A magyar kultúra napja alkalmából több partnerintézménnyel együtt szervezett ünnepi rendezvényt Szatmárnémetiben a Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ. Előbb a Kálvin-téren, Kölcsey Ferenc szobránál gyűltek össze az ünneplők, közintézmények, oktatási intézmények, civil szervezetek képviselői, hogy megkoszorúzzák a 200 éves nemzeti ima atyjának emlékművét. Az esemény a Szatmár Megyei Múzeum épületében folytatódott, ahol Bessenyei Gedő István, a Harag György Társulat művészeti igazgatója mondott ünnepi beszédet.

„Ijesztő feladat beszédet, méghozzá ünnepi beszédet mondani egy ilyen kivételes személyiség ilyen kivételes művének születésnapján – legalábbis azon a napon, amikor híres földink ezt a költeményt letisztázva ellátta kézjegyével, mintegy lezárva az alkotófolyamatot. Talán nem is merészeltem volna vállalkozni rá – hiszen annyi méltóbb elme volna közel s távol, aki megtehetné – ha nem volnánk mi itt valamennyien szatmáriak – költőnket is beleértve, akinek neve mindenhol és minden magyarnak sokat jelent, de itt, nekünk mindig egy kicsit többet, mint a Kárpát-medence más tájain élő magyar testvéreinknek” – utalt Bessenyei arra, hogy Kölcsey Ferenc ezer szállal kötődik Szatmár megyéhez és Szatmárnémetihez.

A társulatigazgató a magyar kultúra napján elmondta azt is, amit kimondottan nehéz megfogalmazni: hogy mi számára a kultúra. „A magyar kultúra az első mese és altatódal, amit anyám elsuttogott vagy eldúdolt a bölcsőm fölött – és ez a szó is: »bölcső«. A nyelv, amely észrevétlenül csúszott a tudatomba, s onnan a tudatalattimba is, hogy aztán az álmaimnak is anyanyelvévé legyen. De az utolsó könyörgés is, amit, ha lesz ki elmondja, talán még hallani fogok, mielőtt egészen itthagyom ezt a testi életet. És minden más is a kettő között, amit még ebben a pár hátralevő évben vagy évtizedben megélek – ezen a kultúrán, mint receptorokkal teli szöveten keresztül jut el hozzám. A kultúra akkor az enyém igazán, ha természetes, ha nem messze képzelem, valami különös „szent tehénnek”, márványtalapzatra állított pogány totemnek, ami előtt hajlongani kell. A kultúra közel van, belém hatol, a lényem része, általa kapcsolódom az egész világhoz, nélküle legfennebb az állati létezés alapvető szintjén vegetálnék” – mondta.

A folytatásban Mészáros Orsolya, a BBTE Szatmárnémetibe kihelyezett Pszichológia és Neveléstudomány Karának tanulója beszélt a Himnuszról, Kölcsey üzenetéről a mának. „A költeményében a magyarság történetének felemelő és drámai eseményeit egyaránt bemutatja. A hazaszeretet és hazafiság legszebb példája a vers. Kölcsey Himnusza összegezte mindazt, ami bennünket lélekben magyarrá tesz – és miként ismerhet e műben önmagára a korabeli és mai magyarság.

„Üzenete ma is időszerű. A több mint ezeréves múlttal rendelkező Magyarország társadalmi egységének hiányával küzd. Ez a közösségi összefogás, egyet akarás csak pillanatokra született meg a magyar nemzet hosszú ideje során. A történelem áttekintésével, az irodalom segítségével népünknek tanulnia kell a régi idők és a közelmúlt hibáiból. Rá kell ébrednie mindenkinek, hogy az igazi összefogás mekkora ereje minden nemzetnek. Nemcsak a bajban, hanem a hétköznapi gondok megoldásában is ez az előremutató út” – mondta.

Az esemény zárásaként a Belcanto Kórus rövid, a Himnusz eléneklését is magába foglaló műsora, illetve egy közös versmondás zárta. A jelenlevők Keresztes Ágnes, a Harag György Társulat tagjának vezetésével együtt szavalták Nagy László Ki viszi át a szerelmet című költeményét.