Varga Zoltán és Rozália negyvenhét éve házasok. Bár ma már mindketten főállású nagyszülők, fiatal korukban egyszerre dolgoztak a gyárban és végezték a tanulmányaikat. Családot alapítottak, számos szörnyűséget és tragédiát átvészeltek, és ma is egymás mellett ülnek a kanapén. A házasság hete alkalmából meséltek nekünk az életükről.

Nem tudni, hová sodor az élet – mondják. És valóban. A Nyárádremetéről származó Rozália és a háromszéki Zoltán immár 47 éve élnek boldog házasságban – Csíkszeredában. Mindketten gyárakban dolgoztak, ezzel párhuzamosan pedig az esti líceumban tanultak. Itt ismerkedtek meg.

„A szüleim nagyon korán meghaltak. Gyermekotthonban nevelkedtem Csíksomlyón. Önkéntesen jelentkeztem a katonasághoz, ezután vizsgáztam be az esti líceumba. Az osztálynak háromnegyede fehérnépekből állt, férfiak csak kevesen voltunk. Aztán nekem egyből a Rózsám tetszett meg a legjobban” – idézte fel az első találkozást Varga Zoltán. Elmondása szerint soha senki nem adott neki semmilyen tanácsot az udvarláshoz. „Én csak menegettem utána, kísérgettem mindenfelé, meglátogattam néha, römiztünk, cukrászdába és moziba jártunk, közben pedig gyűjtögettem a kicsi pénzem innen is, onnan is. Nagyon vigyáztam, hogy ne költsem el az egészet. Aztán a gyárban az egyik mester azt mondta, van eladó házassági gyűrűje. Megvettem. Háromezer lej volt. Elvittem a Rózsámhoz, hogy vigyázzon rá, nehogy eltűnjön. Kértem, hogy őrizze meg nekem. 47 éve őrzi. Az ujján hordja, így lehet a legjobban vigyázni rá.”

Rozália tehát 47 éve őrzi a rábízott ékszert. „Édesanyám első perctől nagyon szerette Tatát (Varga Zoltánt – szerk. megj.). Úgy a kedvébe tudott járni, olyan szép időket éltünk meg. Persze sokat kellett dolgozni. Egész nap bent voltunk a gyárban, este mentünk az iskolába, utána üdítőzni, túróspuliszkát enni, fagyizni. Hangosan kacagtunk, vicceket meséltünk. Hát az én szám is nagyon jól ráállt az ilyesmire, mert mindig megjegyeztem a legjobbakat” – idézte fel kapcsolatuk első időszakát Rozália.

Kapcsolódó

Mi az a phubbing, ami minden emberi kapcsolatot tönkretesz?

Az okostelefonok ma már szinte állandóan jelen vannak az életünkben, így figyelmünk egyre gyakrabban oszlik meg a kijelző és a körülöttünk lévő emberek között.

telefonfüggőség telefon értesítés kapcsolat párkapcsolat

November 30-án volt a polgári, nem sokra rá, január 13-án az egyházi esküvőjük. „Az én szüleim még éltek akkor. Ők segítettek esküvőt csinálni Nyárádremetén. Emlékszem, méteres hó volt aznap nálunk a faluban. Aztán visszajöttünk Csíkszeredába, hogy folytassuk a munkát. Akkor annyiban más volt, hogy a gyártól lakást kaptunk. Először én, aztán rá két évre Tata is. Nekünk soha nem volt halom pénzünk, de mindig volt annyi, amennyi kellett. És jól éltünk. A titok az volt, hogy nem vágytunk többre, mint amit az Isten megadott. Ő mindig pontosan tudja, mire van szükségünk. És volt nehézség, nem is kevés, rengeteg görönggyel járt, de egy idő után meg tudtuk venni a saját lakásunkat, és most is abban lakunk. Akkor már meg volt születve a fiúnk, aki azóta már el is költözött ebből a világból, nyugodjék békében!”

Rozáliának és Zoltánnak két gyermeke született. Fiúk hosszan tartó betegeskedést követően, néhány évvel ezelőtt elhunyt. Egy fiút hagyott maga után. „Hálát adunk az égnek, hogy a szörnyűségek ellenére a menyemmel nagyon jó kapcsolatunk maradt. Az unokám hatéves volt, amikor az édesapja elment, mára már pont olyan, mint ő volt. Vasárnap is nálunk járt. Felkönyökölt az asztalra, hát épp olyan, mint a fiam volt” – mesélte könnyes szemekkel Rozália. „A lányom férjhez ment, az unokák minden nap jönnek ide, mamához ebédelni. Várjuk őket, és Isten minden napra megadja, hogy asztalt teríthessek számukra.”

A fiúk diagnózisát megelőzően Rozáliánál is rosszindulatú daganatot találtak. Néhány évre rá hasonlóan szörnyű hírt kapott Zoltán is. „Fentről kaptuk a kegyelmet. Azt az utat, amit mi végig jártunk, egyedül nem lehetett volna végig járni. Először én, aztán a fiúnk, majd Tata is. De Isten kegyelméből sikerült túllendülni, meg kaptuk az erőt, hogy végezzük a ránk bízott feladatot. Hiába is mondanánk, hogy könnyű, szép idők voltak, hiába is mondanánk, hogy nem voltak gondok. Fiatalon is sokat küzdöttünk, de akkor még nem fogtam fel, hogy fentről segítik a mindennapjainkat. A lányomat főiskolára tudtuk járatni, éppen akkor, amikor a gyárak kezdtek összeomlani. Tata munkahelyét is bezárták. És mi így is átvészeltük. Mindig volt kiút. 47 év telt el, és én még ma is Tatának a Rózsája vagyok.”

