Nem akar iskolába menni. Panaszkodik, hogy fáj a hasa. A személyes tárgyai megrongálódnak. Sérülései vannak, de azt mondja, elesett – ezek akár az iskolai bántalmazás jelei is lehetnek! A szülőknek figyelniük kell, hiszen traumatizált társadalmunkban szinte természetes, hogy minden iskolai közösségben kialakulnak az alá-fölérendeltségen alapuló viszonyok, amelyek következtében néhány gyermek élete pokollá válik. A bántalmazás ugyanis nem ér véget a tanórák lejártával: délutánonként, éjszakába nyúlóan folytatódhat az interneten. Tanévkezdés előtt gyakori, hogy a szülők néhány percben felvilágosítják csemetéiket, hogy miért helytelen az agresszió, a csúfolódás, vagy mit tegyenek, ha kiközösítik őket, de a „gyorstalpaló” ennél a kegyetlen jelenségnél nem elegendő. Nem szabad a gyereket arra kérni, hogy álljon ki magáért, nem hitetlenkedhet az eset hallatán a felnőtt, és nem hibáztathatja őt a történtekért! „Úgy kell a családban élni, hogy a gyermek megtanulja, a másik emberi mivolta tiszteletre méltó” – véli Miklós Csongor pszichológus, akit a bullyingról kérdeztünk.

– Az utóbbi hetekben futótűzként terjedt el a Facebookon, hogy iskolakezdés előtt mit érdemes „néhány percben” átbeszélni a lurkókkal, hogy nyugalmas, szeretettel teli tanévük legyen. Furcsállottam, mert a tanévek a legtöbb osztályközösségben előbb-utóbb kegyetlenné válnak, mert felüti fejét a bántalmazás. Ez valószínűleg azt bizonyítja, hogy nem elegendő a „gyorstalpaló”.

– Az iskolakezdés előtt valóban gyakran olvashatunk „intelmeket” a Facebookon, szülők tanácsát arról, hogy mit osszunk meg a gyerekeinkkel, mire kérjük őket. Kettős érzésem van ezekkel kapcsolatosan: egyrészt olyan, mintha a hegy alatt próbálnánk abrakolni. Azért mondom ezt, mert szkeptikus vagyok azzal szemben, hogy elegendő iskolakezdés előtt csupán néhány percet beszélgetni a lurkóval arról, hogy miként bánjon a társaival.

Valószínűleg roppant kevés a reális hatása a gyors „példabeszédeknek”, főként akkor, ha odahaza, a szülei között nem a tiszteleten alapul a kapcsolat, illetve a gyereknek sem sikerül érzelmileg kapcsolódnia a családjához, mert kevés a minőségi idő, az őszinte beszélgetés, és gyakoriak az elvárások, a bántalmazások, a külön töltött időszakok.

Hangsúlyoznám, hogy bár kevésnek gondolom a gyors felkészítéseket, a semminél még mindig többnek és jobbnak találom azokat! Minden jó, amit annak érdekében próbálnak tenni a felnőttek, a szülők és pedagógusok egyaránt, hogy az iskolai bántalmazást visszaszorítsák, mérsékeljék. Sokan tévesen azt feltételezik, hogy a bullying nincs jelen minden iskolában, pedig a szakirodalom is kimondja, illetve a szakmai tapasztalatom és a kollégáim megosztott tapasztalatai is azt mutatják, hogy minden iskolai közegben jelen van kisebb vagy nagyobb mértékben. És nem csak az iskolai közösségekben, például az utánpótlásneveléssel foglalkozó sportszervezetekben is, tánccsoportokban, különféle délutáni körökön. A kérdés az, hogy felismerik-e a felnőttek és miként kezelik a helyzetet?

– Kezdetben talán összetéveszthető a veszekedéssel, de később bizonyára jól elkülönül a hirtelen jött és könnyedén elmúló haragtól. Melyek a bántalmazás legszembetűnőbb ismérvei? Illetve kiből válhat áldozat?

