Ha nincs meg az a megfogalmazhatatlan egymásra hangolódás, figyelem és bizalom, akkor papírforma és statisztikai adat marad minden – mondja Lung László Zsolt, a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Ház igazgatója, aki tizedik éve vezeti a kézdivásárhelyi Vigadó Művelődési Házat. Az elmúlt év összefoglalója mellett mérleget vontunk a céhes városban eltelt kilenc évéről is.

Milyennek látja a személyes fejlődését az elmúlt kilenc-tíz évben?

Változó, sok jó vagy kevésbé kellemes helyzetben fordultam meg ezekben az években, amikor nagyon is éreztem egyfajta belső előrelépést, a sikerek és kudarcok hozzájárulásával együtt. A szakmai fejlődésem is szerves része a munkámnak, és valahol fontosnak is tartom, de ennek grafikai lekövetése nem elsődleges szempontja a mindennapjaimnak. Inkább a céljaim elérésére és újabbak megfogalmazására koncentrálok.

Tíz évvel ezelőtt úgy vettem át ezt az intézményt, hogy nem volt közintézményvezetői tapasztalatom. Azzal a tudással érkeztem, amit színházi, média- vagy szabadúszói múltamból tanultam, ehhez viszont hozzá kellett rendelnem az adminisztrációs világot mozgató jogi vagy gazdasági alapismereteket is, amelyek sokban hasonlítottak a cégem projektjeinek procedúráihoz, úgymond a magánvállalkozói szférához, de azért ez mégis más világ. A kulturális menedzsmentnek azon része, ami az adminisztrációhoz köthető, számomra nem művészeti kérdés. „Igenekkel” és „nemekkel” dolgozom. A „talánok” megzavarnak, a „lehetek” elbizonytalanítanak és nem is szeretek olyan partnerekkel együttműködni, akik ebben a rendszerben gondolkodnak.

Amikor 2002-ben elkezdtem színészként dolgozni a színházban, valahogy azt éreztem, hogy szakmailag keresnem kell magamnak más lehetőségeket is, mert ez így kevés lesz. Így jött a rádiózás, szabadúszás, később lemezkiadás stb., talán ez adta meg azt a belső biztonságot, ami elég volt ahhoz, hogy 2009-ben elengedjem a társulati életet és valami egyéni elképzelés alapján induljak el a magam útján, ami ide vezetett. Innen nézve az elmúlt kilenc-tíz év hasznos volt számomra, az összes nehézségeivel együtt. Az én értelmezésemben fejlődés, mert sok mindent tanultam abból, amihez korábban semmi közöm nem volt.

Az intézmény fejlődésében milyen mérföldköveket emelne ki?

Ritkán emelek ki dolgokat, mert én az egységben hiszek. Számomra az apró elrejtett elemek ugyanolyan fontosak a rendszerben, mint a látható és érzékelhető eredmény. Néha a munka nehézsége nem az utóbbiakban rejlik, hanem az alapozásban, legyen az csapatépítés, gazdasági vagy kulturális koncepció tervezése vagy kivitelezése. Az intézmény egy befogadó kulturális tér is egyben, az Udvartér Teátrum tevékenységén kívül sok más projekt létrehozására is lehetőséget ad, de hangsúlyos számomra az is, ami az egyéni alkotás és értékteremtés világához kapcsolódik. Öt-hat éve indult el a VigadóArt név alatt bemutatott produkciók sorozata (előadások, klipek, online sorozatok, újság stb., amit alkalmi társulatokkal hozunk létre, különböző kivitelezési formákkal élve. Ezek az alkotások számomra mérföldkőnek számítanak, de szívemhez közel áll a nyomtatott és online változatban hetente megjelenő kulturális oldalunk is, amelynek a századik kiadását decemberben ünnepeltük. Van még bőven, amit elérnünk, a legújabb mérföldkőhöz még az év első felében el kellene jutnunk. Azon dolgozunk most.

Intézményvezető is és színész is egyben, mennyire nehéz lavírozni a két szerep között?

