Gyulafehérvárnak és környékének, azaz az Erdélyi-hegyaljának magyarsága vasárnap, március 16-án ünnepelt, a Szászsebesi Református Egyházközség illetve az EMKE Dél-erdélyi szervezete közös rendezvényén. Az esemény főtámogatója a Bethlen Gábor Alap volt.

A megemlékezés Szászsebesen kezdődött, a római katolikus, Mérleg utcai temetőben, ahol megkoszorúzták az ott található honvédek 1909-ben felállított emlékművét. Az egybegyűlteket a rendezvény ötletgazdája, Gudor Kund Botond gyulafehérvári református lelkipásztor, egyetemi oktató üdvözölte, aki egyben röviden ismertette az obeliszk történetét is.

 A temető bejáratához közel fekvő sírban a Vízaknáról Szászsebesre menekített sebesültek, és az 1849. február 5-én zajlott, Bem által vezetett szászsebesi csatában elesett honvédek pihennek. Gudor Botond elmondta: az emlékjelet a helyi Magyar Kaszinó állította közadakozásból, 1909-ben, akkor, amikor a 20. század elején a város magyar közössége reneszánszát élte. “Az alvó oroszlán mindig feltámad, amikor a szabadságért kell küzdeni, amely – ha meg is van sebesülve – képes és hajlandó megvédeni a családját, a nyáját, a közösségét” – hangsúlyozta a lelkipásztor.

Köszöntőjében Dorin Nistor, Szászsebes polgármestere, a kultúra és az épített örökség megóvását illetve a békés együttélés fontosságát hangsúlyozta, amelyek a mindennapok jellemzői a többnemzetiségű, nyolcszáz éves városban. Az eseményt megtisztelte jelenlétével Dorin Albu alpolgármester is.

Az ünnepség a szászsebesi református templomban folytatódott. Igét hirdetett Béres Levente vízaknai református lelkipásztor, aki Ézsaiás próféta szavaival utalt Isten, szabadság és közösség kapcsolatára. A lelkész kihangsúlyozta: ahogyan a forradalom hőseinek tette mind a mai napig kihat a mi életünkre, hasonlóképp a mi cselekedeteink is a jövőt határozzák meg. Az a tény, hogy a környező Hegyalja több településéről érkeztek résztvevők az ünnepségre, azt bizonyítja, hogy ilyen összefogással még sokáig megmarad a magyarság ezen a vidéken.

Szászsebes a szabadságharc viharaiban

Ezt követően Gudor Botond lelkipásztor bemutatta az 1848-49-es szabadságharchoz kötődő szászsebesi történéseket. Az alaposan dokumentált ismertetőből kiderült: Szászsebes kétszer is a forradalmi események középpontjába került. A helyi vonatkozások 1849 február 5-vel kezdődnek, amikor a hatalmas veszteséget jelentő vízaknai csata után Bem a sebesülteket előre küldte Szászsebesre. Petőfi, mint Bem hadsegéde, a nagy tábornok csapataival két ízben járt Szászsebesen. Először a gyászos végű vízaknai csata után, ekkor írta Négy nap dörgött az ágyú című költeményét.

Közben Gyulafehérvár visszavonuló császári helyőrsége kapott az alkalmon, hogy a Puchner nyomására Szeben felől Déva irányába visszavonuló Bem kíséretében Szászsebesre érkező honvédsereget hátba támadja. A gyulafehérvári vár katonái, a szászsebesi lakosság legnépesebb csoportja és a hozzá csatlakozó román népfölkelőkkel együtt a Vízaknáról Sebesre előreküldött sebesültek nagyrészét legyilkolták, és csak Bem erőltetett menetben megérkező csapatai késztették menekülésre a támadókat és védték meg azokat, akik még életben maradtak. A vízaknai csatából kimenekített halottakat és az időközben meggyilkolt sebesülteket a fent említett obeliszk tömegsírja alá temették.

Február 5-én este Bem is megérkezett Sebesre. A szászsebesi csatára 1849. február 6-án került sor. Délfele megérkezett a Bemet üldöző Puchner hada is a városba. Utcai harcok bontakoztak ki. A város szász lakossága bereteszelte ablakait, ajtóit, vagy elmenekült. Bem harapófogóba került. Puchner megadásra szólította fel Bem csapatait, de a legendás lengyel származású hadvezér kitört a városból és Déva felé menekült. Mint ismeretes, a piski hídnál, 1849. február 9-én lezajlott és Bem által megnyert csata megfordította a szabadságharc katonai állapotát és helyzetét.

Bem és Petőfi másodszor 1849. áprilisában volt Szászsebesen, ezúttal április 2-tól 12-ig. Ekkor indult el Gyulafehérvár ostroma, amelynek első megbízott katonai vezetője Kemény Farkas, míg a későbbi megbízott hadvezér az osztrák származású Stein Maximilian (Stájn Miksa) báró volt.

Az is kiemelt helytörténeti jelentőséggel bír, hogy 1849. április 5-én Bem és Petőfi Szászsebesen vette át a magyar országgyűlés első osztályú érdemrendjét Mészáros Lázár miniszter megbízottjától. Az érdemjel sugarakkal díszített nyolcágú ezüstcsillag volt, közepén arany babérkoszorúval és hármas halmon nyugvó kettős kereszttel. Ezt a fokozatot Bemen kívül csak Görgei kapta meg.

