Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Ablonczy Bálint és bemutatta Perczel Olivér Egy megszállás anatómiája – Román világ Magyarországon 1918–1920 című, nemrég megjelent könyvét, amellyel annak „a kollektív tudatalattiba süllyedt időszaknak első átfogó monográfiáját tette le az asztalra most”, amikor 1919-ben „a trianoni terület háromnegyede is román megszállás alatt állt.”

Perczel két ország levéltáraiban kutatva gazdag forrásanyagra támaszkodva írta meg az akkori Magyarország módszeres kifosztását és a tömeggyilkosságokat, amelyeket megismerve Ablonczy szerint: „az olvasó pedig szinte megszédül a töméntelen emberi szenvedéstől.”

„Annak, akit megillet!

Mivel Szövetséges Katonai Bizottság felelős a budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban található valamennyi tárgyért, a kulcsot a soros elnök, Bandholtz tábornok, az amerikai képviselő vette magához.

Mindezt aláírásom követte. Ezt követően Loree ezredessel lepecsételtettem valamennyi ajtót, amelyekre a következőket írattam ki:

Ezt az ajtót a Szövetsége Katonai Bizottság parancsára pecsételtették le.

1919. H. Bandholtz soros elnök 1919. október 5.”

E sorokat annak a tábornoknak az emlékirataiból idéztem, aki 1919-ben az antant katonai misszió amerikai képviselőjeként megakadályozta, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumhoz 14 kamionnal és egy különítmény katonával érkező Şerbescu tábornok a legjelentősebb magyar közgyűjteményt kifossza, majd a műkincseket Romániába szállítsa. A generális Napló nem diplomata módra – Román megszállás Magyarországon című memoárjából származó citátum azt a mozzanatot örökítette meg, amikor az amerikai főtiszt, akit egy-egy brit, francia és olasz tábornokkal együtt a párizsi békekonferencia küldött Budapestre, hogy a román hadsereget rákényszerítsék a szövetségesek irányelveinek betartására és az egyre dermesztőbb méreteket öltő fosztogatás abbahagyására – egyedüliként komolyan vette a szövetségesek által rá rótt feladatot.

Ő ugyanis csupán a lovaglópálcájával felszerelkezve a zabrálni akaró román katonákat a múzeum épületéből kizavarta, majd az ajtókat a szövetségesek nevében lepecsételtette.

Ez az epizód csak egyike volt azoknak a megaláztatásoknak és tortúráknak, amelyeket Budapestnek és az egész országnak el kellett szenvednie az első világháborút lezáró padovai fegyverszünetet követően, ami a Monarchia szétesését és a történelmi Magyarország végét jelentette. A térséget az utódállamok hadseregei foglalták el. Közülük a román csapatok térhódítása bizonyult a legnagyobb mértékűnek, és az ő megszállásuk hozta el a magyar társadalom számára a háború legsúlyosabb megpróbáltatásait. A katonai akciók pusztításai, a nyilvános kivégzések, a megalázó botozások, valamint a javak elszállítása a nyomasztó hétköznapok részévé váltak. Ezt a vészterhes időszakot azonban az elmúlt száz év rendszerei vagy félremagyarázták, vagy egyenesen elhallgatták, részleteit máig homály fedi, mítoszok, legendák, tudatlanság és harag övezi. 

Ezen a helyzeten kívánt és tudott túllépni és persze a történettudomány súlyos adósságát is törleszteni Perczel Olivér, aki a Jaffa kiadónál most megjelent könyvében annak járt utána, hogy mennyire jelentett megpróbáltatást a román megszállás a magyar lakosságnak Erdélyben, a Tiszántúlon, a Duna–Tisza közén, Budapesten és a Dunántúlon.

A budapesti levéltáros-történész könyvében feltárta az invázió fontos mozzanatait, a különféle térségekben tapasztalt hasonlóságokat és különbségeket, a román–magyar háború hadműveleteinek eseményeit, a mindennapi élet gyötrelmeit, a rekvirálásokat, az atrocitásokat és az ellenállás formáit.

Ezt az első átfogó monográfiát a magyar történelem egy olyan időszakáról, ami a nemzeti emlékezetből szinte kitörlődött, méltatja a recenziójában Ablonczy Bálint. Annak ellenére, hogy nem megszokott e rovatban egy könyvismertetés bemutatása, úgy véltem, most érdemes kivételt tenni. Mert amire és ahogyan a figyelmet felhívja Ablonczy, az számíthat az olvasók érdeklődésre

Cikkének már az indítása is alátámasztja ezt az érvet. Hisz igaza van abban, hogy „Soha olyan közel nem volt a herderi jóslat beteljesülése, mint 1919 késő nyarán és őszén. Noha magyar nemzet még létezett, Magyarország már alig élt: a trianoni terület háromnegyede is román megszállás alatt állt.”  

