- Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.

- Ki volt az? - kérdezte a német őr.

- Aki a Hyperion-t írta - magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. - A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?

- Kik ezek? - kérdezte az őr.

- Költők - mondta dr. K. H. G. - Schiller nevét sem ismeri?

- De ismerem - mondta a német őr.

- És Rilkét?

- Őt is - mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

(IN MEMORIAM DR. K. H. G.)

Fenti eset valahol Voronyezs alatt történhetett, ahol a lágerek népe csukaszürke egyenruhások között nézett bizakodva a jövőbe, várva azt a pillanatot, amikor vége szakad az ezeréves magyar pechszériának, és Pistike sem kapkodja többé fejét a vérzivatar kellős közepén. Természetesen a Don-kanyarból hazavezető út még nagyon hosszú volt, és az írónak minden bizonnyal megfordult a fejében, hogy talán hiba volt annyira sietni a Gare de l’Est felé és elérni azt a bizonyos Budapest felé tartó utolsó vonatot azon az 1940-es baljóslatú napon. Kétségtelen viszont, hogy a hiányzó fél gyomra okán kiszuperált párizsi taxisofőrrel való találkozás és az elfogyasztott két pohár asztali bor okot adott némi plusz optimizmusra, bár a búcsúzáskor elhangzó, egymást biztató mondatok, miszerint két hónap alatt legyőzik a németeket, utólag tévesnek bizonyultak.

Ezzel együtt, ami a tapasztalatszerzést illeti, abból kijutott bőven, már rögtön első nap Nagykátán, Muray alezredes (legendás szadista vadbarom) jóvoltából, aki válogatott módszerekkel - fához kikötés, verés stb. - gondoskodott arról, hogy mindenki pontosan eszébe vésse, hogy hova is érkezett. A vesszőfutás pedig négy és fél éven át folytatódott, még akkor is, ha Bjelgorod határában egy rövid géppisztolysorozat véget vetett Janász dalolásának, a davidovkai teherautó alatt nevető kislány pedig utólag hiába szólongatta a kötélen himbálózó mamát.

Az ember mindent kibír, mert új idők jönnek, és az új idők elhozzák a boldogságot, és megváltást kínálnak a korábbi szenvedésekért és megaláztatásokért. Vagy nem, mert hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon. Fohászkodjunk hát Budapestért, mert utána hosszú évekig tartó, egyperces csend ereszkedik le, mint ködfüggöny az elnémult országra. Sebaj, befogad majd a Niagara Nagykávéház, a ködfüggöny eloszlása után pedig felgördül ama bizonyos másik, a világot jelentő deszkákat addig elrejtő brokát.

Majd megérkezik az őrnagy, dobozokban sem lesz hiány, ami nem mellékes egy olyan korban, amely egyszerre szülőnk és megölőnk, és bármiben is szenvednénk hiányt, a megoldás adja magát, hisz gondoljunk csak arra az életrevaló és mozgékony tüzelőtelepi vezetőre, aki a múltkor megoldotta égető problémánkat, és bár német demokratikus brikett valóban nem volt, akadt egy újságpapírral dugaszolt vizes üvegre való hasadóanyag. A fűtésproblémát illetően egyébként valószínűleg dr. Gróh Mihálynak van igaza, aki a termokoksszal való empirikus tapasztalatai révén jött rá arra a hatalmas igazságra, miszerint nagy házakba helyezett több kis kályha helyett sokkal hatékonyabb lenne, ha nagy kályhákba építenének kis házakat. Amúgy meg máshol sem jobb az élet, Paraguayban például már napi két alkalommal kergetik el a reakciós és amerikabarát vezetőket, a pápa pedig körbebiciklizi a Vatikánt. Mindeközben egy telefonfülke, a Körúton sarkon fordulva, végleg elhagyja Budapestet, talán Visegrád felé, az új Dunai Magyar Köztársaság fővárosa felé tartva, ezzel egyidőben pedig a világ magyarni tanul.

Gyászhír

Mély fájdalommal tudatjuk, hogy Örkény István (sz. 1912. április 5.) Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas író, gyógyszerész, az Újhold társszerkesztője, a világirodalmi rangú magyar groteszk próza megteremtője, 67 éves korában, 1979. június 24-én, Budapesten elhunyt. Halála után az írót a Lenin körúton látták ballagni, a korábban bekövetkezett tragikus esemény miatt meglehetősen nyúzott állapotban:

„- Jó napot.

- Jó napot.

- Hogy van?

- Köszönöm, jól.

- És az egészsége hogy szolgál?

- Nincs okom panaszra.

- De minek húzza azt a kötelet maga után?

- Kötelet? – kérdeztem hátrapillantva. – Azok a beleim.” (Hogylétemről)

Eme kellemetlen közjáték ellenére Örkény István ma is él.

Jelen szöveg Örkény István Egyperceseinek, valamint más műveinek felhasználásával készült. Ennek oka, hogy nála jobban úgyse tudnám összefoglalni ennek - a maga nemében legeredetibb – életműnek a lényegét, ezért a huszadik század egyik legkiemelkedőbb alkotója születési évfordulójának másnapján kénytelen voltam ehhez a fajta kollázstechnikához folyamodni. Biztosan nem haragudna meg érte.