A két dolog valahol egyben van. Az intézményvezetés nálam nem időhöz kötött, bármikor csinálom, amikor munka van és haladni kell, és általában van. Mindig az adott feladatok és kihívások határozzák meg a programot, és ilyenkor – mint minden színházi környezetben – nincs délutáni vagy esti program, hétvége vagy ünnep. Természetesen vannak kötöttebb adminisztrációs kérdések, amit nem lehet mozgatni, de általában egy épületben történik a két tevékenység. Az Aradi Kamaraszínház is része az életemnek 2009-től, de a színházi munkáim nagy része az Udvartér Teátrum produkcióiban zajlanak, így adott esetben nem okoz problémát az átjárás. Nem a nehézségére koncentrálok, de nyilván van fontossági sorrend is és mivel intézményvezetőként vagyok itt, elsőként ezt kell képviselnem.

Mi az a tevékenység, ami évről évre egyre több türelmet igényel?

Mindenhez türelem kell, de legfőképp az emberekhez, így én sem vagyok kivétel, tehát valószínű hozzám is. Nem esemény- vagy projekt-, hanem inkább emberfüggő. A csapat minősége határozza meg az intézmény karakterét, kevesen vagyunk, összevont munkakörökkel dolgozunk, sok esetben külsősök nélkül nem is tudnánk a megfelelő teljesítményen pörögni, de ilyenkor mindegy ki alkalmazott és ki nem, egyként kell mozogni.

Az adminisztrációban úgyszintén elengedhetetlen a jó értelemben vett türelem gyakorlása, mivel itt más mentalitású kollégákkal dolgozom, ugyanakkor van egy nagyon kötött rendszer is, amiben gondolkodni/dolgozni kell, ami nem mindig kedvez a kulturális folyamatoknak és elképzeléseknek, főleg, ha olyan „valaminek” kell mértékegységet találni, ami megfoghatatlan. Ilyenkor a kölcsönös türelmen alapuló tiszta kommunikáció elengedhetetlen, hogy eredményes és hatékony munkát tudjunk létrehozni. Olyan helyzetbe is kerültem, amikor egy munkafolyamat kellős közepén azt éreztem, hogy bizonyos ponton rosszul választottam, de már nincs visszaút vagy épp én kerültem egy olyan alkotási folyamatba, amit jobb lett volna kihagyni. Ilyenkor a türelmi tartalékzsákból össze kell szedned a még megmaradt energiát, mert mindig a produkció a legfontosabb. Több vagy kevesebb, de mindenhez kell ez a képesség.

Többféle csatornán is jelen vannak (online terek, újság, televízió, rádió) a konkrét előadások mellett, miért van erre szükség? Kiket akarnak ezzel megszólítani?

Az a törekvés, hogy az embereknek erről az épületről ne csak formailag legyen meg a vizuális élménye vagy emléke, hanem kapjanak valami mást is, ami a konkrét kulturális elképzeléseinkhez köthető. A cél az, hogy olyan tartalmakat gyártsunk, amelyekben legtöbbször helyi értékeket képviselő személyek jelenjenek meg. Ráadásul helyzetbe hozunk alkotókat, bizonyos esetekben olyan tehetségeket, akikkel más szituációkban nem találkoznánk. Az elmúlt másfél év célirányosabban rávezetett erre a pályára, de nem akarok ebből visszavenni, sőt újabb elképzelések vannak tervezés alatt, amelyeket az idén mindenképp ki akarunk próbálni a meglévők legyártása mellett.

A koronavírus-járvány okozta válság 2022-ben is nehézség lesz, vagy mondhatjuk inkább azt, hogy megtanította kezelni már a vele járó helyzeteket?