Nem vitás, hogy Herder jövendölése, amely szerint „a más népek közé ékelt kis számú magyaroknak századok múltán talán anyanyelvét sem lehet majd felfedezni”, akkoriban majdnem beteljesülni látszott, mert nemzetünk ugyan létezett, de Magyarország csaknem megszűnt. Hisz túl a már 1918 őszén, telén elfoglalt erdélyi, felvidéki, délvidéki területeken Nyugat- és Dél-Dunántúl egy részét kivéve a teljes ország idegen megszállás alatt állt. Magyarország déli területe a Barcs–Szigetvár–Pécs–Baja–Röszke vonalig szerb megszállása alá került, Szegedet a franciák vették birtokba, míg az ország legnagyobb részét a román hadsereg foglalta el. 1919 tavaszán már az övék volt a Tiszántúl, majd miután augusztus elején a proletárdiktatúra megbukott, nemcsak a Duna-Tisza-közét, hanem Budapestet, majd a Nyugat-Dunántúl jelentős részét is megszállták, sőt Veszprémet és Győrt is elfoglalták.

Erről az időszakról jegyzi meg a recenzensünk: „Tökéletes jelképe a megaláztatásnak, hogy a nemrég még európai nagyhatalomnak számító Osztrák–Magyar Monarchia politikai életének egyik központjára, a budapesti Országházra román zászló került…”

Ezt követően Ablonczy rámutat: a monográfia szerzője évek kutatómunkájával csaknem az összes magyarországi és több romániai levéltárat felkeresve állította össze a román megszállás eddig elfeledett krónikáját. Perczel érdemének tartja, hogy bemutatja a másik oldalt is. Ez azért fontos – mint írja – mert „a román historiográfia ugyanis hagyományosan bolsevikellenes kereszteshadjáratként tárgyalja az eseményeket. A tömeges rablást, erőszakot, gyilkosságot bagatellizálja, a háború sajnálatos velejárójaként állítja be. Esetleg revánsként beszél róla, amiért a központi hatalmak – az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország – megszállták a Kárpátokon túli Romániát 1916 és 1918 között.”

A folytatásban Ablonczy írásából az is kiderül, hogy Perczel feltárta: bár a központi hatalmak valóban rekviráltak Romániában, tevékenységük szervezettsége, tudatossága össze nem vethető a román hadsereg magyarországi működésével. Ráadásul, mint olvasható: „mindezt nem a sértett magyar nacionalizmus, hanem román politikusok mondták ki.”

Ezt a döntő jelentőségű tényt bizonyítani kell, amit a történész meg is tesz: „A párizsi békedelegációban részt vevő Alexandru Vaida-Voevod például azt írta haza 1919. augusztus 4-én Iuliu Maniunak, az erdélyi és magyarországi megszállt területeket irányító kormányzótanács első emberének, későbbi háromszoros miniszterelnöknek: „Használjátok ki a körülményeket és küldjetek gyorsan az országba Magyarországról hadizsákmányként mindent, amit csak lehet, különösen mozdonyokat, vagonokat, vasúti anyagokat stb. Kiáltsátok ki, hogy a magyar hadsereg egész hadianyaga [a romániai német csapatokat irányító] Mackensen seregének hadianyagából származik, Mackensen viszont megkínozta Romániát, tehát jogilag is, a háborús törvények értelmében is minket illet.”

Brătianu miniszterelnök pedig 1920 nyarán arról beszélt a bukaresti parlamentben: „Nem nyugodhatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük. Mert mindaddig, míg Magyarországon az életképességnek szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.”

Azt is megtudhatjuk a recenzióból, hogy a könyv az 1916-os erdélyi román betöréstől kezdi tárgyalni az eseményeket, majd részletesen olvashatunk Erdély és a Partium megszállásáról 1918 ősze és 1919 tavasza között. Így egyszerre ismerjük meg a román politikai-katonai gondolkodás alapjait és a megszállás hétköznapjait, a nagyon hasonló technikákat. Például azt is, hogy mit ígértek az antanthatalmak a hadba lépésért cserébe Bukarestnek: nemcsak Erdélyt, a Bánságot, hanem még a mai Magyarország egy részét is, amit aztán felülbíráltak Párizsban. E szerint Debrecen határváros lett volna, míg Békéscsaba, Gyula, Vásárosnamény és több szatmári település is Romániába került volna. Mi több, „már a román nevek is megvoltak: Fehérgyarmat a Colonia, Mátészalka a Selea, Vásárosnamény pedig a Târgovişte nevet kapta az ortodox keresztségben.”