A pár úgy emlékszik vissza, hogy akkoriban a világnak az egyik nagyon rossz pontja az volt, hogy a férfiak munkahelyén mindig előkerül az itóka. „Hála az Istennek, Tata sose ment el rossz irányba. Mindig inkább velünk volt, amikor csak tudott. Ő haza hozta a pénzt. Egyszer akkora fizetést kapott, hogy úgy éreztük, ezt a rengeteg pénzt nem is lehet elkölteni. Hát mi akkor vettünk egy mosógépet, hogy a gyárban összeolajozott ruháit tudjuk mosni. Így neveltük a gyerekeket is. Még a mesteriskolába jártam, Isten nyugtassa, a kicsi fiamat mindig vittem magammal, mert nem volt, akire hagyni. De ha Tata éppen otthon volt, ő volt vele. Egyszer egy szomszédasszony meg is kérdezte, hogy miféle férjem van nekem. Hát én is mondtam valami olyat, hogy két lábú, vagy hasonló, mert nem tudtam, mire gondol. Aztán mondta, hogy hát Tatát mindig úgy látja, hogy egyik kezével a gyereket fogja, másikkal a bevásárlást viszi. Hát ilyen apa volt ő.”

Kapcsolódó

Szülői kiégés: amikor a „jó szülőségnek” túl nagy ára van

A szülői kiégés Erdélyben is valós jelenség, és sokszor azoknál jelentkezik, akik a lehető legjobb szülők akarnak lenni, és ez olyan állandó készenléti állapotba sodorhatja őket, ami veszélyessé válhat – mondta a Maszolnak Mészáros Andrea pszichoterapeuta, aki maga is megélte szülőként a kiégést.

szülők kiégés túlterheltség pszichológus

Zoltán és Rozália úgy vélik, nehéz, de szép volt a fiatalság. Abban pedig szintén egyetértenek, hogy szerintük most az öregség még szebb. Kigyógyultak a súlyos betegségből, hétköznapjaik jól bejáratott rendszerében pedig mindkettőjüknek megvan a szerepe. „Külön szobában alszunk, mert Tata gyakran kel éjszaka, s úgy jó, ha én akkor is nyugodtan tudok pihenni. De az ajtó mindig nyitva van, és ha kimegy a mosdóba, mindig bedugja a fejét hozzám, és jó éjszakát kíván. Reggel mindig az első dolog, hogy feltesszük a kotyogót. Amíg lefő, megcsinálom a teát, úgy, ahogy szereti: jó sok cukorral és citrommal. Legkésőbb háromnegyed nyolckor a reggeli mellé vagyunk ülve. Aztán Tata elmegy friss kenyérért, én pedig elkezdem főzni az ebédet, hogy pont kész legyen, mire jönnek az unokák. Az az élet, amit most élünk, nagyon-nagyon jó.”

Zoltán úgy véli, egy házassághoz nem elég csupán egy jó asszony, egy jó férfi is kell hozzá. „Én csak azt tudom tanácsolni a fiataloknak, hogy legyenek kedvesek a társukhoz, szeressék, becsüljék meg. Ne lézengjenek félre. Az nagy hiba. És ne italozzanak. A pipa még elmegy, de ivászat nincs. Esetleg szombat esténként egy-egy kicsike. És dolgozzanak becsületesen. Ez a legelső.” S hogy mit szeret nagyon a feleségében? „Rózsám nagyon jól főz. Én nem vagyok válogatós, de ha valami nem tetszik, megmondom, s többet nem csinálja.”

Arra a kérdésre, hogy mit gondolnak, mi kell ahhoz, hogy egy pár 47 év után is, egymás mellett ülve a kanapén mesélhessen a közös életről, Rozália így felelt: „Én nem akarok jelzőket használni a mai fiatalokra, meg nem akarok megsérteni senkit sem, de azt látom, hogy mintha hiányozna belőlük a türelem. Szerintem ez a legfontosabb. Mert olyan sokszor el lehetett volna futni ebben az életben. De a türelem és az elfogadás az, ami miatt ma itt lehetünk. Isten kegyelméből van annyi nyugdíjunk, hogy jól éljünk belőle. Minden nap más ételeket tudok főzni, nem kell mindig ugyanazt együk. Szóval legyenek a fiatalok türelmesek és elfogadók, tudjanak megbocsátani és bocsánatot kérni, mert úgy is lesz, aki megbántja majd őket, és olyan is, hogy ők bántanak meg valakit. De ezt el kell fogadni és meg kell bocsátani. Engem sok mindenre megtanított az Isten, de talán a legfontosabb, hogy ne mindig a másikban keressem a hibát, mert nekem is van egy csomó. És hogy ne csak magamra gondoljak mindig, mert ezért vagyunk társak. Mi is gyakran összevesztünk, de annyi év alatt egyszer sem történt meg, hogy amikor Tata munkába indult, ne lett volna neki már bepakolva a tízórai.”

47 év házasság. Fiatal munkásemberekből, diákokból mára főállású nagyszülők lettek. És még mindig egy pár, a szó legszorosabb értelmében. Rozália és Zoltán elmondása szerint egészen biztosak benne, hogy őket egymásnak teremtette az Isten. Mindketten átestek egy súlyos betegségen, és felválta ápolták egymást a legnehezebb napokon. Mint fogalmaztak, a titok, hogy ha gond van, nem becsukni kell az ajtót, hanem még szélesebbre nyitni. Nem félreállni, hanem gondoskodni és szeretni. „Úgy mondják: holtomiglan – holtodiglan. Ezért imádkozunk minden nap. Szeretetért, megbecsülésért, egészségért és türelemért”