Nincs más olyan település Erdélyben, amelyik annyit szenvedett volna, mint Nagyenyed, a dél-erdélyi magyarság egyik legfontosabb egykori központja. Története során három alkalommal szinte teljesen elpusztult, de legkevesebb kétszerennyi, jelentős károkat okozó támadás érte, konok akarattal azonban a város lakossága mindannyiszor újjáépítette. Az egyik legsúlyosabb veszteség 1704 virágvasárnapján érte a várost, erre emlékezett vasárnap a helyi református egyházközség.

A köztudatban főként a legsúlyosabb, az 1849. január 8-i pusztítás ismert, amikor a betörő móc seregek, élükön Axente Severrel és Simion Prodannal, elpusztították Nagyenyedet és annak védtelen lakosságát, azonban ezt a tragédiát sok másik előzte meg.

A szenvedések sora a tatárjárással kezdődött, majd a IV. Béla általi újjáépítésnek köszönhetően, ismét virágzásnak indult a város. Pár emberöltő múltán már ismét fegyverek ropogtak a városfal körül: 1551-ben Martinuzzi Fráter György katonasága ostromolta a várost, azonban a templomerődbe zárkózott nemesi rendeknek sikerült magukat megvédeni. Nem sokkal később, 1600 szeptemberében Vitéz Mihály havasalföldi vajda csapatai dúlták fel a várost, majd a következő évben Básta György pusztította azt.

A következő súlyos veszteség II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata után következett be, amikor az őt üldöző török-tatár seregek megtámadták a várost, felperzselték a lakóházakat, majd a templomerődöt is megostromolták.

Évtizedekig tartó helyreállítás kezdődött ismét, de a Rákóczi szabadságharc idején, 1704-ben Rabutin generális parancsára, Tiege generális március 16-án megtámadta és felégette a várost.

Nagyenyed fekete márciusának eseményeit Tóth Tibor lelkipásztor ismertette Muzsnai László Nagyenyed és református egyháza című műve alapján, amelyre az istentiszteletet követő megemlékezésen került sor a Sétatéren található Diákemlékműnél.

Isten megadta az erőt az újjáépítéshez

A Rákóczi-féle szabadságharc kezdetén Enyed nagyon óvatos volt, mert a város tele volt német katonasággal. Mikor azonban Toroczkai István kuruc generális 1704 tavaszán seregével megszállotta Enyedet és a lakosságot elkezdte felesketni a Rákóczi hűségére, az enyediek érezni kezdték, hogy baj lesz. Elvonulása után, Thoroczkai felégette Tövisen az Apor-kúriát majd visszavonult Marosbogátra. Itt hagyott megbízottja, Balkó László, elfogott Enyeden egy labanc kémet, egy szászsebesi ácsmecstert, és elküldte Thorockainak, aki levágatta az orrát és a felső ajkát. Ennek hírére, a felbőszült Rabutin generális megparancsolta Tiege ezredesének, hogy példásan büntesse meg a várost.

Tiege azonnal megindult Enyed ellen lovas és gyalogos katonasággal, és seregéhez sok prédaleső csőcselék társult. 1704 március 16-án, virágvasárnap hajnalban érkezett meg a városba és azonnal megostromolta a várat, ahova utolsó pillanatban menekültek be a megrémült polgárok. Közben a gyalogosok gyújtogatni és rabolni kezdtek, a lovasok pedig arra ügyeltek, hogy ne lehessen menekülni. Idézett művében Muzsnai László így írja le az eseményt: „A kétségbeesett polgárok professzorokból és papokból álló küldöttséget menesztettek Tiege elé, aki azonban a kapott parancsra hivatkozva hajthatatlan maradt, s végül is, midőn már a templom és a torony teteje is lángba borult, csupán annyi kedvezményt nyújtott, hogy a békés lakosok vonuljanak át a Kollégium udvarára, ahol, ha csendben maradnak, nem lesz bántódásuk. Majd pedig a katonáinak adott egy óra szabad prédálás leteltével csapataival elvonult (...) A tűz azonban átterjedt a Kollégiumra is (...) és a vérszemet kapott tömeg az oda menekült polgárokat is fosztogatni kezdte, mire az Őrhegyre vonult diákság és polgárság kétségbeesett védekezésbe kezdett (...). A kifejlődő véres harcban  megfutamították, majd üldözni kezdték a zsákmányát menteni akaró ellenséget, a monda szerint szinte Décséig űzve a menekülőket, ahol a patak partján még 1850 után is mutogatták a diákok által földbe szúrt két fűzfakaróból kinőtt öreg fákat, amelyeket Jókai olyan szépen megörökített ismert elbeszélésében”.

