Báró Szentkereszty Stefánia neve mára nem csupán egy történelmi személyiség neve, hanem jelkép. Jelképe annak a fajta emberségnek, önzetlenségnek és társadalmi felelősségvállalásnak, amely az elmúlt másfél évszázad alatt sem veszített erejéből. Halálának évfordulóján, május 26-án a kézdivásárhelyi közösség és a szélesebb háromszéki társadalom ismét fejet hajtott a „Székelyek nagyasszonya” előtt, akinek munkássága ma is élő példaként szolgál.

A megemlékezés nemcsak Stefánia bárónő halálának 119. évfordulójáról szólt, hanem az általa 1873-ban alapított Erzsébet Árvaleánynevelő Intézet megalakulásának 152. évfordulójáról is. Az intézmény, amely jelenleg a Közösségi Szolgáltatási Komplexumként működik, máig hűen őrzi az alapító szellemiségét. Egy olyan örökség ez, amely nem kövült múzeumi darab, hanem élő, fejlődő intézmény – meleg otthont és jövőt adva azoknak, akik erre a leginkább rászorulnak.

Báró Szentkereszty Stefánia nem pusztán jótékonykodott: társadalmi reformer volt egy olyan korban, amikor a női szerepek még jóval szűkebbre szabottak voltak. Személyes vagyonából, befolyásából, idejéből és energiájából nem sajnált semmit, ha a közjó szolgálatáról volt szó. Intézményalapításai – a Stefánia Menedékház, a kézdivásárhelyi Rudolf Kórház, az oltáregylet és az Erzsébet Árvaleánynevelő Intézet – ma is a székelyföldi szociális gondolkodás alappilléreinek tekinthetők.

Az idei megemlékezésen többek között jelen volt Gáj Nándor, Kovászna megye tanácsának alelnöke, Varga Ferenc konzul, valamint Kovács Márta Mária, a báró leszármazottja. A megemlékezésen elhangzott beszédek közös üzenete világos volt: a múlt értékeiből merítve kell építenünk a jövőt.

Bálint Olga, a komplexum vezetője és a Szentkereszty Stefánia Egyesület elnöke megható és elgondolkodtató beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy ez az intézmény nemcsak a történelem viharait vészelte át, de ma is virágzik. „Az emberszeretet hozta létre, és tartotta fenn így hosszú időn át” – mondta Bálint Olga. Az intézmény ma is az elesettek, fogyatékkal élők, bántalmazottak és rászorulók menedéke – s egyben a szakmaiság és az emberi odafordulás élő példája.

Gáj Nándor, a megyei tanács alelnöke megindítóan egyszerű, de mély gondolatokat osztott meg. Szentkereszty Stefániát a „háromszéki szociális rendszer alapköveként” emlegette, aki a mai értelemben vett civil lobbista szerepét töltötte be. Különösen fontos üzenete volt: „Ma egyre több Stefániára van szükség.”

A közös örökség – a nemesség értelmezése ma

Szentkereszty Stefánia nemesi rangját nem hatalomként, hanem felelősségként élte meg. A történelem folyamán sok nemes viselte címét – de csak kevesen váltak méltóvá rá. Stefánia azok közé tartozott, akik számára a rang szolgálatot jelentett: az elesettek felkarolását, a szociális egyenlőtlenségek enyhítését, a közösség lelki-szellemi erősítését. Ma, amikor a társadalmi feszültségek újra erősödnek, amikor a közöny és az individualizmus válik uralkodóvá, különös jelentősége van annak, hogy felidézzük az ő példáját. Dr. Szilveszter Szabolcs alpolgármester találóan fogalmazott: „A szeretet ott kezdődik, ahol a másik ember fontosabb lesz önmagunknál.”

A bárónő öröksége nemcsak intézményekben és dokumentumokban él tovább, hanem azokban a nőkben is, akik nap mint nap folytatják ezt a szolgálatot. Kovács Márta Mária, a család leszármazottja beszédében hangsúlyozta: a gondoskodás, az empátia és az áldozatkészség olyan női erények, amelyek a szociális munka alapjai. Nem véletlen, hogy az intézmény dolgozóinak többsége nő – az ő küldetéstudatuk, hivatásértelmezésük teszi lehetővé a bárónő örökségének éltetését.

A megemlékezés keretében Ilyés Lehel segédlelkész szentmisét celebrált a komplexum kertjében található Szentkereszty-kápolnában, a zenei kísérettel Fórika Balázs kántor biztosította. A liturgikus keret és az emelkedett hangulatú ünnepi műsor, melyet az intézmény kedvezményezettjei adtak elő, méltó hátteret adott az eseménynek. Az ünnepség végén a résztvevők koszorúzással adóztak a bárónő emlékének.

Az emléknap nem csupán a tiszteletadás alkalma volt, hanem felhívás is: felelősségünkre emlékeztetett. Az alapító végakarata – „hogy szeretettel emlékezzenek vissza rám mindazok, akikkel rokon vagy más összeköttetésben álltam” – ma is élő iránytű. Olyan erkölcsi mérce, amely az egyén szintjén is irányt mutat.