Mécseseket, koszorúkat helyeztek el vasárnap a Szatmárnémeti Római Katolikus Püspöki Palotának bejárata közelében elhelyezett emléktáblánál: az 1944-es bombázásra emlékeztek, pontosabban annak áldozataira. A püspöki palota pincéjébe 22 ember talált menedéket, ám a szörnyű pillanatokat csak egy személy élte túl. Ahogy az elmúlt években, most sem csak a pincében életüket vesztettekre, hanem a bombázások minden áldozatára emlékeztek.

A második világháború szatmári eseményei közül kétségkívül az 1944-es bombázások voltak a legmegrázóbbak, amikor Szatmárnémeti háromszor is légi támadás célpontjává vált. A legsúlyosabb, egyben legtöbb áldozatot követelő bombázás szeptember 16-án történt, amikor a város jelentős része a földdel vált egyenlővé, beleértve a Püspöki Palotát is. Az épület vastag falainak több mint egyharmada megsemmisült, és a pincében menedéket kereső huszonkét egyházi és világi személy közül csupán egyetlen túlélő maradt. Az azóta boldoggá avatott Scheffler János az isteni gondviselésnek köszönhette megmenekülését, mivel a bombázás idején öccsével és helyettesével a szatmárhegyi szőlőkben tartózkodott. A várost ért pusztítás mélyen megrázta őt, ezért hagyta az utókorra az emlékezés és a tiszteletadás kötelességét az áldozatok előtt.

Nm. Ft. Schönberger Jenő megyéspüspök szólt először, ő emlékezett a szörnyű eseményekre, melyek során számos épület elpusztult Szatmárnémetiben. A 80 évvel ezelőtti eseményeket pedig párhuzamba vonta az Ukrajnai eseményekkel – ha a híradásokat látjuk a pusztításról, elképzelhetjük, hogy nézhetett ki Szatmárnémeti a bombázások után.

Kereskényi Gábor polgármester is a történelmi eseményeket idézte fel. „ A bombázás elhozta a város modernkori történelmének legsötétebb napjait, 1944. szeptember 16-17- és 19-ét. A Vörös Hadsereg több mint ezer nagyméretű rombolóbombát szórt a városra, romokban állt a Püspöki Palota, a Láncos-templom, a színház, 200 ház teljesen megsemmisült, de nem is volt olyan épület, amely ne károsodott volna, és nem volt olyan család, aki ne lett volna érintve a tragédiában. Több százan haltak és sérültek meg. Szatmárnémeti csaknem megsemmisült a szovjet bombázások során. Szatmárnémeti romjai porban, füstben, lángokban meredtek az ég felé.

Voltak olyan utcák is, amelyeket mindhárom napon bombáztak. A lakosság fele hajléktalanná vált, az emberek pánikszerűen menekültek és sokukat épp menekülés közben taroltak le a repülőgépek géppuskatüzei. A halottakat az egyik városszéli általános iskolába vitték, és amikor egy szekérnyi holttestet szállították a temetőbe, többségüket csak a temetési szertartást végző pap és a sírásó jelenlétében földelték el a Gőzfűrész-telepen, a Hősök Temetőjében. Voltak koporsók, amelyeken csak ennyi szerepelt: „ismeretlen férfi” vagy „ismeretlen nő”, mert nem volt senki, aki azonosíthatta volna őket. Szomorú képet festett tehát a város 80 évvel ezelőtt. De példás összefogással sikerült talpra állni és újjáépíteni Szatmárnémetit. Ugyanúgy, ahogy negyedszázaddal később, a 70-es árvízkor is. Megmutattuk, hogy erős és élni akaró közösség vagyunk!” – mondta.

A beszédeket követően a résztvevők megkoszorúzták a püspöki palota pincéjében elhunytak emléktábláját, mécsest gyújtottak emlékükre.