Míg a Romániának ígért terület polgári közigazgatás alá került, a többi megszállt területen a katonák parancsoltak. E kétfajta közigazgatás kétfajta hozzáállást is eredményezett. Ennek lényege: „A polgári zónát igyekeztek Romániába integrálni, ezzel szemben a katonai zónát alaposan kirabolták.”

Sok egyéb észrevételéről is illene még beszámolnom Ablonczy Bálintnak, viszont e szándéknak határt szab a terjedelmi korlát. Viszont a tisztánlátás kedvéért ki nem hagyhatom, hogy ne idézzek tőle két terjedelmesebb passzust, ami azokra a hónapokra volt a jellemző, amikor hiába utasította Clemenceau a román kormányt csapatai leállítására, a proletárdiktatúra összeomlása után a seregek előrenyomultak, a Duna-Tisza-köze után megszállták Budapestet, majd a Dunántúl jelentős részét és gátlás nélkül garázdálkodtak is.

Íme, az egyik, amiből viszont elhagyom a már ismertetett Bandholtz-affért: „Szinte tudományos módszerességgel zajlott a rablás. Diósgyőrben a helyi vasgyár, Tokajban a bor, míg az Alföld síkvidéki területein a mezőgazdasági termények képezték az elszállítandó hadizsákmányt. Pest megye alispánjának jelentése szerint Nagykőrösön és környékén a román katonák „elözönlötték a szőlőket, tanyákat, majorokat, szőlőtelepeket, a szó szoros értelmében letaroltak és kiürítettek mindent, amit el nem bírtak vinni, azt tönkretették. A lakosságot minden készletéből kifosztották. A járókelőket megtámadták, kirabolták, a pénzét, ékszerét, óráját elvették. A lakosságot megbotozással, internálással, elhurcolással kényszerítették a rekvirálások tűrésére.” A ceglédi gimnázium természettudományi szertárából a preparált állatokat vitték el (a kitömött majmokat pedig valamilyen rejtélyes okból megnyúzták, mint havasi esztenán az elhullott birkákat), a békéscsabai felső leányiskolában a kulcsokat és a kilincseket pakolták össze. A méntelepről az ablaküvegeket, ablakpárkányokat, a villanyvezetékeket és a tűzhelyek vasrészét is elszállították. (…) Közép-Európa egyik legjelentősebb nehézipari üzeméből, a csepeli Weiss Manfréd-gyárból pedig 1600 (!) vagonnyi felszerelést, gépet, fémet, lőszert szállítottak el.”

A fosztogatásnál is vérlázítóbb volt az, hogy nemcsak a Kun Béla-káderek, hanem mindenki veszélyben volt, mert az egész lakosságot terrorizálták. Második passzusunkban Ablonczy ennek a történéseit tárja elénk Perczel monográfiája alapján: „Budapest 1919 augusztusa és novembere közötti megszállása 2,5 milliárd korona kárt okozott. Összehasonlításul: akkoriban egy heti átlagkereset körülbelül 300 koronát tett ki. A magyarországi román világ a tetemes anyagi káron túl is következményekkel járt.

Napirenden volt a botbüntetés, rengeteg nőt erőszakoltak meg és számos tömeggyilkosságra is sor került. Perczel Olivér kutatásai alapján a legtöbb kivégzés a Tiszáig történő román előnyomulás, továbbá a Vörös Hadsereg tiszai offenzívája, majd az azt visszaverő román ellentámadás idejére esett. Békés városában például 1919 áprilisában egy román tiszt utasítására tizenegy férfit végeztek ki jajveszékelő hozzátartozóik szeme láttára. Fegyverneken júliusban a földeken dolgozó emberek között rendeztek vérfürdőt, 39 embert (köztük három kislányt) lőttek agyon, Hatvanban 47 ártatlan civilt öltek meg. A legsúlyosabb mészárlás Hódmezővásárhelyen történt, ahol a román csapatok – helyi magyar kollaboránsok részvételével – 56 embert ejtettek foglyul, majd géppuskáztak le (közülük kilenc volt vöröskatona.)

A kutatás jelenlegi állása szerint a magyarországi román megszállás idején 600 embert végeztek ki önkényesen. A végső szám ennél alighanem magasabb, ám a források hiányossága miatt csak ezeket lehet bizonyítani.”