Decemberben volt egy éve, hogy Borka-Balás Attilát nevezték ki a székelyudvarhelyi városi kórház élére. A marosvásárhelyi származású orvos-menedzser az elmúlt években gyógyszergyárnál és magánklinikán is dolgozott. A főigazgatót a székelyudvarhelyi egészségügyi intézmény elmúlt egy évéről kérdeztük.

A járvány hullámai közepette milyen éve volt az udvarhelyi kórháznak?

Mondhatjuk hullámzónak is, voltak olyan pillanatok, amikor olyannyira megtelt a kórház és eszkaládódott a járványhelyzet, hogy valóban komoly kihívások elé néztünk. Bár igazából nem nekem kellene erről beszélnem, hanem az orvoskollégáimnak, a nővéreknek, akik igyekeztek a lehető legjobban elvégezni a feladataikat, ellátni a betegeket. Igen, voltak kőkemény pillanatok is, amikor csodálkoznom kellett, hogy az orvosi személyzet miként volt képes talpon maradni és ellátni a feladatokat. Embert próbáló év volt, számomra az első, amit itt töltöttem Udvarhelyen, de ne feledjük el, hogy a kórház már a második járvány által sújtott esztendőt hagyta maga mögött. „Háborús állapotokkal” szembesültünk, aki nem fordult meg ilyen helyzetben, az nem is tudja, milyen az, amikor megállás nélkül kell dolgoznod, hét napból hetet, 24 órából 24-et.

Egy adott pillanatban Ön is megfertőződött...

Annak ellenére, hogy megvolt mindhárom oltásom, nem úsztam meg a betegséget. Nyilván enyhébb tünetegyüttessel. De számítottam erre, hisz nem az volt a kérdés, hogy elkapom-e a betegséget vagy sem, hanem az, hogy mikor.

Hiába próbál az ember távol maradni a fertőzési góctól, még főigazgatóként sem könnyű. Nem lehet elkerülni, hogy ne hozzanak be egy papírt aláírni, ne forduljon meg az irodában valaki, aki előtte beteget tologatott, vagy éppen lappangó vírushordozó. És akkor mit mondjanak a kórház dolgozói, akik a nap minden órájában ki voltak téve a megfertőződés veszélyének?

Többször is bent járt a kórház intenzív osztályán, hogyan lehet feldolgozni az ott látottakat?

Nehéz erről beszélni, látni kell az ottani munkát, azt, hogy milyen módon dolgoztak ott az emberek. Igazából csak akkor lehet megtapasztalni és megélni mindezt, ha bemegyünk közéjük és vállalunk egy legalább tízperces látogatást. Csak így kaphatunk közelebbi képet arról, hogy tulajdonképpen mi is történik ott. Az sem véletlen, hogy két kolléganőm is elnöki kitüntetésben részesült: Biró Judit, a fertőző osztály vezető főorvosa, valamint Sav Hajnal, az intenzív terápiás osztály vezető főorvosa. Ők tudnák elmondani, hogy mennyire nehéz volt nemcsak a tavalyi, de az elmúlt két év a kórház számára.

A nehézségek emberileg jobban összekovácsolták a kórház csapatát?

Úgy érzem, hogy igen, bár azért azt el kell mondanom, hogy e téren az udvarhelyi kórház nem volt túlságosan erős. Én úgy látom, hogy a kapcsolatok szorosabbá váltak. De bőven megmutatkozott az individualizmus és egocentrizmus jele is, nyilván nem mindenki viselte egyformán a terhet. Főleg krízishelyzetekben mutatkozik meg, hogy ki mit képes bevállalni és komolyabb terheket vinni. De hát ezek emberi vonások, és mi emberből vagyunk. De említést érdemel, hogy a hatóságok között megerősödtek a kapcsolatok. Intézményesített szinten mindenképpen, de emberek között is. Gondolok itt a katasztrófavédelemre, a tűzoltóságra, a rendőrségre, a katonaságra, az egész egészségügyre. Valószínűleg a kapcsolatok ily módon történő megerősödése nélkül is helytálltunk volna, de így valamelyest könnyebb volt elviselni a nehézségeket. Ez egy abszolút pozitív hozadék.

Mennyit számított az a sok segítség, amit az év folyamán kaptak?

Nagyon jóleső érzés volt, hogy nem kellett kuncsorognunk jobbra-balra. Voltak önkéntes felajánlások, előfordult, hogy konkrétan rákérdeztek, mire van szükségünk. De volt olyan, hogy egyszerűen csak „a nyakunkba szakadt” a váratlan segítség, tologatnunk is kellett egyik helyről a másikra. Nem lenne igazságos bárkit is kiemelni, mégis megemlíteném a civil szervezeteket, a helyi közösséget és persze a helyi vállalkozókat, rájuk ezúttal is számíthattunk, korábban is mindig elöl jártak a segélynyújtásban.

Bár a járványnak még messze nincs vége, milyen egyéb kihívások elébe néznek 2022-ben?

Annak ellenére, hogy nem tartoztunk az anyagilag kiemelten támogatott egészségügyi intézmények közé, a költségelszámolás korrekt volt, megkaptunk szinte mindent, amire szükségünk volt, ami főleg az eljövendő időszakra jelent nagy segítséget. Ugyanakkor a járványhelyzet rávilágított olyan hiányosságokra, amelyeknek tudatában kell lennünk. A kórház főépülete közel 40 éves, megérett az idő az átszervezésre, átrendezésre, hogy a mai elvárásoknak megfelelő, korszerű egészségügyi ellátást tudjunk biztosítani, de ez egy igen nehéz feladat. Ráadásul a szakmaiságnak is megvannak a követelményei, alig győzöm temperálni a fiatal kollégákat, hogy még nincs itt az idő belemenni olyan jellegű reformokba vagy változtatásokba, amilyeneket ők szeretnének. Ráadásul a megfelelő anyagi forrásokat is elő kell majd teremtenünk. Van ennek egy kicsit keserű szájíze, de ezzel kell élnünk.

Ha egy szóval jellemezhetné a 2021-es évet, melyik lenne az?

Kimerítő.

És milyen szóval jellemezné a 2022-es esztendőt?

Legyen ez a remény éve, ebben minden benne van. És lenne még egy végszó, amelyet a kollégáknak, orvosoknak, ápolóknak, a kórház egész személyzetének szeretnék továbbítani, mindazért, amit az elmúlt időszakban tettek: köszönöm!