– Fontos megkülönböztetni a vitát a bántalmazástól. Az nem jelent feltétlenül bántalmazást, hogy a különféle csoportokban konfliktusok alakulnak ki vagy véleménykülönbségek adódnak. A bántalmazás mögött szándékosság rejlik, rendszeresen visszatérő, és az erőfölényekkel való visszaélésen alapul, legyen szó pszichés vagy fizikai bántalmazásról. A legfájdalmasabb az egészben az, hogy az internet világában nem ér véget azzal, hogy a gyerekek hazamennek az iskolából, a szülők sem tudnak nyugalmat és védelmet biztosítani, mert az online létezésben 24 órán át, soha véget nem érőn folytatódhat egymás megszégyenítése.

Bárki válhat áldozattá, ha egy kicsit különbözik a társaitól. Legyen magasabb, alacsonyabb, vékonyabb, súlyosabb, érzékenyebb vagy kevésbé tehetős, mint társai, a bántalmazásra hajlamos könnyen kiszúrja, hogy ki a sebezhetőbb. A bántalmazó gyakran a csoportnak akarja megmutatni, hogy miként áll társa fölött, „villantani” próbál, tetszelegni, erőt fitogtatni. Ha a szülő nem tud elegendő időt tölteni csemetéjével, nagyon gyakran márkás holmikkal, drága ajándékokkal kompenzál. Ez esetben könnyen fölénybe kerülhet a gyermek azokkal szemben, akiknek középkategóriás vagy olcsóbb iskolai felszerelésük van, vagy gyakran viselik ugyanazt a ruhát.

– Gyakran hallani, hogy „a gyerekek nagyon kegyetlenek tudnak lenni egymással”. A bántalmazás voltaképpen nem csak két emberről szól, hanem egy egész közösségről, akiknek tagjai nevetnek vagy lesütik a szemüket a megszégyenítés láttán, és kevesen vannak azok, akik mernének felszólalni ellene. De merem remélni, hogy nem a gonoszság a fő mozgatórugója ennek a kegyetlen játszmának…

– Bizony, a csoportot alkotó gyermekeknek is szerepük van: szurkoló, ellenálló és néma tagoknak nevezi őket a szakirodalom. Van, aki ezt csendben végig nézi, nem mer beavatkozni, mert attól tart, hogy ő is az agresszió, a kiközösítés áldozatává válik. Ugyanakkor vannak olyan gyerekek köztük, akik jól szórakoznak a másik megszégyenítésén, így adott egy közönség, amelyik elfogadja, tapsolja a „mutatványokat”. És ott vannak azok is, akik felszólalnak az agresszorok ellen, akik ki merik mondani, hogy nem szabad ilyet tenni, a kiszolgáltatottat nem szabad bántani. Szerencsés az a közösség, amelynek vannak olyan tagjai is, akik együttéreznek a bántalmazottal és próbálják megállítani a bántalmazót.

De fontos tudni, hogy nem azért bántják egymást, mert gonoszok, hanem azért, mert életkori sajátosságuk, hogy nem bírnak még annyira empatikusak lenni, hogy értsék, a társuk min megy keresztül. Sem erkölcsileg, sem érzelmileg nem érettek még. Nem tartanak ott, hogy a másikat maguk elé tudják helyezni. Legtöbb esetben nem azért bántanak, hogy a másiknak fájjon, hanem azért, hogy hatalmi viszonyba kerüljenek.

Az agresszorok sok esetben olyan dinamika mentén bántják társaikat, amit ők maguk sem tudnak megfogalmazni. Nem értik, hogy mi történik velük, honnan ered a dühük. Általában az a gyerek nem akarja bántalmazni társait, aki a szüleihez érzelmileg kapcsolódni tud, és nem keletkezik kötődési űrből származó frusztrációja, mert otthon egy érzelmileg egészséges környezetben él. Ha azonban a gyerek önbecsülése alacsony, és próbál kompenzálni valamit, esetleg otthon jómaga is bántalmazás áldozata, akkor a frusztrációját valaki máson, hatalmat gyakorolva tölti ki. Az a gyermek is szenved, aki bántalmaz. Ugyan nem tudja megfogalmazni, de érzi a fájdalmat, a felnőttnek pedig az a feladata, hogy ezt felismerje. Nem büntetéssel, nem megszégyenítéssel, nem kioktatással, hanem megértéssel!