Gudor Botond helytörténeti bemutatója után sor került az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület díjátadójára. Serfőző Levente, az EMKE Dél-erdélyi régiójának elnöke, kitüntetésben részesítette Bartha Melindát, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium pedagógia szakos tanárát. Laudációt mondott Nagy Egon magyartanár.

A koszorúzással egybekötött megemlékezésen fellépett az 1932-es alapítású Bethlenszentmiklósi Fúvószenekar illetve a csombordi Pipacs Néptáncegyüttes, ez utóbbiak vezetője, Boros Erzsébet pedig népdalokat énekelt. A templomban Koncsag Eszter elszavalta Petőfi Sándor Négy napig dörgött az ágyú című versét.

Az ünnepséget követően szeretetvendégségre került sor a református parókián.

Ompolygyepűn is koszorúztak

Délután az immár hagyományossá vált ompolygyepűi emlékműnél való koszorúzásra került sor. Az obeliszk az 1848 október 24-én lemészárolt, több, mint 700 zalatnai magyarnak állít mementót. Idén a környékbeli magyar egyházak lelkészei és hívei, egyesületek képviselői voltak jelen, emlékbeszédet tartottak Szász Csaba magyarigeni és Gudor Botond gyulafehérvári lelkipásztorok.

 Az ompolygyepűi rendezvény üzenete: a szabadságért vívott harcra való megemlékezésben nemcsak a hősöket dicsőítjük, hanem az ártatlan áldozatokról sem feledkezünk meg soha.

1848 október 24-én Ompolygyepű határában mészárolták le a románok a menekülő zalatnai polgárokat, mintegy 800 személyt. Petru Dobra kincstári díjnok, akkor tribun, Zalatnára üzenve követelte a nemzeti zászló levételét, a nemzetőrség fegyvereinek átadását. A helyi román lakosság segítségével beözönlő mócok a kincstári erdők fölosztását, kocsmajogot és a bányapénztár átadását követelték, közben a város fölgyújtására szalmacsóvákat készítettek elő. A Nemegyei János bányatanácsos vezette 250 fős magyar nemzetőrség szembeszállt a 6–7000 fős sereggel, de a túlerő miatt elhatározták, hogy a családtagjaikkal együtt Gyulafehérvárra menekülnek. Körülbelül 1000 magyar lakos kivonult Zalatnáról, a települést a románok kirabolták majd fölgyújtották. A menekülőket a hegyeken át megelőzték, az utat elzárták. A nők ellenezték az ellenállást, ezért Nemegyei szerződést kötött, hogy fegyvereiket átadják, de azok Gyulafehérvárra kísérik őket. Mintegy 200 magyar visszaindult Zalatnára, 800 főt, a románok foglyoknak tekintve, Preszáka (Ompolygyepű) falu határában egy tarlóra tereltek. Az éjféltájt megérkezett Dobra utasítására kirabolták őket, majd megkezdték mészárlásukat; volt aki 20–30 sebet kapott. Ioan Urs pap azon álhírével, hogy a gyilkosságokat a császáriak megtiltották, megmentett körülbelül 150 magyart. A preszákai mezőn 645 fő, köztük 186 asszony és gyermek lemészárolt teteme maradt. A legenda szerint a gyulafehérváriak látták, amint az Ompoly vize piros volt az áldozatok vérétől. Az előző napi vérengzéssel együtt az áldozatok száma 1400-ra volt tehető.

A tragédia után 50 évvel a halottakat kiásták és három sírhalom alá temették.  Emléküket Ompolygyepűn, az országút melletti 10 méter magas obeliszk őrzi PAX felirattal. Ezt az emlékművet Lukács Béla állíttatta, akit román dajkája mentett meg. Lukács Béla Zalatna leghíresebb szülötte, politikus, író, későbbi kereskedelmi miniszter, a Gyulafehérvár-Zalatna keskenyvasút illetve a Zalatna-Nagyalmás-Szászváros út megépítője volt. 1904-ben szobrot állítottak emlékére, amelyet 1940-ben összetörtek.

“A mi ünnepeink, a kis közösségeink nem úgy zajlanak, mint általában az szokás Március 15-én. A mi ünnepeink a kis közösségekben és tömegsírok körül zajlanak. Olyan körülmények között, hogy ezek a történetek, a mi történeteink is, például itt, Ompolygyepűn, Zalatnán, Magyarigenben vagy Sárdon (…)Nem hittem a fülemnek, amikor egyik immár megboldogult hívünk, Legendi Margit néni elmondta, hogy talán dédnagyanyja az itteni mészárlásból menekült ki. Nem gondoltam volna soha, hogy vannak még utódok, akinek családi emlékezete ehhez a tragédiához kötődik (…) Ez azt mutatja, hogy egy tragédia soha nem zárja le a történelmet, egy tragédia lehet egy új kezdet mindannyiunk életében. Példaként vehetem Lukács Bélát is, aki egyéves gyermekként túlélte a gyilkolást, de elveszítette anyját, apját, öt testvérét…Ő nem úgy jött vissza, mint minister, aki bosszút áll, hanem úgy, hogy ennek a környéknek megépíti a vasútját, fejleszti a bányákat, megépít egy emlékművet, amire azt írja fel és most is ott van: PAX” – foglalta össze az ompolygyepűi tragédiához fűződő, a mának szóló morális üzenetet Gudor Botond lelkipásztor.