Megtelt Kézdivásárhely főtere, rég nem látott tömeg gyűlt össze a március 15-i ünnepségre. Erdély egyik legszebb, autentikus megemlékezésének a díszvendége a kézdiszéki gyökerekkel rendelkező Hankó Balázs, Magyarország kulturális és innovációs minisztériumának a vezetője volt.

Kézdivásárhely az 1848–1849-es forradalom egyik szíve volt – ezt a titulust a céhes város mind a mai napig a magáénak tartja és vallja. A várostól 16 kilométerre lévő Bereckben született az ágyúöntő Gábor Áron, esztelneki volt a Nimródnak becézett Szacsvay János és az egész hadüzem összefogása fölött gondoskodott Turóczi Mózes. Így nem csoda, hogy kultuszuk a mai napig él, szobrok, emlékművek és épületek emlékeztetnek a háromszéki nagyokra, akiket minden év március 15-én megtisztel a város és környékének lakossága.

Az ágyúöntőről elnevezett tér zsúfolásig megtelt: talán csak az 1990-es években jelent meg ennyi ember a céhes város központjában, amennyit a karhatalmiak is kiemelten biztosítottak: a megyeközpontból „kölcsönzött” emberek, de meglepően sok tűzoltóautó volt jelen az ünnepségen.

A város vezetősége a díszvendéggel együtt a Kantából vonult a központba: a Potápi-plakettavatót követően ugyanis a szaktárca vezetője megtekintette a Szakképző Központot. A miniszter menetközben meg-megállt, a hozott kokárdákból osztogatott a tömegben.

A díszbeszédek sorát Bokor Tibor polgármester nyitotta meg. „Tudják, mikor hal meg a magyar nemzet? Amikor már nem lesz magyar ember, aki életet leheljen a történelembe. Jókai azt mondta: »A világ olyanná alakul, amilyenné a fiatalságot nevelik.« Mindig büszkén veszem tudomásul, hogy nekünk, kézdivásárhelyieknek e téren is nyert ügyünk van. Hisz, nézzenek körül. Az imént vonult fel többezer kis- és nagydiák a Gábor Áron téren, s bár nem állítom, hogy nincs köztük olyan, aki ne csak kötelességből tette volna, hiszem és vallom, hogy a többség érez is valamit abból, ami 1848-ban a márciusi ifjakat vezérelte. Mi a mindenkori feladatunk? Példát mutatni, hogy legyen, kiről példát venni” – fogalmazott az elöljáró.

Kapcsolódó

Kézdivásárhely nem felejt: plakettet avattak Potápi Árpád János emlékére

Emléket állított Potápi Árpád Jánosnak, a tragikus gyorsasággal elhunyt magyarországi nemzetpolitikáért felelős államtitkárnak Kézdivásárhely. Az emlékjel egy általa szorgalmazott torna- és zeneterem falára került fel éppen március 15-én, a létesítmény átadása után két évvel.

emlékezés emlékplakett avatás Potápi Árpád János

Orbán Viktor üzenetét Dolhai István, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának vezetője tolmácsolta, majd a díszvendég Hankó Balázs szólt a jelenlévőkhöz. „Az elmúlt napokban számos helyen, szerte a Kárpát-medencében várták azon kokárdákat, amelyeket önöknek is elhoztam, ezzel is szimbolizálva összetartozásunkat. A magyar és székely szív felett a nemzet kokárdája dobog. Legyünk büszkék, érezzük összetartozásunkat a nemzet 2025-ös kokárdájával is. Ma nyílik meg a Magyar Nemzeti Múzeumban a Fejedelmek aranya kiállítás. A kiállítás, amelyet a román hatóságok Csíkszereda és Marosvásárhely után el akartak bürokráciázni, de nem engedtük, mert nem engedhetjük, hogy összetartozásunkat meggátolják. Így a ma Budapesten megnyílt kiállítás bevételeinek fele a székelyföldi múzeumokhoz kerül. Mert összetartozunk. Ahogy a 12. pont is mondja, unió. Kulturális unió Erdéllyel. Kedves székely barátaim, alig két és fél hónapja zártuk le az európai uniós elnökségi félévünket, amely legnagyobb sikerének azt tartjuk, hogy Románia és Bulgária bevonásával bővült Európa Schengen-övezete. A magyar kormány számára hosszú évek óta kiemelt cél volt, hogy az erdélyi, székelyföldi és magyarországi magyarok, magyar vállalkozások, intézmények közötti kapcsolatot ezzel is könnyebbé tegyük. Sikerült hát, összetartozunk. Unió Erdéllyel 2025-ben. Tisztelt ünneplők! Ma, március 15-e az ünneplés napja” – mondta a miniszter a beszéde végén arra kérve a hallgatóságot: közösen mondják: Éljen a magyar szabadság! Éljen a haza!

A szónokverseny idei győztese, Cisar Viktor-Dániel úgy fogalmazott: „Rabok legyünk vagy szabadok? – kérdezte Petőfi. De mi van, ha a rabság ma nem lánc és börtön? Ha a rabság az, hogy nem merünk kérdezni? Hogy mások mondják meg, miről álmodhatunk? Rabság az, ha hagyjuk, hogy mások mondják meg, mire vagyunk képesek, meddig álmodhatunk, hogyan élhetünk... De mégis, ki mer manapság kérdezni, felszólalni, ki mer az asztalra ütni? Mi. Mi, mindazok, akik itt állunk lángoló szívvel, bennünk lüktet az az akarat és bátorság, amely 1848-ban fellobbant. De ugye, mi nem csak nézők vagyunk? Nemcsak tapsolunk a múlt hőseinek, hanem tudjuk, hogy a szabadság nem egy múlt időbe fagyott fogalom. Az itt van, most van, bennünk van. Nem várhatunk arra, hogy mások formálják a saját sorsunkat! Mi építjük fel azt a világot, amelyben élni akarunk. De vajon elég-e, ha csak azt akarjuk, amit muszáj? A márciusi ifjak nem a kényszert formálták akarattá, hanem a saját akaratukból cselekedtek. A szabadság nem csupán az elkerülhetetlen elfogadása, hanem a bátorság, hogy döntsünk, hogy merjünk mást választani, hogy ne csak akarni tanuljunk meg – hanem teremteni is. Zúgjon hát a március! Zúgjon bennünk a felismerés, hogy a hit, a bátorság és a szabadság nem elavult szavak, hanem élő lehetőségek. Zúgjon bennünk az elszántság, a hit! Így él tovább a márciusi forradalom szelleme. Így lesz hát igazán méltó az ünnep, ne hagyjuk elcsendesedni Éljen a szabadság! Éljen a haza!” – jelentette ki.