banner_phBMMWg3_970x250_Mol_HU.jpg
banner_6stHcYKY_300x250_Mol_HU.jpg

Nők és gyermekek a kolozsvári menekültközpontban – Imádkoznak, hogy legyen vége ennek az őrületnek (HELYSZÍNI RIPORT)

A kolozsvári vasútállomáson látszólag minden a megszokott mederben folyik. Azonban ha csak egy kicsit benézünk a színfalak mögé, és felfedezzük az ukrajnai menekültek megsegítésére létrehozott itteni központot, hamar meggyőződhetünk róla: tragédiák és életbe vetett hit, a menekülés fenyegető réme és az újra találkozás reménye érhető tetten a kincses városba érkező, itt étkező, gyermekeiket ellátó édesanyák történetében. Merthogy szinte kivétel nélkül nők és asszonyok, fiatal lányok és gyermekek jutottak ki a háborús országból, a férfiakat nem engedik ki. Keserű sorsukat tovább nehezíti, hogy akik egy hátizsákkal, utazótáskával nekiindultak a nagyvilágnak a túlélés reményével, nem, vagy csak alig tudják tartani a kapcsolatot az otthon maradottakkal. A kolozsvári menekültközpontban jártunk.

A kolozsvári vasútállomáson ukrajnai menekülteket fogadó és ellátó központot alakítottak ki. A Román Vasúttársaság, a Kolozs megyei kormánybiztosi hivatal és számos civil szervezet összefogásaként nemcsak fogadják, ételt és alkalmi szállást biztosítanak a több száz vagy akár ezer kilométert is megtett menekültek számára, hanem igényeik és szükségleteik szerint továbbirányítják őket.

Csütörtök este az épület előtt állva csakhamar feltűnt a SMURD rohammentő-szolgálat autója, odébb pedig két mikrobusz, amelyikbe éppen utasok szálltak be. Mint később kiderült, őket különböző szálláshelyekre, illetve a repülőtérre vitték tovább. Térülő-forduló utasok mozogtak a téren az éjszakai sötétségben. A járdán pedig néhány hónapos gyermekét cipelő édesanya próbált telefonálni, sikertelenül.

Fotók: a szerzők felvételei

A vasútállomás bejáratánál egyébként első ránézésre szokványosnak tűnt az éjszakai forgalom, az utazók csendben várakoztak az érkező szerelvényekre. Belépve a főépületbe a megszokottól csupán az tért el, hogy sárga mellényes emberek beszélgetnek az utazótáskájukat, egy szál hátizsákjukat szorongató emberekkel. Közelebb érve már kiolvasható a neonszínű ruhadarab hátulján szereplő felirat: TRANSLATOR. Alatta ugyanez szerepelt ukránra lefordítva. Ez a messziről jól látszó ruhadarab jelzi a segítségnyújtás és -kérés lehetőségét.

Kis odafigyeléssel hallani ukránul beszélgető fiatalokat és időseket egyaránt. A tinédzserek a fordítókkal kis körökbe rendeződve történeteket mesélnek egymásnak, a felnőttek vonatjegyükre mutogatva kérnek útbaigazítást.

A kolozsvári állomásra érkezőknek az egyetlen feltűnő jelenség az, hogy az önkéntesekkel és a megszokottnál több rendőrrel találkozhatnak. A menekülteket ellátó hatóságok és a civil szervezetek munkájának jól szervezettségét bizonyítja, hogy az utazók nem érzékelnek sokat az állomáson kialakult helyzetből. Alaposan körbe nézve és kérdéseket megfogalmazva azonban megdöbbentő élethelyzetek és történetek tárultak a szemünk elé, amelyeket csak a háború elől menekülők érezhetnek át, tapasztalhatnak meg és élhetnek együtt ennek terhével.

A hatalmas állomásépületben nem lehet megkülönböztetni az utazót az ukrajnai menekülttől. Utólag talán csak annyit tennénk hozzá, hogy jóllehet, aki egyik romániai városból utazik a másikba akár csak néhány napra is, annak jóval több a csomagja, mint azoknak, akik az egész életüket hátrahagyták az élet reménységével.  Mindenüket, amit igazán fontosnak tartottak, egy táskába, kisebb bőröndbe pakolták be.

Megérkezésünk után néhány percnek el kellett telnie, mire felmértük a terepet, megállapítottuk, hogy nincs különösebb „felhajtás”. Akkor még nem is gondoltuk, hogy bő másfél órával később mennyire megváltozik a véleményünk. Odaléptünk két önkénteshez, próbáltunk információkhoz jutni, de elzárkóztak a nyilatkozattételtől, és a néhány méterrel odébb álló rendőrökhöz irányítottak. Alighogy elmondtuk, újságíróként bennünket az érdekel, mi zajlik a vasátúllomási menekülteket ellátó központban, az egyik egyenruhás már a felettesét tárcsázta és közölte: kövessük, majd a főnök mindent elmagyaráz.