– Mégis elterjedt, hogy megszégyenítik, megbüntetik a bántalmazót, ami egy ördögi kör kialakulását idézheti elő. Miként cselekedhet jól ilyen helyzetben a szülő vagy a pedagógus?

– A felnőttek kezében mindig kulcsszerep van. Gyakran azonban az osztályfőnök sem ismeri fel – vagy csak nagyon későn veszi észre –, hogy mi zajlik titkon, a háttérben. Ezért fontos olyan bizalmi viszonyt kialakítani pedagógus és gyerek között, hogy utóbbi félelmek nélkül merjen szólni tanítójának az esetről. Ahhoz viszont az osztályközösséggel előbb meg kell értetni, hogy a segítségkérés nem árulkodás. Amennyiben a gyerek mer segítséget kérni a pedagógustól, a felnőttnek sikerülhet visszaállítani a csoport egyensúlyát.

De nem a bántalmazó megbüntetésével, mert ez a módszer nem oldja meg a problémát. Ilyenkor fontos fentről nézni az esetre: mi történt? Ki és miért bántotta a társát? Honnan jött ez a késztetés? Mi volt vele a célja? – csoportos beszélgetések, csoportos foglalkozások szükségesek, többszöri alkalommal, amelyek keretében hamar belátják tetteiket a gyerekek, rájönnek, hogy fájdalmat okoztak a társuknak. Gyakran azonban nincs kompetenciája erre az osztályfőnöknek, sőt az is előfordul, hogy a felnőtt kiég, belefásul a munkájába, így ő maga is agresszorrá vagy áldozathibáztatóvá válhat a saját elakadásai miatt.

Ilyenkor ott az iskolapszichológus, akitől szintén lehet segítségét kérni, ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha a gyerekek beszámoltak az esetről egy szülőnek, egy pedagógusnak vagy egy másik felnőttnek, aki közölheti a történteket a szakemberrel. Megjegyezném, az iskolai rendszer nem feltétlenül támogatja az iskolapszichológusok munkáját, nagyon sok gyerek jut egy szakemberre, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy nem tudnak érdemi munkát végezni a gyerekek körében.

A szülők nem mindig fogadják jól a gyerek őszinteségét, ezért a csemete inkább magába fordul, mert azt érzi, hogy hirtelen szövetségesek nélkül maradt. Elmagányosodik, és gyakorta tragikus következményekkel jár az izoláció… Ha mégis mernek beszélni, általában félnek a következményektől, ezért sem megoldás szülőként hirtelen felindulásból, a gyerek tudta nélkül belerángatni az iskolavezetőséget, az iskolapszichológust. A legfontosabb, hogy mindent meg kell osztani a gyerekkel: tudnia kell, hogy az édesanyja vagy édesapja meg fogja osztani az ügyet más felnőttekkel is. Ettől fogja biztonságban érezni magát.

Ha a szülő segítséget kér, de az iskola részéről nem érkezik válasz, akkor a gyereket ki kell emelni a mérgező közegből, mert a dolgok maguktól nem oldódnak meg. Nem szabad elvárni a gyermektől, hogy álljon ki magáért, és menjen szembe az erősebbel. De az sem megoldás, hogy a szülők egymás torkának esnek, mert „a te fiad bántotta az én fiamat”. A megoldások mindig a helyzet feltárásából születnek, és abból, hogy a gyerekek végül találkoznak a megértéssel.

A gyerekeinkkel nem elegendő iskolakezdés előtt egy keveset beszélgetni! Úgy kell élnünk, hogy érték legyen a béke, az együttműködés, a másik emberi mivoltának tisztelete. Beszélhetünk nekik arról, hogy szeressék egymást, ha otthon azt látják, hogy a házastársunkat akár fizikailag, akár verbálisan bántalmazzuk. Az elvek nem érnek semmit, ha csak kimondott szavak maradnak. Annak tudatában kell alakítanunk a családi mindennapjainkat, hogy a gyermekünk ezek alapján fog a világban járni.