi: addig tanítónak készültem, de amint belecsöppentem a kicsik világába, rögtön megszerettem azt”. Beismerte, szerencséje volt azzal, hogy a helyettesítő posztot felajánlották neki, hiszen akkor még nem is volt diplomás pedagógus, csupán egyetemi hallgató.

Amint szakképesített pedagógussá vált, vizsgázni ment, és mivel jó eredményt ért el, hivatalosan is neki osztották a helyettesítő állást. A falu távol esik Marosvásárhelytől, kevés a gyerek, így nem túl kecsegtető más pedagógusok számára. Neki viszont a mindent jelentette, mert hazai terepen volt, körtvélyfáiként a szomszédos településre kellett csupán elutaznia, és a helybelieket is ismerte. De csak addig örülhetett a munkájának, míg év közben vissza nem jött az előző óvodapedagógus, így áprilistól szeptemberig munkanélkülivé vált. „Év közben nagyon nehéz új pedagógusi állást szerezni, szinte lehetetlen. Az sem könnyíti a helyzetünket, hogy jóformán nincs is címzetes állás az óvodákban. Idén például egy sem volt” – szomorkodott, majd hozzátette, a bizonytalanság szárnyát szegi még a motivált pedagógusoknak is. Hiszen folyton azon aggodalmaskodnak, hogy jövőre lesz-e munkájuk, és ha igen, melyik településre helyezik őket.

„Az óvodában a gyermek legfontosabb feladata az, hogy minél többet játsszon”

Megtudtuk, a férfi pedagógusokkal szemben előítéletesebbek a szülők, mint a nőkkel. Ezt saját bőrén tapasztalta, ugyanis voltak, akik nem akarták, hogy kislányaikat ő kísérje a mosdóba, illetve azt is hallotta, hogy a felnőtteknek meggyőződésük, egy férfi pedagógus nem tud annyira kedves és érzékeny lenni, mint egy nő. Bántották a hasonló megjegyzések, de a lelkesedést az tartotta benne, hogy bebizonyíthatta, tévesek a feltételezések. Annyira megszerették a gyerekek és rajtuk keresztül a szülők is, hogy igazi közösségé kovácsolódtak, ez pedig azt jelentette, hogy szertefoszlottak a sztereotípiák a két településen, ahol eddig a gyerekeket nevelgette. Sőt év végén nem akarták elengedni, szerették volna, ha tovább foglalkozik a gyerekeikkel, amit egyébként ő is szeretett volna, mert nehéz évente-kétévente új csoporttal mindent elölről kezdeni: az ismerkedést, az összeszokást, a bizalom kialakítását.

Az óvoda ugyanis rendszereken és rutinokon alapul, amelyeket elősegít a pedagógus és a gyermek közti bizalom. Reggel 8-tól délután 13 óráig tart a programjuk. Nap elején köszöntéssel fogadja a még álmos gyerekeket, majd félórás szabad tevékenységet biztosít számukra, hogy megszokhassák a környezetüket. Ezt egy megbeszélés követi: az aznapi témáról társalognak, kérdéseket tesz fel, amire a gyerekek kendőzetlenül válaszolhatnak. Botond óvóbácsinak meggyőződése, hogy fejlődik a személyiségük azáltal, hogy hangot adhatnak a gondolataiknak.

A beszélgetés lejártával érkezik az első tapasztalati területek szerinti tevékenység, ami naponta különbözik: játszva tanulnak, versekre, mesékre, gyerekjátékokra alapozva. Rövid tízóraizás után máris kezdetét veszi a második tanulási tevékenység. Noha soknak tűnhet a „tanulás”, az együtt töltött időben a játéknak van kulcsszerepe, mert Botond óvóbácsi azt vallja, „minden megtanulható, ha a gyerek nem érzi a kényszert”. Évszakokról, számokról, környezetről, állatokról szereznek ismereteket úgy, hogy fel sem tűnik, hogy valójában tanulnak. A pénzt és a zöldségeket, gyümölcsöket egy „piacozás” keretében sajátítják el például. A vásárban megismerkednek a termések román és magyar megnevezésével, közben szociális készségeik is fejlődnek, ellesik, hogy miként kell a másik emberrel viselkedniük és mi a vásárlás etikettje. A második tevékenységet mesepercek követik, azt követően az udvarra szaladnak, hogy a természetben is felszabadulhassanak.

„Az óvodában a gyermek legfontosabb feladata az, hogy minél többet játsszon. Ez alakítja a rutinokat, a szabályokat, fejleszti a szociális készségeket, a kreativitást” – hangsúlyozta Botond óvóbácsi, aki feladatának érzi a gyermek fejlődésének követését és segítését. Ennek érdekében gyakran teremt olyan csoporthelyzeteket, amelyekben a rá bízott gyerekek biztonságban érezhetik magukat, sikert tapasztalhatnak.

Megtudtuk, az óvodapedagógusoktól elvárás, hogy a gyerekekkel való bánásmódjuk szeretetteljes legyen, érzelmi biztonságot nyújtsanak a rájuk bízottaknak, segítsék, ösztönözzék őket minden területen. Emellett vegyék figyelembe a gyermek fejlettségét, családi hátterét, tehetségét, fejlődési ütemét, kövessék nyomon fejlődésüket. Ismerjék és tudják alkalmazni a gyermek nyomon követéséhez szükséges mérőeszközöket. Alakítsanak ki jó kapcsolatokat a szülőkkel, az óvodai kollektívával, tájékoztassák a szülőket a gyermek fejlődéséről és szükség esetén tanácsot is adjanak. Céljai naponta változnak, minden napra új tervet ír. Arra törekszik, hogy a gyerekek otthonosan érezzék magukat az óvodában – a napok mind különbözőek, ezért a nehézségek is váltakoznak, de a legnagyobb kihívást az jelenti számára, hogy egyszerre kell ellátnia az óvóbácsi, takarító és dadus feladatokat, ami azért megterhelő, mert közben 10 apróságra szakadatlanul figyelnie kell.

Mégsem a plusz munka az, ami leginkább hátráltatja, hanem a negatív gondolatok és a félelem a folyamatos bizonytalanságtól. Szeretné ugyanis biztonságban érezni magát a munkahelyén, tudva azt, hogy jövőre is meglesz az állása. Vannak ismerősei, akik már 30 éve tanítanak, és évente vizsgáznak, majd mindig más helyszínre kerülnek. „Ez a gyerekeknek is nehéz, mert folyton új embert kell megszokniuk. És nekünk, felnőtteknek is nehéz, mert mi is kötődünk az apróságokhoz, akikkel közösen indítottunk el egy folyamatot, és már látnánk is a fejlődést rajtuk, mire egy ismeretlen terepre kerülünk, ismeretlen gyerekek közé, hogy mindent elölről kezdjünk. Amit felépítettünk, hirtelen szertefoszlik” – zárta beszélgetésünket Szász Botond óvóbácsi, aki a gondokat egy gyerekmosoly láttán vagy egy leleményes kérdés, vallomás hallatán mindig elfelejti.