Így történt az, hogy a főfelügyelő irodájában találtuk magunkat. A kolozsvári székhelyű regionális Szállításügyi Rendőrség főkapitánya, Oneț Florin előbb meglepődve fogadott bennünket a késői órában, de mint mondta, végülis bármikor mehetnénk, mert ő már három napja állandóan ügyeletben van, helyettese nincs, a dolgoknak viszont rendben kell lenniük.

A helyzetet és a szervezést firtató kérdéseinkre készséggel válaszolt és mindent türelmesen elmagyarázott a főkapitány. Kellemes csalódás ért bennünket, mert tapasztalataink szerint az egyenruhások általában nem nyilatkoznak, semmit sem mondanak, csak küldenek a sajtóosztályhoz, ahol aztán várhatunk a válaszokra. Miután lebetűztük neki, kikereste telefonján a Maszol.ro hírportált és tört magyarsággal, de folyékonyan kiolvasta: friss hírek. Mondta is, ha megjelenik róla magyarul egy hír, büszkén küldi majd el a feletteseinek Bukarestbe.

A főkapitánytól megtudtuk, az utóbbi napokban folyamatosan nő a Kolozsvárra érkező menekültek száma. Igaz ugyan, hogy a kincses város csak egy tranzit megálló, de azért így is akad dolguk bőven: naponta átlagosan 100–150 menekült érkezik a vasútállomási ellátóközpontba, de a csütörtöki nap kivételes volt: minden korábbinál többen, mintegy négyszázan érkeztek Kolozs megye székhelyére. A legzsúfoltabb szerelvény a Galac–Jászvásár–Suceava–Kolozsvár járat, ezzel érkeznek a legtöbben, de ugyancsak jelentős tömeg jön a Jászvásár–Temesvár gyorsvonattal is. A főfelügyelő hozzátette, amennyiben szükség volt rá, a CFR további vagonokkal kiegészítette a szerelvényeket, ezért nem fordult elő, hogy az utazóknak ne lett volna helyük. Oneț Florin ugyanakkor elmondta, az ukrajnai menekültek 85–90 százaléka az első adandó alkalommal utazik is tovább. Naponta két-két vonat indul Budapestre és Bécsbe, azonban aki hozzájuk érkezik és maradna, esetleg csupán várakoznia kell, annak ételt biztosítanak, és pihenési lehetőség is van.

A Kolozs megyei Katasztrófavédelmi Felügyelőség hetven tábori ágyat állított fel az állomásépület csendesebb és a nagyközönségtől elzárt helyein. Itt önkéntesek, szociális munkások és lelkes segítők látják el és irányítják a betérőket. Ottjártunkkor éppen elindult az egyik szerelvény Bécsbe, azzal sokan elutaztak, ezért az állomás forgalma jelentős mértékben lecsökkent, az ágyak túlnyomó többsége is kiürült. A helyszíneken maga a főfelügyelő, Oneț Florin vezetett körbe és végig azt magyarázta, kinek, hol, mi a feladata.

Az étkezőben sörasztalokat és -padokat állítottak fel, itt egyszerre akár félszázan is étkezhetnek. Az „O masā caldā/Egy tál meleg étel" Egyesület biztosítja a menekülteknek az ételt. Ekkor tűnt fel igazán, hogy csak asszonyok és gyermekek vannak az asztaloknál…

Közvetlenül az ebédlőből nyílik egy másik helyiség, ahol az édesanyák és kisgyermekeik pihenhettek, megetethették, elláthatták a kicsiket. A legkisebb gyermek néhány hetes lehetett, a legidősebb is pár éves. A halvány fényben anyjuk mellkasán pihentek az apró kisgyerekek, de több fiatal édesanya is ringatva próbálta csitítani síró csemetéjét. A szoba közepén kialakított „játszóházban” játékok, plüssök közül válogathattak volna a gyermekek, ám inkább anyjuk közelségébe húzódtak a számukra idegen környezetben.

Az ellátóközpontot működtető segélyszervezetek gyógyszertárt is rögtönöztek az étkezde mellett, hogy akinek ellátásra van szüksége, annak biztosíthassák a szükséges pirulákat. Ukránul tüntették fel a gyógyszerek neveit, bárki kérhetett fájdalomcsillapítót, görcsoldót, hűlés elleni gyógyszert is.