A néhány órás egyenlőtlen küzdelemben szinte az egész város elpusztult. Sokan bennégtek a házaikban, vagy sokakat rejtekhelyükön folytott meg a füst. Mintegy kétszáz áldozata volt a tragédiának, köztük tizennyolc diák, akiket másnak a kollégium udvaráról temettek el a Kápolnadombon. A labanc támadást követő napon Kolozsvári István, Pápai Páriz Ferenc és Enyedi István professzorok az elesett diákokat a városból Miriszló irányába vezető utca végében helyezték örök nyugalomra. A hagyomány szerint a sírhant fölé később egy kápolnaszerű síremléket emeltek Püspöki Péter, Alsó-Fehér vármegye főbírója, a kollégium volt diákja kezdeményezésére.

Kapcsolódó

Fáklyás felvonulással emlékeztek meg Nagyenyeden a 175 évvel ezelőtti vérengzésről

Száznál is többen gyűltek össze Nagyennyeden, hogy méltó módon emlékezzenek a város legnagyobb tragédiájára.

1848–1849 megemlékezés Nagyenyed

A közös sír fölött helyezkedik el az a klasszicista emlékmű, Klösz József és Bertha Mihály kőfaragók alkotása, amely az 1704. március 16-án elesett diákoknak állít emléket. Szilágyi Farkas állítása szerint azonban a kuruc diákok hantjának helye ismeretlen; az emlékhelyként leírt kápolna voltaképpen Püspöki Péter családi sírboltja volt. Az új, ma is létező Diákemlékmű állítását a régi kápolna helyén a kollégium Ifjúsági Önképző Köre kezdeményezte 1895-ben, felavatását az 1896-os millenniumi ünnepségek időszakára időzítették. A román hatalomátvételt követően többször megrongálták: oltárkövét feldöntötték, kupoláját leverték, első felújítása 1972-ben történt meg, a kollégium fennállásának 350. évfordulóján, a második restaurálást 2010 tavaszán végezték el.

A történelmi tények ismertetése után Tóth Tibor lelkipásztor hangsúlyozta: „Elhangzott ma a templomban, hogy Jeruzsálemben maradt egy csonka falmaradvány, azóta is tövében sírnak az emberek. Itt megépült, újjáépült a kollégium, a templom, a polgári házak, és ezért legyünk hálásak Istennek, hogy mindig megadta az erőt az újjáépítéshez, azért, hogy a házakban családok, a templomban hívek, a kollégiumban diáksereg éljen.”

„Soha többé ilyent és ehhez hasonló eseményeket ne engedjünk meg”

Id. Ladányi Sándor, nyugalmazott enyedszentkirályi lelkipásztor, Isten  különös kegyelmének tartotta azt, hogy ma itt Enyeden magyarként megállhatunk annyi súlyos tragédia után is és arra hívta fel a figyelmet, hogy bár Jókai Mór romantikus kisregényében, A nagyenyedi két fűzfában a város megmenekül, a valóságban – sajnos – nem ez történt.

A lelkipásztor szerint a rettenetes pusztítást Jókai – a művészet szabadságával élve  – egy olyan köntösbe öltöztette, ahol „nem mi voltunk a vesztesek, hanem a nyertesek”. Nyilvánvalóan a mű egy olyan korban íródott, amikor az írónak a tollából lelkesítő mű kellett megszülessen az amúgy is sokféleképpen megpróbált nemzet számára. Az igazság a nagyenyedi két fűzfa történetéről mindössze annyi, hogy valóban 1704 virágvasárnapján történt az iszonyatos vérengzés, viszont a többi csak legenda, noha Muzsnai László szerint Marosdécse határában ténylegesen volt két fűzfa, amelyek a fűzfadorongokból eredtek, még Székely Mihály enyedi festőművész is megfestette őket.

„A két fűzfa legendája és a valóságos történet minket, enyedieket arra tanít, hogy soha többé ilyent és ehhez hasonló eseményeket ne engedjünk meg. Negyedik alkalommal pusztult el akkor Enyed, következett a Horea-lázadás, az 1849-es vérengzés és mindezek csak azért voltak, hogy innen a népet elpusztítsák, minket, magyarokat. Pestisjárvány, török, tatárdúlás, a labancoknak a vérengzése, az ellenünk fellázított népharag se tudott lerontani rajtunk és noha a város tele volt temetetlen hullákkal, kiégett házakkal, az enyedi magyarságnak mindig volt hite, ereje, hogy újból felépítse a hajlékokat és újból megépítse az istenházát, újból vessen és arasson, a kollégium épületébe diákokat küldjön, hogy ez a nemzet megmaradjon és éljen” – mondta a lelkipásztor.

A rendezvényen közreműködött a 121. Bethlen Gábor cserkészcsapat. A megemlékezés a diákemlékmű megkoszorúzásával ért véget.