Megtanultunk együtt élni vele. Nehézség az elején volt, mert rövid és hosszútávú terveket kellett a kukába dobnunk. Főpróbaszakaszban, a bemutató előtt négy nappal zártuk le az intézményt. Ez a helyzet, mint mindenki másnak, egyik napról a másikra nekünk is nagyon leszűkítette a lehetőségeinket. Volt egy nagyon rövid zavart időszak, de aztán kerestünk más megoldásokat a folytatásra. Mi is ugyanúgy szerveztünk online pályázattól elkezdve online kiállításokon keresztül mindent. Persze, tudjuk, hogy ennek nem az a hatása, mint amikor az ember egy valódi kiállítást, koncertet, könyvbemutatót vagy fesztivált szervez, és nem az dinamikája, mint amikor a párhuzamos eseményeket is alig lehetett követni, de semmiképp nem szerettem volna teljesen leállni. Alkalmazkodni akartam a helyzethez a legjobb tudásom szerint. Az idén természetesen „ahhoz” képest sokkal kedvezőbb a szituáció, bár bizonyos szempontból még mindig nem a megszokott tempóban vagyunk. A járvány megtanított arra, hogy a C és D verzióval is számoljunk, ha úgy alakul.

Milyen egy jó csapat Ön szerint?

Erre nincs jó recept, sok összetevője van annak, hogy egy csapat teljesítményben erős legyen. Az elmúlt években rengeteg könyvet olvastam a vezetés elméletéről, kulturális menedzsmentről stb., őszintén nem kérdőjelezem meg ezeknek az igazságtartalmát, sőt vannak egészen kiváló munkák, de nem hiszem, hogy ennyi elég lenne a sikerhez. Ha nincs meg az a megfogalmazhatatlan egymásra hangolódás, figyelem, bizalom és sorolhatnám, akkor papírforma és statisztikai adat marad minden. Vannak olyan emberek az életemben, akikkel tíz-tizenöt éve együtt dolgozom, ők minden rezdülésemből tudják, hogy mit akarok és fordítva. Ezt nem lehet könyvekből megtanulni. Ez az összhang a sikerek és kudarcok közös megéléséből alakult ki. Persze mindezekre rájön a konkrét forma is, hogy mindenki a megfelelő ponton teljesítsen, tisztán értse a feladatát, adott esetben legyen rugalmas éles szituációk megoldására stb., de nehéz erre így konkrét választ adni, mert ez hosszú folyamatok részecskéiből tevődik össze, ugyanakkor ez mindenkinél más. Én máshogyan tapasztaltam meg a jó és rossz találkozásokat, de ahol van egymás iránti nyitottság, figyelem, inspiráció, kreativitás, felelősségteljes munkamorál, van esély arra, hogy jó csapatmunka alakuljon ki.

Egy dolgot emeljen ki, amire a legbüszkébb 2021-ben.

Egy dolgot kicsit nehéz, mert minden alkotás valamilyen szinten a szívemhez nőtt, de az adventi (VigadóArt: Kirtálytömb) és a karácsonyi (VigadóArt: Mindenek gondviselője, VigadóArt: Gyerekhajnal, VigadóArt: Eljött, mert elhittük és VigadóArt: Átölel) sorozatunk, mint a legfrissebb élményt említem. Visszacsatolva az előbbi kérdéshez, itt valahogy a csapat nagyon jól alakult ki a tervezéstől a kivitelezésig. És talán azért is, mert nem volt semmiféle ráfeszülés. A Lackfival való közös munka, az alkotók, akikkel létrehoztuk, ahogy csillogott a szemünk a forgatáson, ahogy szívügyünk lett az egész, ahogy megvalósult, minden egyben volt. A „rendezői székben” néha azt éreztem, hogy inkább már néző vagyok, mint rendező és teljesen átadtam magam az alkotóknak. Színészként az Udvartér Teátrum: Claude Magnier Oscar című előadását emelném ki Kolcsár Jószef rendezésében. Azért is volt különleges, mert ezzel a produkcióval a tízéves közös munkánkat is „ünnepeltük”, ugyanis 2011-ben mutattunk meg Georges Feydeau: Az úr vadászni jár című bohózatát.

2022-t hogy látja, hogy várja?

Reménykedve, nagyon sok ötlettel és feladattal. A többit majd megbeszéljük 2022 végén.