Mikó Lőrinc önkéntes az első napját töltötte az állomási befogadóközpontban. A feladata az volt, hogy segítse az érkező és induló családokat a cipekedésben, hiszen sokan néhány hetes vagy hónapos gyerekükkel indultak útnak. Karjaikban a csecsemő, hátukon táska, kezükre pedig sok esetben a háborús országból magukkal hozott házi kedvencük póráza csavarodott. Néhányan több bőrönddel, utazótáskával, dobozokkal felpakolva indultak tovább, de olyan is akadt, aki csak egy hátizsákot viselt, melynek cipzárja pattanásig feszült már.

Mikó Lőrinc segíteni szeretne, és elmondása szerint akad is munka bőven. Izgatottan mesélte, hogy az első napján majdnem a szerelvényen maradt, hiszen a csomagok pakolása és rendezése közben csak az utolsó pillanatban sikerült leugrania az éppen induló vonatról.

Az első vágányon állomásozó, Bécsbe tartó vonat több órát is állt a kolozsvári vasútállomáson. Többen a kinti hűvösben a peronon üldögéltek. Amikor a szerelvény mellé érkeztünk kísérőnkkel, a főkapitány becsukta a vonat ajtaját, hogy ne hűljön ki a vagon. A padon ücsörgő három tinédzser lány azon nyomban kiabálva, csapot, papot hátrahagyva ugrott fel és rémülten szaladt a vonathoz, nehogy lemaradjon róla. A jelentet szemtanúiként egyértelművé vált, hogy még táskáikat is otthagyták volna a peronon kihelyezett padon azért, hogy elérhessék a vonatot. Pedig csak abban lehetnek biztosak, hogy annyijuk van, amit magukkal visznek.

Látva a fiatal lányok riadalmát, a főkapitány igyekezett megnyugtatni őket, ám mivel nem beszélt ukránul, az éppen ott lévő tolmács segítségére szorult. A neve elhallgatását kérő fordító a Maszol érdeklődésére elmondta, ő a Moldovai Köztársaságból való és Kolozsváron tanul. A tolmács szolgálatot a Besszarábiai Kezdeményező Csoport szervezte meg, melynek mintegy hétszáz tagja van és ebből százötvenen vállaltak önkéntes fordítói feladatokat az ukrajnai menekültek segítése érdekében. Megtudtuk, közülük sokan Kolozsváron tanulnak és élnek, egy szervezetük is működik, a Besszarábiai Fiatalok Szövetsége – helyi szinten ez vállalja a közvetítői és szervezői feladatokat, hogy mindig elegen legyenek szolgálatban és folyamatos legyen az utánpótlás.

Kérdésünkre a tolmács elmondta: a Kelet-Ukrajnából érkezők borzalmas tapasztokkal hagyták el szülőföldjüket. Idős családtagok, fiútestvérek és édesapák maradtak ott a háborús övezetben és az országban, azt sem tudni, mikor hívják be és viszik őket a fegyveres konfliktusok helyszínére. Az asszonyok és a gyermekek azonban az élet reménységével indultak útnak a nagyvilágba. Otthonukból, előző életükből valóban csak annyijuk maradt, amennyit el tudtak hozni magukkal, ami belefért egy utazótáskába vagy hátizsákba.

Oneț Florin főkapitány búcsúzásunk előtt elmondta: napról napra nő az érkező menekültek száma. Eleinte inkább azok érkeztek, akinek volt hová tovább menniük, az utóbbi napokban azonban egyre többen vannak azok, akiknek nincsenek nyugati kapcsolataik, sem pontos úti céljuk, sem pénzük. Ezért van különösen nagy szükség az önkéntesek és az egyéb segítők munkájára.

Azok, akik segítenének a kolozsvári vasútállomásra érkező menekülteknek, adományaikat az ellátóközpontban is leadhatják az önkénteseknél. Főleg gyermekélelemre, pelenkára, ápolószerekre, gyümölcsre és női intim higiéniai termékekre van szükség.

Az ukrán-román tolmács érdeklődésünkre hozzátette, az anyagi javak elveszítése mellett azonban sokkal nagyobb fájdalommal és lelki teherrel jár az, hogy a menekültek nem, vagy csak alig tudják tartani a kapcsolatot az otthon maradottakkal. A háborús övezetben az oroszok lebombázták az átjátszótornyokat, a mobilantennákat, megrongálódtak a vezetékek, így sokan elindulásuk óta semmit sem tudnak szeretteikről, és ők sem tudtak jelezni, hogy épségben kijutottak az országból. Kérdésünkre, hogy mégis miképpen látják a jövőt a menekültek, a tolmács elmondta: szinte kivétel nélkül szeretnének hazatérni. Minden nap azért imádkoznak, hogy vége legyen a háborúnak és visszanyerhessék régi életüket, hogy ismét együtt lehessenek családtagjaikkal.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT
banner_3QCqSgiR_Artboard 2-100.jpg
banner_GPTpbb6w_970x250.jpg

Kapcsolódók

Kimaradt?