Ünnepélyes eseménnyel kezdődött a 15. Rétyi Községi Nap rendezvénysorozata a hétvégén: a nyírben álló, első világháborús Honvéd-szobornál tartott megemlékezésen az Erdélyi Vitézi Rend képviselői, helyi lakosok és meghívott vendégek rótták le kegyeletüket a világháborúban elesett magyar katonák emléke előtt.

A megemlékezés kezdetén a rétyi Kováts András Ifjúsági Fúvószenekar katonadalokat játszott, megteremtve azt a méltóságteljes, mégis közösségi hangulatot, amely az eseményt végigkísérte. A jelenlévőket Dombora Lehel, Réty község polgármestere köszöntötte, aki rövid beszédében hangsúlyozta: „nem csupán hagyományt ápolunk, hanem múltunkat ismerjük fel ezekben a pillanatokban – egy olyan múltat, amely nélkül a jelen identitása nem lenne teljes”.

A hely szelleméhez hűen Dálnoki Lajos, a község egykori polgármestere idézte fel a Honvéd-szobor sorsát, amely maga is történelmi tanúságtétel. Elmondta: az emlékművet 1941-ben állíttatta Pál Ferenc földbirtokos, a szentivánlaborfalvi malomtulajdonos, aki a brassói 24-es honvéd gyalogezred katonájaként kívánt emléket állítani bajtársainak. A szobor azonban nem állhatott sokáig zavartalanul, 1944-ben a bevonuló román katonák meggyalázták: ledöntötték és lefejezték.

Ezt követően a rétyi közösség példás összefogással a Székely Nemzeti Múzeum kőtárába menekítette a szobor megmaradt törzsét, ahol hosszú ideig őrizték. Amikor azonban a kommunista hatóságok érdeklődni kezdtek iránta, 1977-ben – Székely Zoltán, a múzeum akkori igazgatója utasítására – a műtárgyat titokban elásták, hogy megóvják a pusztulástól. Csak évtizedekkel később, 2009-ben került újra elő, és egy évvel később, 2010-ben – Nagy Benjámin szobrászművész restaurátori munkájának köszönhetően – ismét elfoglalhatta méltó helyét a Rétyi Nyír bejáratánál.

A történeti áttekintés után vitéz dr. Székely Zsolt, az Erdélyi Vitézi Rend főkapitánya lépett a mikrofonhoz. Szónoklatában idézte az 1914-ben elhangzott, tragikus emlékezetű mondatot: „Mire a falevelek lehullanak, győztes katonáim itthon lesznek!” – utalva ezzel arra az illúzióra, amely négy év véres pusztulásába sodorta a monarchia népeit. Mint mondta, Magyarországot belerángatták egy olyan háborúba, amelyhez a nemzetnek semmi köze nem volt, és az ár, amit fizetnie kellett, hatalmas volt: 1,2 millió magyar honvéd vesztette életét, s a veszteségnek még csak ezután következett a legfájdalmasabb része – Trianon.

Székely Zsolt kiemelte: a rétyi Honvéd-szobor nemcsak a háborús hősök emléke előtt tiszteleg, hanem a székelység több évszázados határőrző küldetésének is jelképe. A székelyek már a 12. században, II. Géza király idején a Kárpátok keleti ívébe telepítve kaptak rendeltetést: védelmezni a határt. Ezért a kiváltságért azonban generációk sora fizetett véráldozatot – mondta a főkapitány.

A beszédet személyes hangulatú visszaemlékezés zárta: Székely Zsolt felidézte, hogy gyermekkorában két olyan személyt is ismert, akik közvetlenül kötődtek a Honvéd-szobor történetéhez: Pál Ferencet, aki a szobor állíttatója volt, valamint Varga Nándor Lajost, a neves grafikusművészt. Mindketten barátságban álltak az ő édesapjával, Székely Zoltánnal, aki a múzeum vezetőjeként személyesen gondoskodott a szobor megmentéséről a diktatúra legsötétebb éveiben.

A megemlékezés végén Dezső László Levente, egerpataki református lelkipásztor mondott áldást, majd a jelenlévők közösen elénekelték a magyar és a székely himnuszt. Az eseményt koszorúzás zárta, méltó lezárásaként egy olyan délelőttnek, amely a történelmi emlékezet és a nemzeti összetartozás ünnepe volt.