Gyakran említik a mintakövetést, ami arról szól, hogy az, akinek traumatizált gyerekkora volt, nagyobb eséllyel fogja traumatizálni a körülötte élőket vagy a saját gyerekeit. Ez viszont elég erős általánosítás, mert a traumatizált gyerekkor túlélői gyakran válnak olyan emberekké – akár áldozatokká –, akik a légynek sem tudnának ártani. Emellett jóval kevesebbet hallani arról, hogy a traumákat nem csak bántással lehet továbbadni. Hogy a gyerekek gyakran átveszik a szüleik szorongását és cipelik a traumáikat, anélkül, hogy bárki bántotta volna őket.

Ha a szülő kézen fogva sétál a gyerekével, és közben zsigeri félelmet érez bizonyos történések, tárgyak, emberek vagy állatok láttán, amint találkozik félelme tárgyával, megváltozik a viselkedése. Gyorsabban veszi a levegőt, a szíve hevesebben ver, a tekintetében rémület van, lassul vagy gyorsul a járásának a tempója, a viselkedése kapkodósabb, zavartabb, a gyerek kezét pedig sokkal szorosabban fogja, mint percekkel korábban.

A gyerek azonnal érzékeli a jelenetből, hogy veszély van. Így ő is megtanulja, hogy ha bizonyos dolgokat lát vagy hall, akkor félnie kell, mert az veszélyes. Ha a szülő, aki orvoshoz viszi, retteg az orvosoktól, a tűtől, akkor a gyerek is azt tanulja meg, hogy a doktor bácsi veszélyes és a rendelőben rettegni kell. Senki nem bántott senkit, a szülő nem hibázott, nem tett semmi ártalmasat, mégis a félelem átszivárog a gyermekbe, és megszületik a közös félelem. A gyerek pont ugyanúgy fog félni a szülő félelmének tárgyától, mint a szülő maga.

A szorongás-átadás megelőzhető, lehet tenni annak érdekében, hogy ne terhelődjék a gyermek a felnőtt rossz érzéseivel. Rengeteget számít, hogy ezekben a helyzetekben beszél-e a szülő a félelemről, elmagyarázza-e viselkedése hátterét, a félelem okát. Ha a gyermek magyarázatot kap, máris nem úgy értelmezi a helyzetet, hogy neki félnie kell: például elmondhatja neki a szülő, hogy azért ijed meg, ha szirénázást hall, mert gyerekkorában egyszer elvitte az apját a mentő.